Több mint száz pár cipője van és legszívesebben magassarkúban jár Janositz Johanna, az egyik legnagyobb cipőbolthálózat marketingese, aki a hazai vállalat megalapítása óta aktívan részt vesz a cég életében és bővítésében. Büszke arra, hogy félig lengyel, imád utazni, és szívesen találkozna kedvenc cipőtervezőjével, Jimmy Choo-val.
Coloré: Sajnálom, hogy most telefonon beszélgetünk, és nem tudtunk személyesen találkozni, mert szívesen megnéztem volna, hogy milyen cipőben érkezel…
Janositz Johanna: Most épp papucs van a lábamon, de igyekszem azt is úgy választani, hogy az aktuális trendeknek megfelelő legyen. (Nevet.) Ha találkoztunk volna, biztosan a legújabb szerzeményem, egy térdig érő, fekete Gino Rossi bőcsizma lenne a lábamon, az az aktuális kedvencem. Egyébként „magassarkús típus” vagyok, húsz éve csak magassarkúban járok, munkába mindenképpen – előfordult már olyan is, hogy egy külföldi küldöttség látogatása során 12 órán keresztül 12 centis tűsarkúban voltam, és nem volt semmi probléma. Egyébként az utazásaim során is sokszor inkább a magasabb sarkú cipőket preferálom.
Ha már a cipőknél tartunk: csak kényelmeset veszel meg, vagy azt vallod, hogy a szépségért meg kell szenvedni?
A cipő, táska, ruha esetében nálam szerelemnek kell lenni – ha valami megtetszik, és úgy érzem, hogy önazonos vagyok benne, akkor nem kérdés, hogy megveszem. Fiatalabb koromban megvettem kevésbé kényelmes cipőket is, csak azért, mert szépek voltak és tetszettek, de így érettebb fejjel már csak olyan lábbelit vásárolok, ami nemcsak szép, hanem kényelmes is.
Hány pár cipőd van?
Szerintem több mint száz… Az előszobánkban is nagyrészt az én cipőim láthatóak, mert szezononként minden színűből és stílusúból előveszek egy-egy párat. Egy-egy új cipő vagy táska láttán a férjem fel is szokta tenni a kérdést, hogy ez biztosan kellett-e még a több tucat másik mellé, de egy nő nyilván mindig meg tudja magyarázni, hogy „ennek más az fazonja”, „ez nagyobb”, „ez kisebb”, „ez divatosabb”…
Hova vezethető vissza a cipők és általában a divat iránti rajongásod?
Egyrészt a gyerekkoromra és a lengyel édesanyámhoz, aki aktív éveiben iparművészként dolgozott. Köztudott, hogy a lengyelek életében a divat mindig is fontos volt, így anyukám is mindig megvette nekünk a jobb ruhákat. Édesapám az NSZK-ban tanított az egyetemen egy évig, akkor ő is hozott nekünk például Adidas cipőt és olyan farmer és kordbársony cuccokat, ami itthon még senkinek nem volt. Így már kiskorunktól fontosnak tartottuk az öltözködést a testvéremmel együtt. A 70-es, 80-as években Magyarországon eléggé korlátozottak voltak a lehetőségek, nem nagyon volt, ahol szép ruhákat, cipőket lehetett venni, emlékszem, mi rendszeresen a Váci utcában költöttük el a zsebpénzünket.
Másrészt én érettségi után kikerültem Lengyelországba, a krakkói Jagelló Egyetemre jártam és ott ért az igazi felismerés, hogy a lengyel nők mennyire mások, mint a magyarok. Én addig például nem sminkeltem – Krakkóban szereztem be az első sminkkészletem, s az ösztöndíjam jó részét ruhákra költöttem, mert ott akkoriban különlegesebb darabokat is be lehetett szerezni.
Ha ennyivel igényesebbnek tartottad a lengyel nőket, tetszett az ottani elegancia, nem fordult meg a fejedben, hogy ott maradj, ott élj?
