Ugyan a női önsegítő könyvekkel lassan Dunát lehetne rekeszteni, a férfiak lelki eredetű problémáiról (így például a túlsúlyból eredő önutálatról, az életközepi válságról vagy a kiégésről) mértéktelenül kevés szó esik a kultúránkban. Nem úgy Spáh Dávid Még egyszer című kötetében, amely főhőse, Barna sorsán keresztül egyszerre foglalkozik a felsorolt problémákkal. Dáviddal túlsúlyról, a burnout-szindrómából való kilábalásról, feldolgozatlan egyéni és társadalmi traumákról beszélgettünk, de szóba került az is, édesapaként hogyan segítsünk a gyerekeinknek, ha abúzus éri őket a közösségben.
Colore: Tudnivaló, hogy gyerekszínészként a Família Kft.-ben kezdted a pályafutásod, jelenleg film- és televíziós rendezőként, reklámszakemberként tevékenykedsz, s nagyjából fél éve jelent meg az első köteted a Még egyszer. Sokoldalú tevékenységi körödet elnézve felvetül a kérdés: melyik az igazi Dávid? Melyik tevékenységben találtad meg igazán önmagad?
Spáh Dávid: Azt hiszem, hogy alapvetően egy rendező vagyok, de furcsamód azt szeretem leginkább, amikor le tudom írni azt, amit később látni szeretnék. Túlzás lenne, ha megpróbálnám letagadni, hogy amikor befejeztem ezt a könyvet, nem voltam hulla fáradt. Ennek ellenére rettenetesen boldog lennék, ha az életemből néhány évet csak ezzel kellene foglalkoznom, illetve, ha írhatnék olyan történeteket, amelyek önmagukért fontosak és utána egyszer láthatnám őket megmozdulni valamilyen, erre alkalmas eszközön.
Még egyszer című köteted főszereplője, Barna külső tulajdonságairól már az első oldalakon lehull a lepel: kövérként fémjelzi saját, 112 kilós testét, s tudnivaló, hogy te magad is jelentős súlyfelesleggel küzdöttél egy időben. Amikor a kövérségről gondolkodtam odahaza, elfogott a szorongás: ha kérdezek is erről, mit és hogyan tegyem? Saját fogyásod előtt érzékeltél-e hasonló hozzáállást a környezeted részéről?
Senki nem tudja annyira bántani az embert a kövérsége miatt, mint a kövér ember saját magát. És ez még a jobbik eset! Saját káromon megtanulva ugyanis bátran ki tudom jelenteni, hogy a body positivity elmélet borzasztóan káros és minden szempontból egészségtelen. Nem azt mondom, hogy mindenkinek soványnak kell lenni, de egyszerűen a testi és lelki egészségünknek is káros ez a szemlélet. Amikor azt látom, hogy Lizzo egy koncerten fantasztikusan rázza (és igenis szexi és sugárzóan tehetséges) a másik oldalon pontosan tudom, ha varázsütésre lerepülne róla egy százas, akkor az egész élete megváltozna és senkinek nem kívánná, hogy visszakerüljön abba a testbe, amiben ő most van.
Ez nem azt jelenti, hogy az ember nem lehet boldog kövéren, de olyan dolgokról kell lemondania, amik csak viszonylag rövid ideig állnak rendelkezésünkre. Ilyen például az egészséges szexualitás vagy az élvezetek forrásaival szemben gyakran elveszített értékítéletünk: hogy jelentsen valamit, ha finomat eszünk, vagy ha iszunk egy pohár jóféle bort, és ne egy üveg után kezdjünk el kicsit „tipsy-k” lenni.
Jól értem, egyfajta felelősséghárításként értékeled a body positivity mozgalom mondanivalóját?
Inkább a probléma tagadásaként értékelem. Az egész body positivity abból eredeztethető, hogy mi, kövérek megpróbáljuk a világgal elhitetni, hogy ez egy rajtunk kívülálló okokból létrejött állapot, s mi ugyanolyan kisebbség vagyunk, mint ez vagy az. (Itt persze sorolhatnék csoportokat, de talán nincs rá szükség.)
