A rák nem válogat. Tudjuk jól, mégis meglepődünk, ha egy fiatal szervezetet támad meg. G. Nagy Réka csupán 33 éves volt, amikor észrevette magán a csomókat. Mellrákkal diagnosztizálták. Közel két gyötrelmes év következett, ám ma már úgy érzi, hálával tartozik a betegségének.
Coloré/Karsa Tímea: Milyen érzéseket kelt benned, ha azt mondom, március hatodika?
G. Nagy Réka: Még most is elsírom magam, ha arra a napra gondolok. Akkor volt a műtétem napja, és úgy aludtam el a műtőasztalon, hogy nem tudtam, hogy le fogják-e venni a mellem vagy nem. A genetikai tesztem negatív lett, és csak pozitív eredmény esetén javasolják a melleltávolítást, viszont a kemoterápia elején megjelölik, hogy hol vannak a csomók. Mivel az egyik nekem nagyon nehezen volt megtalálható, benne volt a pakliban, hogy mire felébredek, nem lesz mellem. Amikor a műtét után magamhoz tértem, zokogtam, mert annyira le volt szorítva és kötve, hogy meg voltam róla győződve, hogy elvesztettem a melleimet, és az átkötözésnél láttam, hogy bár történt némi csonkolás, megvannak.
Nem is jött az a nagy megkönnyebbülés a műtét után, amit vártam, és erre az ember nincs is felkészítve. Nincs segítség vagy platform arra, hogy a beteg megértse, mi történik benne a műtét után, vagy hogy a megmaradt, de csonkolt mellel való együtt élés milyen. Ugyanez a helyzet a sugárral és az immunterápiával, mert rengeteg maradandó mellékhatással nincs tisztában az ember. Március hatodika tehát egyben felkavaró és örömteli nap számomra, de akkor még valahogy nem hittem el, hogy ennek az egésznek vége, és jól is gondoltam, mert teljesen még nem volt vége.
KT: Mégis végig pozitív voltál.
GNR: Igen, és éppen ezért azt hiszem, sokan azt gondolják rólam, hogy egyszerű volt az utam a rákgyógyulás során, de ez nincs így. Én is nagyon sokat sírtam és sokszor ki voltam borulva, volt, hogy összeomlottam, de végig hittel és erővel álltam hozzá, hogy akármi van, tűzön-vízen át megyek előre. Az elején nem szerettem azt mondani, hogy harcolok, mert ez egy betegség, de a végére be kellett látnom, hogy nem véletlenül hívják ezt harcnak, hiszen az ember az életéért küzd. Az egészben pedig mintha lenne valami toxikus pozitivitás is, amikor azzal vigasztalnak, hogy ,,de jó, legalább megmaradt a melled” vagy ha csonkolják, akkor azt mondják, hogy ,,nekem is kisebb az egyik, mint a másik”. Érthető, hogy ezekkel segíteni akarnak, de nem mindig úgy talál be, és van, hogy ki kell mondani, hogy mi történt, mert az ember így tud eljutni odáig, hogy nem baj. Így is jó.
KT: Olyan durva szavakat használsz – nyilván nem ok nélkül – de csonkolás, harc, összeomlás. Mégis egy nem túl régi posztodban azt írtad, hogy ,,zsugorodott a rákocskám”. Mióta vagy képes becézni?
GNR: Tudom, hogy furcsán hangzik, de nagyon hálás vagyok a ráknak, mert ez mentett meg engem egy súlyosan bántalmazó párkapcsolatból. A lelkem nagyon meg volt betegedve, és nem hallgattam saját magamra, így a testem egy olyat produkált, amiből már nem volt menekvés, és olyan élethelyzet elé állított, hogy döntsem el, akarok-e élni vagy sem. És én akartam, de abban az életben már nem sokáig tudtam volna. Persze a kezelés nehéz volt, és nagyon kemény dolgokat éltem át, de nem tudom, mi lett volna velem, ha ez a betegség nem talál meg. Ráadásul mivel a testemben volt, próbáltam nem ellenségként tekinteni rá, mert a testemben bízni akarok, ez pedig bennem, az én sejtjeimből nőtt ki. Nagyon sokat segített, hogy így álltam hozzá.
Persze le kellett győzni a rákot is és az akkori élethelyzetemet is, de legfőképpen saját magamat. Mégsem tudok gyűlölettel fordulni a rák felé, mert nem akartam saját magamban gyűlölni valamit.
KT: Azt nyilatkoztad, hogy ,,a rákban meghalt egy részem”. Ezek szerint ez volt az a rész.
