Első kötetével is nyomot hagyott maga után, az Állva maszturbálok című alkotásával viszont új szintre emeli a naplóírást, s a szorongás feldolgozását, mivel olyan érzékeny közéleti és társadalmi kérdéseket boncolgat, mint az orosz-ukrán háború, a tudatos gyermektelenség vagy a karrierizmus. Így sem lett azonban az abortusz Jeanne d’Arcja (ahogy ő fogalmaz), helyette arra koncentrál, amiben a legjobb: a történetírásra. Benedek Ágotával emancipációról, abortuszról és a nőket érő ezernyi társadalmi elvárásról beszélgettünk.
Példa nélküli, mennyire közvetlenül libbent be Benedek Ágota abba a budai kávézóba, ahol találkoztunk. Még le sem telepedik mellém, amikor az asztalunkhoz lép egy fiatal nő, és megköszöni neki, hogy megírta az Állva maszturbálok c. kötetet, ő pedig őszinte örömmel az arcán fogadja a bókot.
Benedek Ágota: Ezt felvetted? (Nevet.)
Coloré: Fel, bizony! Gyakran előfordul veled az ilyesmi?
Mostanában igen, főleg a második könyv apropóján. Tegnap kiraktam egy Valentin-napi posztot, és azzal kapcsolatban is sokan kommenteltek, hogy mi a teendő, ha mindkét könyvet megvásárolták már… El kell kezdeni kijegyzetelni! (Nevet.)
Mindannyiunknak mást jelent a szorongás, akkor is, ha ugyanazt a szót használjuk rá. Számodra mit jelent ez a jelenség? Olyasvalamit, amitől az írás által megszabadulsz, vagy egyfajta írói küldetéstudat vezérel közben, miszerint „erről is tudnom kell írni”?
Valóban van benne írói küldetéstudat, mert úgy vagyok vele, hogy mindenről tudnom kell írni. Természetesen előfordul, hogy nem áll hozzám közel egy téma vagy nem akarok róla írni: például amikor megkeres egy rendező, akkor felmérem, hogy nekem van-e valami közlendőm az adott témával kapcsolatban, egyáltalán mennyire áll hozzám közel az anyag. Ha különösen nem indítja el a fantáziámat vagy nem ugyanazokat a dolgokat gondolom róla, mint a megrendelő, akkor nem vállalom el.
Az, hogy a szorongás nekem egy írás által feldolgozott jelenség-e, azt mondanám, valamennyire igen: sokat szálazom a gondolataimat, miközben a szorongással kapcsolatos élményeimet leírom. Ugyanakkor nem azért írom le őket, hogy ezeket feldolgozzam, viszont minden gondolkodás vagy beszélgetés róluk feldolgozást eredményez.
A veled készült interjúkban többször is említed: hálás vagy a kiadódnak, hogy nem vétózták meg a címválasztásodat. Miért gondoltad, hogy cenzúrázni fogják?
Azért, mert annak ellenére, hogy a maszturbálás meg a maszturbálni kifejezés se nem pejoratív, se nem trágár, sőt, inkább olyasmi, amit mindenki csinál (legalábbis nem egészségtelen, ha igen), azt gondoltam, hogy ez már az a kategória, amikor kérdéses, megengedi-e a kiadó, hogy az általa kiadott kötetnek ez legyen a borítóján. Szerencsére egyetértettünk abban, hogy azon kívül, hogy kicsit arcpirító, nincs benne semmi különös, hiszen semmiképp sem gonosz vagy bűnös dologról van szó.
A Rumbarumbammot 65 nap alatt írtad: elmondásod szerint az volt a hitvallásod, hogy minden nap le kell ülnöd írni. Miben különbözött ettől az Állva maszturbálok munkamenete?
Egyrészt volt valamiféle előnye annak, hogy 65 napom volt a Rumbarumbammra, mert ez a fajta fegyelmezett időrend nagyon hasznos az írásnál. Egy másik írótól olvastam nemrég, hogy: „egy rossz oldalt, amit írtál, lehet utólag szerkeszteni, de ha nem írtad meg, azzal nem tudsz semmit kezdeni”. Ez csak annyit jelent, hogy még mindig jobb, ha naponta kiásol magadból valamit, mintha semmit nem írnál.