Nem gondolom, hogy ez a problémával való foglalkozást jelentené. Miért ne lehetne szexi, akin van túlsúly? Nagyon sok nőnek és férfinak is jól áll az extra súly, sőt, azt is gondolom, hogy még az egészségesség sem feltétlenül válik érintetté bizonyos szinten, van, aki egyszerűen ilyen alkat. Viszont nagyon kell figyelni, hogy az ember mikortól kezd el ettől romlani.
Esetemben úgy alakult a történet, hogy negyvenéves korom előtt már bőven ötvenévesként éltem. Úgy is néztem ki, úgy is éreztem magam és annyira is voltam képes. Azzal a súlyfelesleggel, azzal a fáradékonysággal, az állóképesség teljes hiányával nem lehetett megújulásra törekedni. Nem lehetett arra törekedni, hogy benne legyek egy körforgásban.
Ha hagyjuk, hogy elhízzunk, ha feladjuk a külsőnkért vívott harcot és elfogadjuk, hogy nem kell bizonyítanunk a párkapcsolatunkban vagy a környezetünknek (akik engem egyébként maximálisan elfogadtak úgy, ahogy vagyok) rengeteget veszíthetünk. Voltak, akik még örültek is neki, hogy kevésbé vagyok férfiként vetélytárs, mert nem jelentek semmiféle fenyegetést. Ez egy teljes passzivitást feltételez, s egy idő után azon kezdtem el agyalni, hogyan kéne nekem meghalni tíz éven belül, hogy ne legyek terhére a majdani környezetemnek. Ez nem feltétlenül anyagi kérdés, inkább arról szól, hogy egy hosszú-hosszú öregkor jön annak a helyére, ahol egy hosszú fiatalság is lehetett volna.
Azt mondod, hogy a családod és környezeted elfogadott olyannak, amilyen voltál, míg mások beskatulyáztak a „veszélytelen férfi” kategóriába. A saját egód miatt döntöttél a fogyás mellett? Mi volt a fő motivációd?
Nem, konkrétan halálfélelmem volt: kardiológushoz jártam 38 éves koromban, mert mellkasi fájdalmaim voltak. Csípő- és térdműtétre vártam, gerincsérvem volt, három évig gyógyszert szedtem magas vérnyomásra, nem tudtam utolérni a gyerekeimet stb. Teljesen a „praktikus” okok vezéreltek a fogyásra. Ennek egyébként örülhetek, mert ha picit is nagyobb lendületből táplálkozom, akkor valószínűleg későn kapcsoltam volna. Tök jó, hogy viszonylag hamar lerobbantam!
Távol álljon tőlem, hogy párhuzamot vonjak Barna és közted, mégis felvetül a kérdés: te magad is ilyen nyers őszinteséggel, ekkora önutálattal kezelted a saját tested anno?
Nehéz megállapítani, honnan ered az a szemlélet, hogy az ember még azért is szégyellje magát, hogy önmagával szemben is kritikus. Sokszor még azért is képesek vagyunk szégyellni magunkat, hogy pontosan, kertelés nélkül megfogalmazzuk a magunkkal szembeni ellenérzéseinket, tehát mindazt, amin szeretnénk változtatni, vagy amit reménytelennek tartunk, hiszen akkor az önutálat főbűnébe esünk.
Érdekes ugyanakkor, hogy az önutálat főbűne bizonyos vallási közösségekben inkább erénynek számít, ahogy a halál előléptetésnek, de érdekes, hogy még ezt sem szabad igazán. Azt gondolom, hogy ez a könyv részben arról szól, hogy Barna eljusson odáig, hogy a kertelés nélküli belső monológ ne önutálatot kell jelentsen, hanem saját magának egy másik megközelítését. Attól, hogy vele sok a baj, még fordulhat maga felé szeretettel!
A női önsegítő könyvekkel lassan Dunát lehetne rekeszteni, ti, férfiak viszont sokszor magatokra vagytok hagyva bizonyos problémákkal, s azok megoldásaival. Hogy látod, hogyan tud kikecmeregni az önutálat zsákutcájából egy férfi?
