Ha szeretsz valakit, akkor nem bántod – valóban ilyen egyszerű lenne? Mit mond a sündisznó-dilemma?
Tudjuk, hogy az ember társas lény, akinek lelki jóllétéhez szüksége van értékes, érzelemmel teli kapcsolatokra – mégis sokszor előfordul, hogy akaratlanul is megbántjuk azokat az embereket, akiket a legjobban szeretünk. Sokan aztán a sok csalódás miatt maradnak távol a szoros kapcsolatoktól, hiszen minél jobban beengedünk valakit a belső körünkbe, annál nagyobb esélyünk lesz a szívfájdalomra. Ennek a jelenségnek neve is van: ez a sündisznó-dilemma.
Sigmund Freud neves pszichiáter nevéhez rengeteg pszichológiai jelenség felismerése, megfogalmazása kötődik, az egyik ilyen a sündisznó-dilemma. Ezt azonban nem saját kútfőből merítette, hanem egy még korábbi gondolkodó, Arthur Schopenhauer elmélete alapján emelte át a pszichológiába – lássuk, miről is van szó.
A német metafizikus és filozófus elmélkedéseinek kötete 1851-ben jelent meg Parerga és paralipomena címen, ebben olvasható a dilemma leírása is. A lényeg a következő: vannak ezek a rettentő aranyos állatok, a sündisznók, akik a hideg időjárás beköszöntével a testükkel melegítik egymást, nehogy kihűljenek. Befészkelik magukat az avarba és igyekeznek minél szorosabban összebújni – csakhogy kis testük kellemetlen tartozékai, a tüskéik miatt ez az összebújás fájdalmasra sikerül. Ezért aztán eltávolodnak egymástól, ennek viszont az a következménye, hogy megint fázni kezdenek – ekkor ismét közelednek egymás felé. A sokszori összebújás-eltávolodás során rájönnek, hogy egy kis távolságot kell tartaniuk egymás között, amikor mindkét helyzet előnyei érvényesülnek, a hátrányon pedig nem túl nagyok közben. Ugyanez történik a társadalom tagjaival is, akiket a kapcsolatokra való igény összeterel: „szúrós” tulajdonságaik miatt taszítják egymást, de a magány hidege miatt mégis vágynak a társaságra. Így sokuknak kompromisszumot kell kötniük, mely során nem engedik túlzottan közel a másikat saját magukhoz, de azért megkapják azt a melegséget – hogy a metaforánál maradjunk – amire szükségük van. Ebből adódóan rengetegen inkább nem is fognak bele a kapcsolatépítésbe, nehogy később megsérüljenek a másik tüskéitől, ez pedig a szándékos érzelmi izoláció jelensége.
A filozófus arról is beszélt, hogy nemcsak az ember természetéből fakadnak ezek a kapcsolatteremtési nehézségek, hanem a társadalmi elvárásokból is. Ez ma is igaznak bizonyulhat, hiszen ha valakit elragadnak az érzelmei, azt sebezhetőnek, gyengének bélyegezzük, és míg a nőknél ez egy fokkal elfogadhatóbb, az érzékeny férfit megfosztja férfi mivoltától a közvélekedés.
Freud nagyon érdekesnek találta ezt a metaforát, egy könyvében is hivatkozott rá és az abból fakadó kérdéseket is szívesen fejtegette. Miért taszítjuk el magunktól a másikat? Miért félünk annyira attól, hogy megsérülünk? Sőt, tovább ment: a szorongással vagy depresszióval küzdők miért kérnek olyan nehezen segítséget? Hozzá kell tenni a témához, hogy mind ő, mind pedig Schopenhauer pesszimista filozófiájukról voltak ismertek, és nem kell szentírásnak venni szavaikat.
A mai korban ez a dilemma más oldalát is megmutatja, mégpedig a digitalizáció által. Szakemberek szerint az internet világában még kevésbé tudunk őszinte bizalmi kapcsolatokat kialakítani, ezáltal a sündisznóként másoktól távol maradó emberek csoportja egyre csak nő. Vajon tényleg így lenne?
A sündisznó-dilemmát dolgozta fel a 2015-ben megjelent Henry nevű, VR-szemüvegekkel megtekinthető kisfilm is, ahol a címszereplő süni szeret mindenkit megölelni, azonban mások ezt nem veszik olyan jól, hiszen szúr. Magányra van ítélve, mígnem találkozik egy teknőssel, akit nem bántanak a tüskéi. Hiába gyerekeknek szánták elsősorban, üzenete kortól független: a készítők szerint lennie kell olyan valakinek, akit nem zavarnak a tüskéink, és akivel nem kell kompromisszumot kötni.
