Egy fiú megbukik a történelemérettségin 2023-ban, Magyarországon. Ugyan Reisz Gábor új filmjének alaptörténete korántsem tűnik izgalmasnak, a Trem Ábel körül kibontakozó médiaőrület, édesapja és tanára összecsapása annyi nézőpontot, érzelmet és fájdalmat vonultatnak fel a filmvásznon, amelyre régóta nem volt példa hazai filmben. A Magyarázat mindenre nemcsak az országban uralkodó állapotokról, hanem arról a 21. századi világról szól, amelyben ritkán találjuk meg egymással a közös hangot. Az alkotás nemrég elnyerte a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Orrizonti szekciójának fődíját, egyúttal a szívünket is. Mert végre arról beszél, amiről valójában kellene. Reisz Gáborral beszélgettünk.
Colore: Hogy élted meg a film sikerét a Velencei Filmfesztiválon?
Reisz Gábor: Amikor jött a hír, hogy vissza kell mennünk, (Gábor és a csapat a film velencei debütálása után hazautazott a Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválra, itt volt a Magyarázat mindenre első, magyar bemutatója, – a szerk.) az sokként ért. Persze, sejtettük, hogy nem azért várnak minket vissza, hogy feltakarítsuk a székek közül a popcornt, de az a pillanat egészen brutális volt. Úgy éreztem, mintha lekapcsolták volna az agyam mindenről. Olyan gyorsan történt minden, hogy nem is tudtam azonnal felfogni. Amikor hazaértem, megöleltem a feleségemet, a barátaimat és a stábbal megünnepeltük a sikert, akkor állt össze nagyjából a kép. Közben az is felfoghatatlan, mennyi gratulációt kaptunk, mekkora szeretetbomba robbant fel körülöttünk. Csodálatos élmény volt!
Az Orrizonti szekció fődíját olyan alkotás kapja meg, amely esztétikájában és kifejezésmódjában a legújabb trendet képviseli. Miben más, miben különleges a Magyarázat mindenre a többi indulóhoz képest?
Azt tudni kell, hogy vannak fesztiválok, ahol elmondja a zsűri, miért ítélte oda a díjat. Itt viszont nincs ilyen. Emiatt megkerestem a zsűri vezetőjét, Jonas Carpignanót, aki azt mondta, zseniálisnak tartja, hogy ennyi oldalról mutattunk be egy történetet úgy, hogy ekkora empátia és ennyiféle humán viszony van a szereplők között.
A többi filmet sajnos nem láttam: bármennyire is ciki, de Kálmán András zeneszerzővel megbeszéltük, hogy ha már egyszer itt vagyunk Velencében, a tengerparton, nehogy már bemenjünk egy sötét terembe filmeket nézni! (Nevet.) Viszont tudom, hogy nagyon sok, erős alkotás volt a repertoárban, ezért remélem, mielőbb eljutok majd oda, hogy meg tudjam őket nézni. (Remélhetőleg legtöbbjük Magyarországon is forgalomba kerül majd.)
A filmet egy 17 fős stábbal forgattad, mindössze 20 nap alatt, állami támogatás nélkül, az AVF-Szlovák Audiovizuális Alaptól nyert hozzájárulással. Mit jelent a „támogatás nélküli alkotótevékenység” a gyakorlatban?
Úgy kell elképzelni ezt a folyamatot, hogy már az írást meghatározza, ha nincs pénz. Persze nem vagyok annyira tisztában azzal, pontosan mi mennyibe kerül, de két nagyjátékfilm után már az írásnál is tudom, mit tudunk a gyakorlatban megvalósítani és mit nem. Ez meghatározza a műfajt is, hiszen ekkora pénzből némelyiket képtelenség megcsinálni. Tekintve, hogy nekem soha nem volt kérdés, hogy ennek a történetnek egy „itt és most” filmnek kell lennie, azt találtuk ki, hogy egy nagyon pici stábbal állunk neki.
Az a tapasztalatom, hogy 17 fővel még létre lehet hozni egy összetartó csapatot. (25–30 főnél már nem alakulnak ki olyan kapcsolatok, amelyektől az emberek azt éreznék, hogy egy csapat tagjai, hanem munkaként fogják fel a projektet, aminek jó lenne, ha minél hamarabb vége lenne.) Ami a kivitelezést illeti: a forgatás során nem vettünk igénybe kameramozgatókat (leszámítva egy kerekesszéket), a Proton kameráját használtuk filmes optikával, lényegében ez az egyik olyan elem, ami miatt az alkotás hasonlít a profi filmre. Nem alkalmaztunk külön világítást sem, ezen kívül a saját és barátaink lakásaiban forgattunk, mivel nem lett volna pénzünk helyszíneket kifizetni. Az intervallumot tekintve megpróbáltunk egy olyan történetet leforgatni húsz nap alatt, amire szerintem negyven lenne ideális, de mivel nagyon próbacentrikus vagyok, a próbákon igyekeztünk felkészülni mindenre, hogy gyorsan tudjunk haladni. Összességében nagyon fapados módon csináltuk a filmet.