A második kötetnél viszont úgy éreztem, nem tesz jót sem nekem, se a könyvnek, ha minden nap írok valamit. Amikor az ember egy humorosabb vagy szellemesebb szöveget ír, szükség van egyfajta felhangoltságra hozzá, tehát: akármi is van, magadat is olyan állapotba kell hozni. Vannak olyan napok, amikor ez nagyon nehéz! A másik különbség a kettő között, hogy az Állva maszturbálok egy sokkal inkább szerkesztett írás, mint a Rumbarumbamm: sokkal meghatározottabban voltak benne a célok is dramaturgiailag, aztán – amikor átmentünk rajta a kiadóval–, nagyobb volt a szelekció is.
Ugyan E/1-ben íródik a történet, mégis kijelented: „ez a könyv fikció, egy belőlem elrugaszkodó szarkasztikus alteregó hangját halljuk, aki nem az én hű és tűpontos véleményemet tükrözi a világ dolgairól”. A tudatos írásnak vagy a szerkesztési utómunkának köszönhető az a határ, amelyet a valóság és a fikció között meghúztál?
Azt hiszem, hogy az ilyesfajta szerkesztést már írás közben csinálom. Azt szoktam erre válaszolni, hogy lehet, hogy egy reális történetből rugaszkodik el az adott szál, de abban a pillanatban, hogy megérzem: valami viccesebb vagy dramatikusabb lehetne, ha eltolom a fikció végső pontjáig, akkor azt megcsinálom.
A könyvet olvasva el-elkapott az az érzés, hogy kontrollálatlanul leírsz mindent, ami egy szituációban megfordul a fejedben. Mennyire cenzúrázod magad?
Akkor veszem észre, hogy elkezdek visszatörölni valamit, ha megérzem egy mondaton, hogy dühös vagy dühösebb, mint vicces. Ugyanakkor nem sok morális határom van (hogy miből csinálok viccet és miből nem), de ez talán a könyvből is érzékelhető.
Miért törlöd ki a dühös mondatokat?
Azért, mert az a tapasztalatom, hogy aminek rossz hangulata van vagy rossz hangulatban íródott, nem lesz olyan vicces, mint amiket nagyvonalúan tálalok ki. Olyan is van, hogy egy vicc nyersebb, viszont indokolatlanul fröcsögni nem szoktam. Muszáj, hogy legyen valami pay offja!
Nagyon érződik, hogy patikamérlegre raksz mindent, amit egy témával kapcsolatban megengedsz magadnak: épp csak annyira lesz az vicces, szarkasztikus vagy groteszk, hogy ne hajítsa el magától undorral az olvasó a kötetet. Mi a titkod, hogyan egyensúlyozol ezen a határon?
Van ennek egy többszörös mércéje: nem szoktam kipécézni például egy társadalmi csoportot vagy egy típusú karaktert, inkább mindenbe szeretek belekapni, tehát nem állok senkinek és semminek az oldalán csakis a humorén. És főleg nem távolítom el magamtól soha azokat a konfliktusokat vagy jelenségeket, amiket másokkal, vagy mások élethelyzetével kapcsolatban felvetek. Az egyensúlynak az is fontos része, hogy az írásokban magamat sem kímélem. A kritikám nemcsak „el tőlem”, hanem magam felé is irányul.
Ami nagyon érdekes ebben a kötetben, hogy szorongásnaplót írsz, mégis olyan témákhoz nyúlsz, s olyan módon teszed mindezt, amelyhez óriási bátorság kell. Hogy fér össze benned a bátorság és a szorongás?
Van egy menhelyi kutyám, őt például úgy szoktattam hozzá a városi közlekedéshez, hogy addig mentünk, amíg belefáradt az ellenállásba. Úgy gondolom, ugyanez a helyzet a szorongással is: ha nagyon sokat szorongok, akkor egy idő után elfáradok, és a görcs átfordul egyfajta beleszaromságba. Egész egyszerűen azért, mert nincs több energia a szorongásra. Van valami felszabadító tehát abban, hogy a könyv által manifesztálódik az aggodalom és a polcokra kerül, mert onnantól nem tudok vele mit kezdeni: elfáradok, mint a kutya a tömegközlekedésben.