Nem, pont azért, mert félig lengyel, félig magyar vagyok. A kétnyelvűek, akik két kultúrában nőnek fel, azok pontosan tudják, hogy mindkét helyen úgy vannak otthon, hogy közben nem érzik, hogy teljesen odatartoznának. Én Lengyelországban soha nem éreztem magam lengyelnek, és Magyarországon sem érzem magam száz százalékosan magyarnak. Tudok mindkét fejjel gondolkodni, de mivel itt nőttem fel Magyarországon, magyarok a barátaim, magyar a férjem, amikor kiköltöztem Krakkóba, magyar volt a szerelmem, így a szívem ide húzott. Lengyelországban egyébként az időjárás miatt sem tudnám magam elképzelni, hiába csak pár száz kilométer, de mégis sokkal szürkébb, hűvösebb.
Tehát Magyarországon akartál karriert építeni…
Húszévesen mentem férjhez, korán jöttek a gyerekek. Öt évig otthon voltam velük, és ezt követően határoztuk el a férjemmel, hogy megvalósítjuk azt a magazint, amit hiánypótlónak gondoltunk a magyar piacon. Engem mindig érdekelt a belsőépítészet, a műtárgyak, a régiségek, a szépművészet, így hat évig a Klasszikus Otthonok főszerkesztőjeként dolgoztam, majd három évig a Harmadik Ház című építészeti lapot vezettem. Amikor azok megszűntek, akkor PR-osként is és szabadúszóként is próbálkoztam, és végül a cipőforgalmazásban kötöttem ki.
Most már tíz éve a cipőbolthálózat marketingese vagy, sőt, valójában ennél jóval több, hiszen részt vettél a hazai hálózat kiépítésében.
Amikor anno meghirdették ezt az állást, akkor felsőfokú lengyel nyelvtudással kerestek embert. A nyelv miatt jelentkeztem, mert egyébként nem tudtam, milyen cégről van szó. Jóformán még a vállalat sem létezett itthon, csak az alapítási procedúra zajlott. Az állásinterjún az akkori ügyvezetőtől megkérdeztem, hogy mégis milyen társaságról beszélünk, és amikor megmondta melyik cégről van szó, akkor az volt az első mondatom, hogy „cipő, táska, jobb nem is lehetne!” Nekem valóban egy örömforrás az, hogy ezzel foglalkozhatom.
Mi mindennek kellett teljesülnie ahhoz, hogy ez megvalósulhasson?
Itt három dolog találkozott, ami mind nagyon fontos számomra. Egyrészt megint valaminek a létrehozásában vehettem részt – a nulláról –, ahogy korábban a magazinok esetében is tettem; a másik szerencsés tényező a lengyel vonal, ami számomra egy érzelmi elköteleződést is jelent a cég felé; a harmadik pedig a cipők, táskák és általában a divat iránti rajongásom. Úgy éreztem, hogy ennél a cégnél minden olyan dolog egyesül, amihez értek, amiben jó vagyok. Lényegében én voltam az első ember, akit ide felvettek. Az iroda berendezésétől kezdve a munkatársaink felvételéig mindenben jelen voltam, együtt építettük fel ezt a vállalatot, ma Magyarországon már szinte mindenki ismeri a céget. Közben aztán ajánlottak más munkákat is, de ha nem tudok a termékkörrel és a cég profiljával azonosulni, akkor én ott nem fogok tudni dolgozni.
Itt nagyjából mindent elértél, amit lehetett, amiről talán nem is álmodtál, itt már sokkal feljebb nincs. Hol látod magad öt-tíz év múlva?
A családi dolgokban, gyereknevelésben nagyon következetes és tudatos voltam mindig, de karrier terén nem szoktam tudatosan tervezni; intuitív alkatnak vallom magam, azokkal a lehetőségekkel igyekszem élni, amiket az élet dob nekem. Az utóbbi három év történéseiből kiindulva, amennyi minden ez idő alatt a világban történt, még inkább azt látom, hogy nem lehet hosszú távra tervezni. A médiában körülbelül tíz évet töltöttem el, marketing managerként szintén ennyit dolgoztam már; most még úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, de nem biztos, hogy tíz év múlva is itt leszek. Hiszek abban, hogy az élet majd megmutatja, hogy milyen irányba kell mennem. Lojális, kötelességtudó embernek tartom magam, de ha olyan kihívásokkal fogok szembesülni, amiben fantáziát látok, ha úgy ítélem meg, hogy ott dolgom és helyem van, akkor nem fogok habozni. Az biztos, hogy olyasmivel fogok foglalkozni, amiben örömömet lelem, ahogy eddig is tettem.