Egy veled készült interjúban úgy fogalmazol, a filmmel nem az állásfoglalás volt a célod. Ha nem ez, úgy mi a harmadik filmed célja?
Úgy bemutatni ezt a közbeszédet, illetve azt, ahogy családi és társadalmi szinten kommunikálunk egymással, hogy már megkérdőjelezhető, valóban kommunikáció-e, hiszen az információk úgy mennek át A-ból B-be, hogy nincs különösebb próbálkozás a megértésre. Tudtuk, ha ezt a történetet úgy mutatjuk be, hogy van benne állásfoglalás vagy ítélkezés, akkor nem tud működni. Ezért mindenképp arra törekedtünk (már az írás alatt is), hogy minden karakternek megkeressük a pozitív és negatív oldalát és azt ugyanúgy, ugyanolyan arányban domborítsuk ki.
Szerintem kormánykritikus filmet sokkal könnyeb lenne csinálni: ha egy Miloš Forman vagy Bacsó Péter itt élne közöttünk, annyi inspirációjuk lenne, hogy egy hétvége alatt megírnának egy könyvet. Azt éreztem, nekem nem az a feladatom, hogy lehetőséget adjak a nézőknek arra, hogy levezessék a bennük felgyülemlett feszültséget, vagy egy jót röhögjenek azon, amin amúgy is röhögnek, hanem építőbb lenne bemutatni ezt a kommunikációs hiányt.
Egy korábbi interjúdban azt nyilatkoztad, „az emberek már elfogadják, hogy nem kommunikálnak egymással. Én nem akarom ezt elfogadni.” Amikor viszont a film egyik jelenetében végül leül egymással beszélgetni a két pólus, kettejük diskurzusa nem alakul túl fényesen. Hogy látod: mi lehet a sikeres diskurzus kulcsa?
Az alapfeltétel az, hogy egy asztalhoz kell ülni. Ezt mind a két embernek vállalnia kell azzal a szándékkal, hogy megértse a másikat. Ebben az esetben ez a két szereplő nem akarta megérteni a másikat. Rengeteg sértettség, trauma és probléma van bennük, ami miatt nem tudnak úgy megszólalni, ahogy egy beszélgetés során kellene. Azt éreztem, hogyha egyrészt ez a jelenet elbillen, akkor akaratlanul állást foglalunk, másrészt, ha pozitív végkimenetelt mutatunk, az nem mutatja be azt, amiben élünk. Jó barátom, Szimler Bálint rendezte a Partizán Közgyűlés című műsorát. Tökéletesen rávilágít arra, hogy az emberek nem arra vágynak, hogy bigott módon magukban mormolják az irányított vagy szuverén véleményüket, hanem rettenetesen kíváncsiak, és vágynak a megismerésre.
Eddigi filmjeidre jellemző, hogy a magyar valóságot jeleníted meg a mozivásznon. Ha körbenézek a jelenlegi kulturális palettán (beleértve például Bíró Bence magyartenger színdarabját a Centrál Színházban, vagy épp Krusovszky Dénes Levelek nélkül regényét) úgy fest, kibontakozóban van egy olyan tendencia, amely arculcsapásszerűen tárja elénk a tipikus magyar figurákat és mindennapokat. Mi ennek a tendenciának az oka?
Mindig van egy alkotói igény arra, hogy a társadalommal kommunikáljunk. Ezt lehet nevelésként, a problémák bemutatásaként vagy figyelemfelhívásként is értelmezni, de igazából szerintem ennek van leginkább értelme alkotói szempontból. Mindig azt érzem, hogy engem mérhetetlenül inspirál a környezetem, önmagában ez a város is, és meghatároz az, hogy ennek a közegnek, ennek az országnak a részét képezem. Az, hogy hogy magyar vagyok, egy alapvetés arra vonatkozólag, hogy valami olyan hozzak létre, ami Magyarországon értelmet nyer. Ekkor érzem magam igazán hasznosnak. Ha csak szórakoztatnék és arra törekednék, hogy a közönség kikapcsoljon, nem érezném magam hitelesnek vagy fontosnak ebben a szimbiózisban.
Miért van szükségünk az ilyesfajta görbe tükrökre össztársadalmilag?
Legfőképp azért, mert nincs kommunikáció a két oldal között. Pedig ezeken az oldalakon nemcsak pártok vannak és politikusok, hanem emberek, polgárok. Az, hogy az információ egyszer csak egy falba ütközik, az elfojtással jár és előbb-utóbb ki fog bukni valahol. (Ebben az esetben ez egy film formájában jött ki.) Sok esetben – és itt nem kell mélyre menni a pszichológiában – az elfojtás betegséget szül. Azt érzem, hogy nagyon sok lelki betegség van ebben a társadalomban és nekünk, alkotóknak valamilyen szinten ezen dolgozni kell. Úgy, mint részesei, felelősei és mint áldozatai vagy betegei ennek a dolognak.