A Telexen megjelent publicisztikádban azt írod, nem akartál te lenni az abortusz Jeanne D’arcja. A megaláztatásól féltél vagy a fene akarta, hogy egy „mozgalommal” (pro choice) azonosítsanak?
Egyáltalán nem tartottam a megaláztatástól, mert tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy semmi szégyellnivaló nincs abban, ha valaki az abortusz mellett dönt. Egész egyszerűen csak azért nem akarok az arca lenni semmilyen mozgalomnak, mert engem nem motivál az, hogy az egész életemet az ezzel kapcsolatos aktív, intenzív cselekvés tegye ki. Hogyan tudnék akkor az apró-cseprő problémáimmal foglalkozni? (Nevet.)
Ez komoly felelősség, de közben persze nem gondolom, hogy ne vállalnám például az írással ezt a felelősséget, ezért lehet inkább úgy fogalmaznék, hogy az erről való írás volt az én mozgalmam, amibe beleálltam és örömmel tettem.
Kaptál egyébként negatív kommentet a publicisztika vagy a második kötet kapcsán?
Egyszer valaki megkérdezte, hogy az abortusz, amelyről írók, valóságos volt-e, mert szerinte az érzésre egyáltalán nem olyan, ahogy én azt megírtam (Nevet.), de ezt nem is tudtam komolyan venni.
„Remélem”, legalább férfi volt az illető!
Nem tudom, lehet! Néhány olyan kommentet persze olvastam, hogy nem értenek velem egyet az abortusszal kapcsolatban, dehát mit lehet tenni, nehéz a nép kedvére tenni, a bengáli macskatenyésztőkkel is kevesen tudnak azonosulni, ahogy azt a könyvben is megírtam…
A terhességi teszt kapcsán a következőket írod: „mert szégyen menstruálni, szégyen kúrni, szégyen védekezni, szégyen az eldugult lefolyót kitisztítani”. Mit gondolsz, mi az Istenért szégyenkezünk mi, nők állandóan?
Gondolom, ez valahol egész kicsi korunkban kezdődhet: egy lánynak a legelső, szégyellni való dolog az az élmény, amikor megjön a menstruációja. Valószínűleg azért, mert az egy biológiailag ránk aggatott dolog, amelyről nem tehetünk, de közben beszélni sem lehet róla, mert túl intim, túl testi. Ez a teljesen természetes jelenség aztán olyan furán eltitkolt, rejtegetnivaló dologgá válik, a titokról pedig tudjuk, hogy furcsa neurózist okoz. Innentől kezdve minden, ami ezen a vonalon történik és olyan nagyobb fogalmakhoz vezet, mint például a terhesség és a szülés, de még előtte a fogamzásgátlás is, azok „tűrést igénylő, rejtett dolgokká” válnak.
Mindeközben nem beszélünk arról, ami a menstruáció és a szülés között történik: azokat csak tűrni kell, miközben minden szakasza a sokat emlegetett női princípiumhoz vezet, hozzá tapad, igenis hozzá tartozik, mi több, társadalmilag elvárt. Aztán amikor nem tűröd, és beszélsz róluk, mert fáj és kellemetlen, vagy mert nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene, akkor szégyelled magad. Elég nonszensz.
Tehát azt mondod, hogy a női test változásainak, fejlődésének társadalmi tabusítása az, ami az általános női szégyenhez vezet?
Igen, hiszen van ebben valamiféle álságosság: azzal kapcsolatban nemhogy semmiféle tabu nincs, hogy a nőknek anyává kell válniuk, sőt, az egy társadalmi elvárás. Ugyanakkor az odavezető út, annak biológiai vagy (mondjuk úgy) technikai részletei a legjobb, ha csendben, titokban zajlanak, így például a teherbeesés módja, vagy a teherbeesés nehézsége, vagy a terhesség nehézségei akár. Aztán a szülés nehézsége, az anyaság nehézségei…
Miközben: miért lenne ennek bármely szakasza szégyellnivaló dolog? Szóval megint van ebben is valami abszurd, hogy elvárjuk, de “azért flott legyen!” Ha pedig nem flott, ha valakinek nem sikerül elsőre teherbe esni, vagy komplikációja akad a szülésnél, vagy nem tud szoptatni, újra bekúszik a szégyen: mintha nem tudna megfelelni a tőle legesleginkább elvárt szerepnek, annak, hogy “rendesen működő nő” legyen. És ez már ott kezdődik, hogy ha nő vagy, meg se kérdőjelezd, hogy anya is akarsz lenni. Megint ez a sokszoros mérce – ami az egész női egzisztenciával kapcsolatos –, okoz disszonanciát.
