Megfordultak reklámokban és kifutókon, vörös szőnyegen és címlapokon. Nevüket kívülről fújta a világ: míg a nők irigykedve néztek rájuk, a férfiak odáig voltak értük. Naomi Campbell, Cindy Crawford, Linda Evangelista és Christy Turlington története alapjaiban más, mint a szakmabeli társaiké, az AppleTV+ négyrészes, Szupermodellekre keresztelt dokumentumsorozatában pedig felfedik karrierjük féltve őrzött titkait és az örökségükhöz fűződő gondolataikat. Annak összes árnyalatával, legyen az fekete vagy épp fehér.
Naomi Campbell, Cindy Crawford, Linda Evangelista, Christy Turlington. Négy nő, négy sors, egy szakma és egy szó: szupermodellek. A nyolcvanas-kilencvenes évek legtöbbet foglalkoztatott, leginkább imádott, majd meghurcolt modelljei ezúttal maguk mesélik el karrierjük magasságait és mélységeit: elmondásukból egy emberpróbáló, gyakran abuzív szakma, magánéleti problémák sorozata és a nők testéhez való viszonyának ezer árnyalata bontakozik ki az AppleTV+ Szupermodellek (The Super Models) című minisorozatában.
Szupermodellek
„Freedom/Freedom/Freedom/You’ve gotta give/For what you take” – énekli George Michael Freedom ’90 című számában, amely nem feltétlenül a találó dalszöveg, mint a klipben szereplő szupermodellek miatt lőtt ki megjelenésekor a slágerlisták élére. Michael 1990-es slágerének klipjében ugyanis nem az énekes, hanem az a négy modell szerepelt, akiket a szám megjelenése után kezdtek el „szuperként” fémjelezni.
Campbell, Crawford, Evangelista és Turlington ugyanis addigra mindenütt jelen voltak, ami a divat és a szépség palettáján csak számít: mindannyian számtalanszor szerepeltek a Vogue címlapján, egyes tervezők csak velük voltak hajlandók dolgozni, s a kifutón való szerepeltetésük lényegében presztízsnek számított. Amikor viszont a lányok Gianni Versace divatbemutatóján a Freedom ’90-ra végigszántottak a kifutón, bebizonyosodott, hogy korántsem lehet őket egy kalap alá venni a többi modellel, hiszen, ha másból nem, hát ebből végre megértette a világ: ők különlegesebbek, mint az átlag.
A végtelenbe és tovább
Korántsem mondhatnánk azonban, hogy a lányoknak ölükbe hullott a siker: mindannyian megdolgoztak azért, hogy az élvonalba emelkedjenek. Míg Campbellt, Crawfordot és Turlingtont véletlenül fedezték fel, addig Evangelista nyíltan beszélt arról, tinédzser korában mennyire szeretett volna azoknak a magazinoknak a címlapján szerepelni, amelyeket bolti eladóként értékesített. (Olasz bevándorlók gyermekeként mindannyiuk közül talán ő az, aki legtöbbet küzdött azért, hogy egyáltalán befogadja a szakma.)
Persze, Naomi Campbellnek sem tálcán kínálták fel a jobbnál jobb lehetőségeket, sőt: Campbell egy egyedülálló nő gyermekeként, apa nélkül nőtt fel, s (a szakmában szinte) egyedüli afroamerikaiként a bőrszínével kapcsolatos korlátokat is le kellett döntenie a divatiparban. Az már a médiának köszönhető, hogy mindeközben „kezelhetetlennek” bélyegezték, és „hála” az emberek hiszékenységének, el is hitték a róla terjesztett, rosszindulatú pletykákat. (Holott mindössze arról volt szó, hogy nem volt hajlandó kevesebbért dolgozni, mint kollégái, s ezt szóvá is tette, ha az érdekei úgy kívánták.)
Roger Ross Williams rendező és Larissas Bills executive producer gondoskodtak róla, hogy a szupermodellek megvillantsák az emberi oldalukat (is): szinte fájdalmas látni, ahogy az egykor ünnepelt Linda Evangelista abuzív férjével való kapcsolatáról beszél (Linda 1987 és 1993 között volt Gérald Marie, felesége, amelyről a következőképp nyilatkozott: „Tudta, hogy az arcomat békén kell hagynia, hogy ne bántsa a »pénzcsinálót«, tudod?”), de ugyanilyen húsbavágó megélni, ahogy a modell a testét beborító bőrelváltozásról és mellrákjáról vall. Mindkettő mélyen megváltoztatta a szépséghez és a testéhez való viszonyát.
Kívül ragyog, belül rothad
Apropó, test: megrendítő, hogy mind a négyen beszámoltak a modelleket érintő szexuális visszaélésekről, s azoknak elterjedtségéről a modellvilágban. „A legtöbben nagyon fiatalon kerültük bele ebbe a szakmába” – merengett a dokumentumsorozatban Crawford. „Olyan környezetbe kerülsz, ami teljesen új számodra” – tette még hozzá.
Eluralkodik rajtad egy idősebb férfi, aki irányítani fogja a karrieredet, te pedig bízol benne
– teszi hozzá csípősen Campbell. „Tudod, ugyanaz a régi nóta.”
Szerencséjükre mindannyian támogatásra leltek egymásban, vagy olyan mentorokban, mint például az 1997-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Gianni Versace vagy Steven Meisel. Campbell például felidézett egy konkrét esetet, amikor egy művészeti vezető közölte vele, hogy gyönyörűek a mellei és muszáj megérintenie őket. „Azonnal felhívtam Papát (Campbell a néha Azzedine Alaia tervezőt becézte így, – a szerk.), ő pedig felhívta a pasast és jól beolvasott neki. Soha többé nem jött a közelembe” – zárta le az anekdotát Campbell.
Egy #metoo utáni időszakban kötélen táncol az a nő, aki csillogó szemmel vall a kamerák előtt való meztelenségről. A lányok azonban nem rettentek meg a mainstream áramlattól, sőt! Őszintén beszéltek arról, hogy a(z) esetleges meztelenséget korántsem kiszolgáltatottságként élték meg: véleményük szerint, ha volt beleszólásuk a koncepcióba, és egyetértettek azzal, úgy szimplán a munkájuk részeként gondoltak rá. (Crawford például önszántából döntött úgy, hogy pózolni fog a Playboy-nak, mert vágyott valamiféle újdonságra, ami a fotózásokat illeti.) Fontosnak tartják ezt a gyakorlatot, azaz a szabad választás jogát megkülönböztetni attól, amikor a paparazzik már a divatbemutatók színfalai mögé is követték őket és előnytelen, kiszolgáltatott pillanataikban kapták lencsevégre.
A Szupermodellek című sorozat tehát egyértelműen tabukat döntöget: általa nemcsak ennek a négy nőnek az egyedülálló történetét ismerhetjük meg, hanem olyan perspektívából láthatunk rá a modell világ legmélyebb bugyraira és észveszejtő magasságaira, amelyre másképp nem lenne lehetőségünk.
A Szupermodellek című sorozat előfizetést követően megtekinthető az AppleTV+-on.
Források: ELLE.com, Vogue.com
Borítókép forrása: Jeff Spicer/Getty Images