A divatszakmán kívül még milyen területen tudnád elképzelni magad?
Sok minden érdekel, például a gasztronómia. Nem azért, mert manapság ez nagyon trendi – ma rengeteg a főzőműsor, mindenki főz –, engem ez már húszévesen is érdekelt, amikor férjhez mentem. Emellett továbbra is érdekel a lakberendezés, s ami a legnagyobb örömet okozza, az kétségtelenül az utazás. Amióta a gyerekek nagyok, a férjemmel eléggé sokat utazunk, ha nem lennének bizonyos kötöttségeim, akkor biztosan utazással kapcsolatos dolgokkal foglalkoznék. Jól megtalálom azokat a helyeket, amikről más esetleg nem is tud, jó szemem van a fotózáshoz is, ezen a területen el tudnám magam képzelni. De ez jelenleg csak egy elrugaszkodott álom, egy hobbi, ami kikapcsol, feltölt.
Merre utaztál legutóbb?
Madridban, egy négynapos hosszú hétvégén voltunk nemrég. A covid az utazásokat is nagyon visszavette. A pandémia kitörése előtt, 2019-ben egy éven belül voltunk például New Yorkban, Máltán, Mykonoson, Dániában – ha van pénzünk és időnk, akkor nem kérdés, hogy utazásra költjük. Hatalmas élmény, igazi kultúrsokk volt például Marokkó néhány éve. Ha mi utazunk, akkor nem ötcsillagos, all inclusive szállodákba megyünk, hanem inkább belvárosban található magánszállásokat keresünk, és próbálunk „bevegyülni” a helyiek közé, belelátni az életvitelükbe, megélni a mindennapokat. Csak így lehet megismerni egy országot valamennyire. De hatalmas élmény volt például New York is, oda is szeretnénk még visszatérni. Minden országban van valami egyedi, minden népben van valami nagyon szerethető vagy irigylésre méltó, sok mindent tanítanak ezek az utazások.
Külföldön is látogatod a cipőboltokat?
Mindenhol szeretek szétnézni, megnézni, hogy milyenek a boltok, felmérni a helyi kínálatot, és előfordul, hogy nem tudok ellenállni egy-egy táskának vagy cipőnek.
A fenntarthatóság, környezettudatosság nagyon fontos ma már az élet minden területén, a divatban is. Ennek milyen szerepe van egyrészt a te mindennapjaidban, másrészt a cég életében?
Amennyire tudom, igyekszem minimalizálni az új ruhák számát, és a gardróbomat próbálom időtálló darabokból összeállítani. Sok mindent újra lehet hasznosítani, én nem is szeretek kidobni semmit: ha valamit meguntunk, azt általában továbbajándékozzuk. Szerencsére a lányomnak is tudok átadni ruhákat, sőt, vannak olyan darabok, amelyeket közösen használunk. Vannak több évtizedes cuccaim, hordom például még nagymamám egyik bundáját, amit egy ideig egyébként anyukám is viselt, vagy van olyan 16 éves csizmám, amit még néha most is felveszek.
A cégnél is igyekszünk az idő kihívásainak megfelelni, van már néhány olyan termékvonalunk, amely újrahasznosított anyagokból készül, illetve igyekszünk különféle akciókat meghirdetni: például, ha van valakinek olyan cipője, amit már nem használ, akkor behozhatja hozzánk, és mi továbbadjuk jótékonysági célra. Jelenleg is fut egy ilyen gyűjtésünk.
Ki a kedvenc cipőterveződ, divatterveződ?
Nem hordok dizájner darabokat, mert még ha megengedhetném is magamnak, nem tartanám józan döntésnek, hogy milliókért vásároljak egy-egy táskát. De Coco Chanellel szívesen találkoztam volna, csakúgy, mint a szintén a Chanel divatházhoz kötődő Karl Lagerfelddel. Mindkettőjük munkásságát és személyiségét érdekesnek tartom. Ha pedig cipőtervezőről beszélünk, akkor Jimmy Choo nevét említeném – nagyon tetszik, amit csinál és amit elért.