Azt gondolom, hogy fel kell vállalni egy csomó mindent az önmagunkkal való törődésben, főleg azokat a dolgokat, amelyek alapvetően feminin gondoskodásnak vannak elkönyvelve. (Sokkal kevesebb férfi jár például terápiára, mint nő.) A nőkről az a kép alakult ki (közepesen hamisan), hogy csoportokban egymás felé fordulva gondoskodnak egymásról. Ha férfiakra próbáljuk ezt lefordítani, akkor ez olyan, hogy „csak nem fogok velem egyidős, szőrös tökű emberekkel teadélutánra járni!” (Nevet.)
Épp ezért hasznos, ha az embernek vagy egy olyan barátja, testvére, akivel őszintén tud ezekről a dolgokról beszélgetni, mert csakis az egymás felé fordulás működhet. Ha az ember elhatározásokból, elvekből indul ki, semmin nem tud változtatni. Ha én azt mondom magamra, hogy márpedig hibátlanul gondolkodom a társadalomról, mert olyan jó alapokat kaptam, hogy azok szentek, akkor szinte biztos, hogy előbb-utóbb belesétálok a bigottság hibájába, mivel megdönthetetlenül hiszek az alapelveimben.
Ha az alapelveink nem tudnak változni, akkor nem tudjuk értelmezni a minket körülvevő valóság változásait. Azt hiszem, a férfiasság fogalma óriási válságban van és még bőven lefelé tart ez a spirál. Nagyon nagy szükség van a nőkre ennek a problémának a leküzdésében, hogy a férfiak (akik szükségszerűen felületesen fordulnak a feminizmus kérdései felé) megértsék, hogy a feminizmus nem egy háború vagy bosszúállás. Hogy az egyenlőség nem egy hatalomátvétel azok fölött, akik egyébként soha nem tettek konkrétan semmi rosszat. Szerintem, ahogy annyi mindent, úgy ezt is a nők fogják megoldani.
Barna kapcsán nemcsak a kövérség az egyetlen „másság”, amely felbukkan a könyvben: újra és újra előkerül a némaság témája is. Mit jelent számodra a némaság?
A némaság gyakorlati oldalról kerül bele abba a történetbe, amit én írtam, de igazság szerint a nyelvről és a gondolkodásról akar ez szólni. A némaság lehet egy börtön, és lehet választott börtön is. Vannak, akik egyszerűen kettéválasztják ezt a kettőt és a gondolataikat teljesen elzárják a környezetüktől: hagyják, hogy valaki más beszéljen helyettük, hagyják, hogy más döntsön helyettük (sőt, nem, hogy hagyják, hanem ezt igénylik, ennek mennek alá). Ez nem azt jelenti, hogy megszűntek a gondolataik, hanem azt, hogy azt választották, soha ne kelljen azokért felelősséget vállalniuk.
S vannak, akiket valamiért bezár a némaság börtöne. Ők pedig semmi mást nem akarnak, mint kifejezni a saját érzéseiket, meghozni a saját döntéseiket, s mégis nekünk kell helyettük ezt sokszor megtennünk. Azt gondolom, mindannyian jobban járunk, ha ez olyan emberre hárul, aki nem akarja ezt a munkát elvégezni!
Ha a némaságnak ekkora jelentőséget tulajdonítottál a kötetben, úgy vélem, a szavaknak is megvan a maguk ereje, különösképp, amikor Barna élete megrontóját, egy bizonyos Mária nénit szid fél oldalon keresztül, szinte egy levegővel. Mivel tudnivaló, hogy Mária nénit a valódi általános iskolai tanítódról mintáztad, adott a kérdés: az ő „parancsai” kapcsán jöttél rá, hogy a (sokszor megalázó jellegű) szavaknak mekkora ereje van?
Azt gondolom, nem rossz dolog belátni, hogy sokat tanulhatunk a megszégyenülésből, mert előfordulhat, hogy a tapasztalat miatt jobb emberek leszünk és nem fogunk másokat megszégyeníteni. Ha viszont már túl vagyunk a megszégyenítéseken, akkor muszáj lenne azokat úgy felhasználni, hogy ne próbáljuk meg őket igazolni!