GNR: Igen, a rák előtti életem. Nagyon szívesen adtam oda ezt a részt az életemből, ami a rákkal együtt elment. Fontos volt, hogy megtaláljam a betegségem értelmét, és azt, hogy nem azért kaptam, mert rossz voltam vagy mert megérdemeltem, hanem hogy jusson eszembe, hogy én is létezem, és ne mindig csak másokat helyezzek előtérbe magammal szemben.
KT: Ráadásul bár ez az időszak nem volt olyan régen, hiszen tavaly műtöttek, már tudod azt mondani, hogy ,,kemény volt, de ennyi”.
GNR: Közben is úgy tekintettem minden egyes kemóra, hogy kemény, de ennyi. Amikor már nagyon rossz állapotban voltam, akkor nem, akkor voltak mélypontok, aminek a párkapcsolatom is része volt, hiszen ilyen helyezetekben derül ki az, hogy milyen párt választottunk magunk mellé. Mindennek ellenére, sőt, pont ezért mentem be a kemókra mosolyogva, mert ott biztonságban éreztem magamat. Szinte olyan volt, mintha templomba járnék, hiszen én gyógyulni megyek! Éppen ezért szépen felöltöztem és kisminkeltem magam, és nyugodtan feküdtem. Volt, hogy még arra sem ébredtem fel, hogy lecsepegett az első kemó, és bekötötték a másodikat.
KT: Mire emlékszel legkeményebb pillanatként?
GNR: A legkeményebb talán az volt, amikor leállt a kortizol termelésem, ami az egész szervezet működésére hat, és életveszélyes állapot két-három hétig kortizol nélkül élni. Nekem ez teljesen lekapcsolt, ami egyébként az immunterápia nagyon ritka mellékhatása. Akkor tényleg olyan rémisztő volt a helyzet, hogy anyukám hazahívta a nővéremet külföldről, mert nem lehetett tudni, mi lesz velem. Az utolsó pillanatban jöttek rá, millió fájdalmasabbnál fájdalmasabb vizsgálat végére, hogy a súlyos tüneteket a kortizolhiány okozza. Azóta ha csak tudom, hangsúlyozom, hogy mindenki nagyon figyeljen magára a kezelések alatt, és ha olyan tünetet észlel, amelyek súlyosabbak a normális kemoterápiás mellékhatásoknál, akkor jelezze az orvosának, mert az életét mentheti meg ezzel.
KT: Honnan volt ez a lelkierő, ami végigvitt a gyógyulás útján?
GNR: Szerintem ez nem egy különleges tulajdonság, mert mindenki túl akar élni. Ennek ellenére sok olyan levelet kapok azoktól, akik az út elején vannak, hogy segítsek, és adjak nekik erőt. Erre akkor is törekedtem a betegtársaimnál, amikor én is az életemért küzdöttem. Azt gondolom, az a pozitív attitűd, amivel rendelkezem és a könnyedségem nagyon sokat segített. Mindig a dolgok napos oldalát nézem, a jó részükre fókuszálok. Meg kell keresni a fényt a sötétségben. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, mert nincs nagyon segítség azok számára, akik előtte vannak, benne vannak, vagy épp minden nehézségen és kezelésen túl próbálják megtalálni önmagukat. Mert ott a bűntudat, hogy én túléltem, nekem megmaradt a mellem, de másnak nem, vagy épp meg is halt abban, amiben én nem. Erről senki nem beszél. Éppen ezért hoztam létre a 4fund-oldalamat, mert bár nagyon-nagyon szívesen segítek, rengeteg megkeresés van, amit továbbra is ingyen adok, de ha valaki úgy gondolja, hogy hozzájárulna ehhez a törekvésemhez, támogathatja. Ha valaki szerente mellém állni ebben a küldetésben és hozzájárulni ahhoz, hogy minél több mellrákkal érintett nő jusson hozzá olyan felkészítő és támogató workshopokhoz, amelyek valódi segítséget nyújtanak a betegség különböző szakaszaiban, ezen az oldalon keresztül lehet segíteni a munkámat. Szeretném a saját tapasztalataimat, lelki segítői szakmai tudásomat mások javára fordítani, és ehhez minden hozzájárulás közelebb visz.
KT: Írtad az oldaladon, hogy nem jó, ha ilyenkor sajnálják az embert legyen az család vagy a barátok. Mégis, mit tud tenni ilyenkor a család a betegért?