Az új könyve kapcsán nemrég beszélgettem dr. Máté Gáborral, s ő kijelentette, hogy óriási stressz alatt élünk, különösen mi, nők, hiszen olyan sok elvárás fogalmazódik meg velünk szemben, hogy lassacskán nem kapunk levegőt…
Magam is sokat beszélgettem erről a pszichológusommal: érdekesnek találom, hogy azt sem szívesen vesszük tudomásul, lehetetlen egyszerre teljesíteni ezeket a feladatokat. (Értsd: karrier, gyerek, család.) Vagyis úgy mondom, hogy lehetetlen tökéletesen teljesíteni mindent egyszerre, és ezzel kapcsolatban még nem vagyunk magunkkal megbocsájtóak, én ezt látom.
Mit válaszolnál azoknak, akik erre azt mondanák: „kedves emancipuncik, ti küzdöttétek ezt ki magatoknak, tessék vele azt kezdeni, amit akartok”.
Azt válaszolnám, hogy “köszi, rajta vagyunk”.
A könyv végén te magad idézed Sheila Heti Változások könyvét: „Van abban valami fenyegető, ha egy nő nem a gyerekével van elfoglalva. Valamiféle elvarratlanszál-érzés társul hozzá. »Vajon mihez kezd helyette? Miféle bajt kever?«” Mit gondolsz, miért tart ennyire a társadalom a tudatosan gyermektelen nő gondolatától?
Ez megint a női szerepkörbe való bepasszírozásról és bevésésről szól: hányféle módon kell rosszul érezned magad, ha abból kilógsz. Kérdésedre válaszolva szerintem rizikós jelenség, ha valaki ki mer válni a bebetonozott társadalmi skatulyából. Ugyanakkor ez is – mint annyi minden – az emberek általános frusztrációjáról szól: ha valaki ki mer törni az átlagosból, akkor az azt jelenti, hogy megkérdőjeleződik a saját konvencionális döntésük. A gyermektelen nő az önálló útjárásával félelmetes tükröt tarthat azoknak, akik egy percig sem gondolkodtak el azon, mit akarnak, mire vágynak valójában, csak a társadalmilag helyesnek tartott élet ritmusára lépkedtek előre.
Fellélegeztél már, hogy nem darálták le a könyved?
Őszintén szólva nem, sőt, örülnék neki. (Nevet.) Jó marketing lenne!
Számíthatunk új alkotásra a közeljövőben?
A következő, nagyobb lélegzetvételű anyagot még picit „érezni szeretném”, hogy mi történik bennem és körülöttem.
Előtte viszont kijön majd egy olyan írásom is, amit megrendelésre készítettem egy másik, hamarosan induló indie kiadónak. Ez ismét az én humoromat és a gondolataimat tartalmazza majd egy adott témával kapcsolatban. Ez lesz az én kis “special”-öm, az áthidaló darabom a napló-sorozat következő részéig.
Benedek Ágota Nyíregyházán született 1986-ban. Az ELTE magyar nyelv és irodalom szakán végzett, majd az SZFE-n tanult forgatókönyvírást. (Ágota ma első sorban forgatókönyvíróként tevékenykedik, több televíziós sorozat, film és reklám is az ő nevéhez fűződik, többek között az Űrpiknik című alkotás, amely Babits Ákos rendezésével készült el.) 2020-ban, a Rumbarumbamm című karanténnaplóval robbant be a köztudatba: írásait eleinte blogbejegyzés formájában tárta a nagyérdemű elé, majd ebből született meg (pontosan 65 nap alatt) a végleges kötet. Második alkotása, az Állva maszturbálok 2022 őszén jelent meg, s szintúgy nagy vihart kavart a cikkben részletezett tematikája miatt.