Az apám generációjából nagyon sokan (akik ma mérges ötvenes, hatvanas emberek, férfiak), sok mindent hordoznak ma magukban abból, ami például a kötelező sorkatonaságban velük történt. Két részre oszlik a tábor: az egyik azt mondja, „de jó, hogy ezen keresztülmentünk, mert keményebbek lettünk általa”, a másik szerint viszont olyan volt, mint egy börtön, mert az olykor nyelvi nehézségekkel küszködő parancsnokok életre-halálra szóló utasításai kereszttüzében töltötték el az életük legszebb éveit. Nem hiszem, hogy jobb országot kaptunk ettől, sőt, azt gondolom, ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy bizony vannak bajok idehaza.
Azt feltételezed, hogy valamiféle traumatizáltságot hordoznak ezek a férfiak magukban?
Teljesen elhanyagolt traumatizáltságot! A hidegháború egyik teljesen parányi szereplőjeként semmilyen jelentősége nem volt a katonaságnak, így a besorozás egyfajta értelmetlenséget is hordozott magában. Ahol egy küldetéstudattal száll harcba a katona (például egy honvédő háborúban), ott azért lebeg valamiféle cél a katonák szeme előtt, itt ilyenről szó sem volt.
Az értelmetlen feszültség nagyobb traumát okoz, mintha valakik egy átfogó, egész nemzetet érintő bajtársiasságban küzdenek a hazájukért.
Azt a traumát nem lehet kikerülni, muszáj kitárgyalni akár kulturálisan akár társadalmilag. A sorkatonasággal viszont ez nem történt meg! Nincs egy magyar film, ami feldolgozná a sorkatonaság borzalmait, de nem olvastam róla egyetlen jó könyvet sem! Pedig, ha csak az apám le tudná írni, mik történtek vele a sorkatonaság alatt, ahová a gyereke (a nővérem) mellől, rángatták el, már abból elég sokat meg lehetne érteni abból, hogy miért tartunk ma ott, ahol.
Úgy véled, hogy a kultúra különböző színterein (legyen az például mozgókép vagy irodalom) kellene például ezzel a témával foglalkoznunk, hogy valamiféle társadalmi feloldozást nyerjünk?
Ami a kultúrába bekerül, az megkapja azt az elismerést, hogy valaki vitára bocsátotta: valójában azt fogjuk kitárgyalni, ami valamilyen módon megörökítésre került. Ami nincs kint a polcon, mindegy, hogy elolvastuk-e vagy sem, az kikerült a megtárgyalandók sorából. Ezért kell saját könyvespolcokat építenünk!
Visszatérve egy pillanatra a Mária néni szálra: mostanra már létezik pontos kifejezés arra, amit anno Mária néni csinált (nem engedett ki óra közben mosdóba) úgy nevezzük, abúzus. Gyermekként azonban a mai napig nehéz szavakba önteni, amikor ilyesmi történik velünk az iskolában. Háromgyermekes apaként hogy látod, hogyan tudunk segíteni a gyerekeknek, hogy elmeséljék az elmesélhetetlent?
A gyereknek két dolgot kell tudnia: az egyik, hogy hiszünk neki, a másik pedig, hogy mindig tudjuk, amikor hazudik. Ha ez megvan, a gyerek mindig el fogja mondani, mi történt vele, másrészt ezzel megóvjuk attól, hogy olyan mentsvárakat próbáljon építeni magának, amiknek levegőből van a fala. Minél kellemetlenebb egy gyereknek egy szülővel való beszélgetés, annál rövidebbre fogja fogni, annál kevésbé lesz rá kapható. Ha úgy érzi a gyerek, hogy a beszélgetésekből folyton stressz van, s hogy ő gyakran „elő van véve”, akkor arról sem fog beszámolni nekünk, milyen érzés volt, amikor először próbált ki valamilyen kábítószert, márpedig arról nem lenne rossz tudni! A gyereknek tudnia kell, hogy hiszünk neki, s hogy nem érdemes hazudnia.
Főszereplőd, Barna nemcsak önmagát, de (kreatív) szakmáját sem sokra becsüli. Sok, szintúgy szakmabelit hallani úgy nyilatkozni magáról, ahogy ő teszi, afféle jól megjátszott szófosásként fémjelezve a munkáját. Mit gondolsz a kreatív szakmák hazai megbecsültségéről?