Úgy fogalmaztál, „azt érzed”, sok lelki betegség van ebben a társadalomban. Ebből kiindulva valahogy úgy képzelem, járod az utcákat, megfigyeled az embereket és ez adja az inspirációt a filmekhez…
Szoktam sétálni, de azt sem azért, hogy megfigyeljek, egyszerűen csak próbálok jelen lenni. Nincs jogosítványom és autóm, ezáltal az emberek között élek. Nyilván az autók környezeti hatása is borzasztó, de le is választ a társadalomról. Szerintem a mindennapi élet legtöbb interakciója gyalogos- vagy tömegközlekedéskor történik. Egy fémdobozban egyedül maximum dudálni vagy üvöltözni lehet.
A Magyarázat mindenre kapcsán az inspiráció maga a történet volt. Amikor Schulze Évával elkezdtünk beszélgetni és dolgozni rajta, folyamatosan előjöttek a hétköznapok személyes élményei, illetve az emlékeim a gyerekkorból, az apafigura stb. Önéletrajzinak korántsem mondanám ezt a filmet (mivel a szereplők közös munkájával jöttek létre a karakterek), de az írás egy pontján ezek különösen felerősödnek.
A film sikerén felbuzdulva számtalan kritika látott már napvilágot. Alkotóként olvasod-e ezeket?
Azért mosolygok, mert sokat dumáltunk az elején arról, hogy milyen lesz a fogadtatása ennek a filmnek. Mondanám, hogy nem lepett meg semmi, mindenesetre nagyon fura, hogy mennyire – szinte agresszíven – be akarnak kategorizálni valamilyen politikai oldalra. Senki nem tudja azt elképzelni, hogy nem érdekel ez a két oldal, mert egyiket sem tartom hitelesnek.
Egyiket rosszabbnak látom, mint a másikat. Mérhetetlenül csalódott és kijózanodott vagyok pártszinten ebben a történetben.
Azok a kritikák viszont, amik a filmmel foglalkoznak, úgy érzem, nagyon jók. (A külföldiek is egészen csodálatosak voltak.) Egyébként általában nem olvasom végig őket, csak az utolsó bekezdést, az összefoglalást. Ugyanakkor azt hiszem, erről is le fogok jönni, mert iszonyatosan kezdek fáradni. Amikor nem közönségtalálkozóról vagy filmbemutatóról van szó, akkor valószínűleg pihenni kéne, vagy valami olyan elfoglaltságot találni, amivel ki lehet kapcsolni.
Hogy érint, hogy minden áron be akarják sorolni valamelyik oldalra az alkotást?
Azért vicces ez, mert ez a film pont erről szól. Bizonyos szempontból szórakoztató, másrészt szomorú, hogy ez így zajlik. Néha azt gondolom, ezekben az újságírókban nagyon sok fájdalom és sértettség van, pont azért, amiről az előbb beszéltünk: vagy sorstársat, vagy ellenséget akarnak keresni. Nyilván van egy olyan alaphelyzet, hogy független filmet csináltunk, az NFI nélkül, ez önmagában a kormányoldalról nézve lehet egy lázadás jele. Lehet, hogy az is, csak mondjuk nem velük szemben lázadunk.
A Magyarázat mindenre október 5-én kerül a mozikba. Milyen fogadtatásra számítasz a közönségtől? Tartasz az emberek reakciójától?
Megfordult a fejemben, de nem tudom elképzelni, min akadnának ki. Lehet, hogy valaki hiányolja majd az erős politikai állásfoglalást ebben a történetben, vagy épp ellenkezőleg: valaki megnézi, belelátja és felháborodik. A lelkiismeretem tiszta: az volt törekvés, hogy mindkét oldal közel azonos arányban legyen benne ebben a filmben.
Mire számíthatunk tőled a jövőben? Körvonalazódik-e a fejedben a következő filmed?
Egyelőre nem. Azt gondoltam, hogy mostanra már írni fogok, de amikor megkaptuk ezt a díjat, eldőlt, hogy a következő időszakban filmbemutatók, fesztiválok és interjúk lesznek porondon. Az a helyzet, hogy ezt végig is kell csinálni. Nemcsak azért, mert ezeken keresztül jut el az emberekhez a film híre és nézik meg minél többen, de egy film utóélete is rendkívül lényeges és ez az elnyújtott lezárás meghatározza a következőt tervet is. Remélem, hogy valamikor december környéken lesz öt nap, amikor el tudok kezdeni írni. Vannak már ötleteim és szeretnék minél hamarabb forgatni.
Pályakép:
Reisz Gábor forgatókönyvíró, rendező. Az SZFE-n végzett Enyedi Ildikó osztályában, a 2014-ben bemutatott, több mint hatvanezres nézettségű VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan volt a diplomafilmje. Második nagyjátékfilmje, a Rossz versek (2018) négy Magyar Filmdíjat nyert, 2019-ben pedig bekerült az Európai Filmdíjak 46-os nagyjátékfilm-válogatásába. Első két filmje után az NFI visszadobta Gábor következő két filmtervét, így a harmadikkal már nem pályázott, inkább minimális költségvetésből, az AVF-Szlovák Audiovizuális Alap hozzájárulásával, egy 17 fős stábbal, mindössze 20 nap alatt forgatta le a Magyarázat mindenre című alkotást, amely 2023 szeptemberében megnyerte a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Orrizonti szekciójának fődíját.