GNR: Ez nagyon nehéz kérdés, mert mindenkinek más esik jól. Nekem nagyon jólesett, hogy mennyien imádkoztak értem, és rengeteget segített, éppúgy, ahogy egy ölelés, de ez nem feltétlenül jön be mindenkinek. Mivel teljesen más tudatállapotba kerülünk a betegség során, és ezt másoknál is megfigyeltem, merem mondani, hogy nagyon nehezen kérünk. Máshol van a fókusz. Talán meg sem tudjuk fogalmazni, mi lenne ilyenkor jó. Ugyanakkor mi lehet rossz? A stressz és a vita. Minden más csak ad nekünk. Ilyenkor jólesik, ha megkérdezik tőlünk, ,,mire van szükséged?”, de az is, ha azt nyújtják számunkra, amit tudnak. Kivéve, ha rosszat. Akkor inkább semmit.
A másik nálam a kávé volt. Mindig örültem, ha kaptam egy jeges kávét, és biztosan másoknál is így van, hogy örül neki a beteg ember, ha a kedvencét viszik, még akkor is, ha a kezelések miatt nem fogyasztja olyan jóízűen, ahogy megszokták tőle. Az is segít, ha a család vagy a barátok elhívják valahova az embert, még ha nem is megy, a gesztus, a törődés nagyon sokat számít. Nehezen kérünk, mert tudjuk, érezzük és látjuk, hogy már önmagában a diagnózisunkkal milyen gyötredelmet okozunk a szeretteinknek.
KT: Mit gondolsz, mennyiben múlt rajtad a gyógyulásod?
GNR: Nagyon nehéz erre válaszolni, mert vannak, akik nem élik túl ezt a betegséget. A kezelések alatt a legnehezebb helyzetek azok voltak, amikor teltek a hetek, és egy idő után már nem láttuk azt, akivel együtt kezdtük el kapni a kemót. Ilyenkor senki nem merte megkérdezni, hogy miért nincs ott. Soha nem tudjuk meg, hogy a másikban pontosan mi zajlik. Hiszek egy magasabb erőben és abban, hogy vannak dolgok, amikre nem tudunk választ adni. Az viszont szent meggyőződésem, hogy nem tehetünk minden felelősséget az orvosra. Az a része, amit az orvos nem tud megtenni, a hozzáállásunk, mert a táplálkozásunk, a mentális és lelki egészségünk rajtunk múlik. Nekem például nem volt betegségtudatom, csak csináltam, amit mondtak, és a családomat is kértem, hogy semmilyen kezelésről ne beszéljenek le, mert maximálisan megbíztam az orvosaimban. Amennyire múlhatott rajtam, azt megtettem.
KT: Énekelsz és zenélsz. A művészetedre volt hatása ennek az útnak, amit magad mögött hagytál?
GNR: Abszolút megváltoztatta, sőt, valójában a betegségnek köszönhetem, hogy újrakezdtem az éneklést. Előtte már a kiégés határán voltam, annak ellenére, hogy az éneklés sokszor kisegített az életem krízispontjaiból. Amikor a sugárkezelést kezdtem, az orvosom elmondta, hogy a nyakam, ezáltal a hangszalagjaim is szórt sugarat kaphatnak, így sérülhetnek. Nagyon megijedtem. Eldöntöttem, hogy a hangomat nem adom. Minden sugár után felsétáltam a templomhoz, és énekeltem, hogy ezzel tréningeljem a hangomat és közben a lelkemet is. És ami a legmeglepőbb, hogy sokkal könnyebben énekelek azóta! Hiszem, hogy a hangunk a lelkünkkel együtt változik, és hallom magamon, hogy más a hangom, mint előtte. Sokkal bátrabban énekelek, és megerősödött a hitem abban, hogy az éneklés a hivatásom.
A rák volt az én El Caminóm, úgy éreztem, ez az én utam vissza önmagamhoz. Olyan, mintha újraprogramoztak volna, és ismét abba a gyermeki öröm-állapotba kerültem volna, amivel nekiindultam az életnek.
KT: Most hogy vagy?
GNR: Jól vagyok, és lassan feldolgozom, hogy mi történt velem. Sokáig magam sem hittem el, amikor hangosan kimondtam, hogy túléltem a rákot. Rákos voltam. VOLTAM! Van, hogy feldob a telefonom egy képet, és sokkoló, hogy milyen tragikusan néztem ki. Amikor benne vagy, nem úgy látod magadat, de visszanézve az ember még büszkébb magára, hogy végigcsinálta. Amikor véget érnek a különböző orvosi időpontok, mindenki azt hiszi, hogy ,,de jó, túl vagy rajta, visszatérhetsz az életedbe!” De mégis hová térjek vissza? Képtelenség úgy élni, mint a rák előtt, és az ember sokszor nem is akar úgy élni. Talán épp erre tanít meg a rák, hogy ne akarjunk úgy élni, ahogy előtte, és változtassunk, mert akkor lehetünk boldogok.