Akik nem a kreatív szakmák valamelyikében dolgoznak, úgy gondolják, hogy azok túl vannak becsülve. Akik benne dolgoznak, azok e megítélés következtében kialakítanak egyfajta imposztor-szindrómát, hiszen a kreatív szakmák nagy része nem igazán tanulható iskolai körülmények között, plusz ritkán van objektív mérce, amellyel az eredmények mérhetők.
A kiégés (ami Barna történetében is megjelenik) lényege, hogy ő maga megkérdőjelezi, vajon jó ötlet volt-e kreatív szakmában elhelyezkedni. Minél nagyobb a feladat, annál inkább hagyatkozik az ember a rutinjára, minél nagyobb teret tölt be a rutin, az annál hamarabb felzabálja a természetes lelkesedést.
Főhősöd kiégése nem egyedi eset: egy tavalyi kutatás szerint a kreatív szakmában dolgozókat nagyobb mértékben sújtja a burnout-szindróma, mint egyéb területen dolgozó embertársaikat. Annak tudatában, hogy többféle kreatív szakmában is kipróbáltad már magad, adódik a kérdés: hogyan cselezed ki a kiégést?
Többször is belekerültem már a burnout-spirálba, volt, hogy felkerestem egy szakpszichológust, aki konkrétan ezzel foglalkozik, s ő segített ki a gödörből. Utána ráébredtem, hogy ezek a kiégési periódusok sosem szakmai alapúak: van, hogy egyszerűen újra kell gondolni magunkat. Amikor a beszélgetés elején azt mondtad, hogy széles spektrumon működöm, valójában arról van szó, hogy én egyfajta dolgot csinálok, de megpróbálom váltogatni a platformokat. Nyitottnak kell lennem ahhoz, hogy tudjak változtatni.
Mennyiben befolyásolja a jövendőbeli munkáidat, hogy június közepétől az MCC (Matthias Corvinus Collegium Alapítvány) lett a Libri kiadó többségi tulajdonosa?
Az enyémet nem, a kiadóét talán igen. Végtelenül hálás vagyok a Libri kiadónak, s meggyőződésem, hogy az ott dolgozó emberek kollektívája volt a kulcsa annak, hogy ez a vállalat létre tudta hozni azt, amit. Ezért tudták egy színes palettával megtölteni az ország messze legnagyobb könyvterjesztési hálózatát, amelyben, ha nem vagy jelen, előfordul, hogy láthatatlanná válsz.
Az viszont, hogy a kiadó kollektívája ettől a hírtől változik, az mindenkire hatással lesz, aki olvas. Ahogy korábban is említettük: amit a kulturális platformok megjelenítenek, azokról fog folyni a társadalmi vita. Amiről könyv vagy film születik, azokat gondoljuk igazán fontosnak. Mindannyian! Ezért nem mindegy, hol és mi jelenik meg, de ha megjelenik is, elérhető-e mindenütt, vagy csak be lehet szerezni valahonnan.
Mire számíthatunk tőled a jövőben?
Borzasztóan várom, hogy elmerülhessek a következő könyvemben, de egyszerre három írásnak álltam neki, miközben több novellát is megírtam, s azoknak is meg kell találnom valamiféle helyét. (Egy például megjelent a Bridge Budapest ünnepi kiadványában.) Azt hiszem, amibe legutóbb belefogtam, az terjedelmileg és történet mivoltában is nagyon nehéz anyag. Az én periódusos rendszeremben ez az elem eddig nem volt jelen és nagyon szép, nagy feladatot róttam magamra, amiért csak gratulálni tudok magamnak. (Nevet.)
Pályakép
Gyermekszínészként Spáh Dávid ikertesvérével, Károllyal együtt szerepelt a rendszerváltás utáni egyik legnépszerűbb sorozatban, a Família Kft.-ben. Felnőttként figyelme inkább a filmkészítés folyamatára irányult: jelenleg film- és televíziós rendezőként, reklámfilmesként dolgozik, de kipróbálta már magát rendezőasszisztensként és forgatókönyvíróként is. Első prózája, a Még egyszer tavaly novemberben jelent meg, s a negyvenes, túlsúlyos Barna életközepi válságát veszi górcső alá. Kötetét a negyvenes korosztály útkereső regényének tartják, hiszen olykor keserédes humorral mutatja be nemzedéke, egyúttal a férfi nem útkeresését.
