Barion Pixel Csányi Vilmos: „A nőknek azért kellene küzdeni, hogy a saját, normális, biológiából adódó tehetségüket, azaz a gyermeknevelést, a gondoskodást, az érzelmi belátást végre értéknek fogadja el a társadalom” – Oldal 3 – Coloré

Csányi Vilmos: „A nőknek azért kellene küzdeni, hogy a saját, normális, biológiából adódó tehetségüket, azaz a gyermeknevelést, a gondoskodást, az érzelmi belátást végre értéknek fogadja el a társadalom”

2024. 04. 30.

Ugyan napjainkban egyre gyakrabban merül fel az a kérdés, mit hoz a jövő, az utópisztikus gondolatok rendszerint az emberiség egészére vonatkoznak. Pedig a legkisebb életközösségek, a családok is szétzilálódni látszanak, ha egyáltalán családnak nevezhetők az olyan csoportok, ahol a szülők csak munka előtt és után találkoznak a gyermekeikkel. Csányi Vilmos etológussal a Barát Józseffel együtt jegyzett, új kötete, a Jövőpánik kapcsán beszélgettünk szexualitásról, a házasság válságáról, s arról, miért lenne jó, ha gyermekeinket domináns személyiségek tanítanák az iskolákban.

Hasonlóképp kritizálja az iskola ötletét is: míg az ősközösségekben a gyerekek a hozzájuk közelálló, általuk tisztelt felnőttektől, jellemzően a szülőktől tanulták meg a túléléshez szükséges alapokat, addig az emberiség fejlődésével párhuzamosan összeterelték őket, s (ahogy fogalmaz) „egy unott, idős tanító gondjaira bízták”. Miért hibás az a gondolatmenet, hogy a gyerekek gyermekközösségben, egy számukra kezdetben ismeretlen felnőttől sajátítsák el a szükséges alapokat? Akkor lenne ideális a helyzet, ha a gyerekek mindent a szüleiktől tanulnának meg? 

Kezdjük az alapoknál! A gyerekeknek mindent meg kell tanulni, s a gyerekek domináns személyektől tanulnak. Ez ősi majom örökségünk. Az embernél ez egy bonyolult dolog. Családon belül az a legtökéletesebb, ha bizonyos, gyerekek számára is végezhető cselekvések közben a kicsik nézik a felnőttet, esetleg segédkeznek. Ebből tanulnak a legtöbbet. 

Amikor iskolába megy, ott már felmerül az a kérdés, ki a domináns? Az osztály legerősebb gyermeke, aki szünetben szétveri a többit, vagy a tanárnő, aki egy törékeny, öreg néni, s akinek kiabálnia kell, hogy csend legyen végre. Ebből is látszik: a domináns személy, mint olyan, megszűnt. 

Régen azért volt domináns egy személy az iskolában, mert megfelelő fizetése, háza, könyvtára, családja volt, egyúttal társadalmilag is egy elismert valaki volt. Amikor a gyerek odament, tudta, hogy ez a híres város híres latin tanára, s természetes volt, hogy ettől a személytől elfogadja a tudást. Ma odamegy és a bürokrácia nyomása miatt a teljesen értelmetlen papírmunkával küszködő tanárnőkkel találkozik, akik ugyan szeretik a gyerekeket, de lehetetlen feladatra vállalkoztak. Olyasmit kell nekik megtanítani, amiben nincs dominanciájuk. A maximum, amit tehetnek, hogy szeretik a gyerekeket. Az iskolának az lenne a dolga, hogy domináns tanárok tanítsanak a falai között. 

Ha már a tanárnőket említi: a kötetben kifejti, hogy 10-12 éves korig rendben van, hogy a gyerekeket legtöbbször női tanítók és tanárok nevelik, ám később nem ártana, ha minél több férfi tanár is keresztezné az útjukat. Miért tartja fontosnak a férfi tanár mintáját, s mit profitálhatnak a gyerekek abból, ha férfi tanítja őket?

Az, hogy a gyerekek az első nyolc évben alig találkoznak férfiakkal, azt jelenti, hogy bizonyos férfi mintákat nem tanulnak meg. Például azt, hogyan viselkedik egy adott szituációban egy férfi, hiszen a férfiak általában dominánsak. Fontos leszögeznem: ez egy biológiai dolog, nem egyenjogúság kérdése! Az egyenjogúság egy kulturális dolog. A nőknek természetesen ugyanolyan fontos a szerepe, mint a férfiaké. De! Figyelembe kellene venni a kulturális közösségeket mozgató tényezőket és ezt a mai iskola már száz éve nem teszi, mert egy kulturális koncepció alapján azt gondolja: bejön a gyerek, üres az agya, teletömjük tudással és mehet haza. 

Nemfüggő lenne tehát a dominancia? 

Még egyszer hangsúlyozom: ez nem azt jelenti, hogy a hölgyek nem lehetnek adott helyzetben dominánsak! Ha egy férfit odatenne egy nők uralta terepre, például egy régebbi szövőgyárba, ahol mindenki nő volt, hát, ott egy férfinek ugyancsak meg kellene dolgoznia azért, hogy elfogadják. A nők is dominánsak, ha a szociális körülmények azt kívánják. A mai kultúra sajnos azt kívánja, hogy mindenki egyforma legyen. Ez a legnevetségesebb dolog! 

Az utóbbi időben elkezdtek arról cikkezni atropológiai szaklapokban, hogy az ősi közösségekben a nők is vadásztak. Persze, el tudom képzelni, hogy egy fiatal nő, aki még nem terhes, nincs három gyermeke, erős, az azt mondta a férfi társainak, „megyek veletek én is vadászni!” De! Amint teherbe esett, s elérte az ötödik hónapot, képtelenségnek tartom, hogy vadászott volna. Nem lehet vadászni terhesen! Ezzel lejjebb helyezik az értékét annak, amit egy nő csinálhat. 

Nem az a lényeg, hogy vadászik-e, vagy nem! Az a kulcs, hogy a gyerekkel kapcsolatos tevékenység ugyanolyan értékes, sőt, értékesebb lehet, mint azé, aki vadászik. Ezt kellene megérteni. Hogy mindkét tevékenység értékes a maga nemében.

A nőknek azért kellene küzdeni, hogy a saját, normális, biológiából adódó tehetségüket, azaz a gyermeknevelést, a gondoskodást, az érzelmi belátást végre értéknek fogadja el a társadalom.

Mert ez a fontos! Sokkal fontosabb, mint hogy egyformák vagyunk, hiszen nem vagyunk azok. Egyenlőek vagyunk, de nem egyformák. 

Mit gondol, korfüggő a dominancia? Megmondom, miért kérdezem. Nemrég írtam egy cikket (az UNICEF adataira támaszkodva) a magyar gyerekek lelkiállapotáról: a jelentések szerint súlyos mentális problémák észlelhetők a tinédzserek részéről, amellyel a tanárok (megfelelő képesítés híján) nem tudnak mit kezdeni, s a problémát a diákok és tanárok közötti generációs különbségek is nehezítik. Mit gondol, reális elképzelés az, amely szerint ötven, hatvanéves tanítók tanítják a tizenéveseket?

Erre tudok mesélni egy példát a saját életemből. Mi egy nagyon rossz osztály voltunk, ebből kifolyólag a tanárok nem szerettek minket tanítani. A magyar tanárunk, Süle Imre gyermekbénulásból kifolyólag mindkét lábára sánta volt, s mondanom sem kell, hogy egy sánta tanár mindig céltáblája lehet a gyerekeknek. Viszont amikor meghallottuk a lépteit a folyosó végén, halotti csend lett. Imádtuk! Ő akkor ötven-hatvanéves lehetett, mi pedig általános iskolások. Nem számít a kor: dominancia van! Egy fiatalember is lehet domináns, ha ért hozzá, s egy idős is lehet domináns, ha ért hozzá. A dominancia tanulható dolog. 

Amikor elkezdtem az egyetemen oktatni, hamar rájöttem, nem tudok úgy tanítani, ha a diákok beszélgetnek, duruzsolnak vagy csókolóznak a hátsó padban. A dominancia megmutatásának egy módja van: amikor a legelső félrelépéstől kezdve felvázoljuk a szabályokat. Tehát amikor valaki az első percekben súgott valamit a padtársának, azonnal megálltam és rászóltam, hogy ezt itt nem lehet, ha nem tetszik, fáradjon ki és ne járjon előadásra. Ezt kétszer vagy háromszor eljátszottam, s egész évben nyugalom volt. Ha az ember az elején nem állítja fel a szabályokat, akkor már hiába szól, ha tízen sugdolódznak. Két szabályom volt: csendben kell lenni és pontosan kell érkezni. 

A Jövőpánikban olvasható gondolatai nyomán egy olyan társadalom képe bontakozik ki, amelyben jócskán szétzilálódtak már a közösségek, mondhatni tombol az individualizmus… 

A ma szociális konstrukciója összefoglalható egy régi mondással, miszerint, „csináld meg magad, fiam!” Az individualista egyén egyszemélyes csoportként viselkedik, vagyis egyedül csinálja, amit a közösség általában csinál. Az individualista nem egy közösséghez, hanem saját magához hűséges. Na most, a közös akció, közös hiedelem, közös szociális konstrukció és hűség a közösség humánetológiai jellemzői, s ez a négy dolog jellemzi az individuumot is. 

Az ember biológiai és genetikai ágyazottsága olyan, hogy közösen szeret dolgokat csinálni: közös hiedelmeket szeret kimunkálni és szereti, ha van beleszólása abba a szociális struktúrába, amelyben él. Lehet, hogy ezek ma nem jól működnek, mert elrontotta őket a kultúra, de attól függetlenül megvan rá a biológiai igényünk. 

Az individuumok nagy része nem tudja értékelni, hogy azt csinálhat, amit akar. Szenved tőle, hiszen nincs, akinek elmondja a bánatát, nincs, akivel megoszthatná az örömét, nincs, akit felhívhatna, ha segítségre szorul… Nem csoda, ha ennek hatására a legkülönfélébb pszichés bajok jönnek létre az elmében! (Nem véletlen, hogy a fiatalok nagy része depressziós.) 

Könyörgöm, egy közösségben nincs depresszió, mert a legkisebb bajomban is segítenek! Hol vagyunk ma ettől? Nem nevelik rá a gyerekeket arra, hogy nemcsak úgy érvényesülhetnek, ha mindenen és mindenkin keresztülgázolva egyedül uralkodnak, hanem úgy, ha közösen tesznek valamit. Az a jó érzés! Ketten, hárman mindig többre megyünk! Sok minden megjavulna, ha ezt az érzést meg lehetne erősíteni!

Pályakép: Csányi Vilmos Széchenyi-díjas magyar biológus, biokémikus, etológus, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, a Magyar Tudomány volt szerkesztője, akit a kutyaetológia atyjaként tartanak számon itthon és külföldön. A 88 éves szakember számos ismeretterjesztő- (Íme az ember, Levegőt, A kutyák szőrös gyerekek), és szépirodalmi (A bábosok) kötet szerzője, legutóbbi kötete, a Barát Józseffel közösen jegyzett Jövőpánik az Open Books Kiadónál jelent meg. 

Borítókép forrása: Open Books Kiadó
/szelavi/interju/csanyi-vilmos-no-biologia-gyermek/3/