Sokan sok helyen beszéltek már a közösségi média káros hatásairól, hogy az ott látottak miatt rengeteg ember értéktelennek érzi a saját életét, így boldogsága, önbizalma is csorbát szenved. Miközben örülünk mások boldogságának és szép ünnepének, azért valljuk be, sokan elfelejtik, hogy van egy határ, karácsonykor is. Véleménycikk.
Nem minden karácsony sikerül varázslatosra, boldogra, hollywoodi filmekbe illőre, és van, hogy az ember már december közepén a háta közepére nem kívánja az egész ünnepet, akkora a tömeg a boltokban, türelmetlen ember a buszokon és átverés a webáruházakban. Különösen az érezhet így, aki családjában az „ünnepfelelős”, akinek a kezében összeszalad a bevásárlás, takarítás, főzés, csomagolás, programszervezés minden ügyes-bajos dolga. Így mire odajut, hogy nyugodtan leülhetne a fa alá, már semmi kedve hozzá, nem vágyik társaságra, csak szeretné ha békén hagynák – és teljesen igaza van. A nagy családi banzájos ünnep tízből kilencszer stresszel jár, és ember legyen a talpán, aki ezt legyűri.
Aztán ott a másik oldal, akinek nincs kivel karácsonyoznia. Vagy távol élnek a rokonok (ezt a 2020-as és 2021-es karácsonyokkor sokkal többen tapasztalták meg, mint addig bármikor), vagy dolgoznia kell (mentősök, egészségügyisek, rendőrök, sofőrök és mindenki, akinek a karácsony is munkanap, le a kalappal!), vagy egyáltalán nincs, akivel megünnepelné ezt a napot. Akár szándékosan szervezte így, akár nem rajta múlt, de nem kevés ember van egyedül Szenteste, és jobb híján a Facebookot, Instagramot görgeti. Ahol viszont egész decemberben ömlik az ünnepi csillogás, a határtalan boldogság és giccs. Ahol mintha nem létezne stressz, csak az égősorral díszített fa, amit aztán mindenképp ki kell posztolni, hogy megnézzük, kinek nagyobb. Ahol látszólag jó sok mindenkinek van ideje műtermi, beállított karácsonyi képeket készíttetni, majd azokat a nagyközönséggel megosztani. Ahol nem reped a bejgli, sikerül a mézeskalácsdíszítés, passzolnak a díszek, mindenki csinosba’ vágta magát, néha kisestélyiben pózolnak ott, ahol fél órával azelőtt még melegítőben ültek.
Tudom, hogy a közösségi média már csak hírből tükrözi a valóságot, de egy ilyen érzékeny időszakban még jobban torzíthatja az ember önképét, önértékelését, és a latyakos földbe tiporhatja a kedvüket, ha csupa tökéletes(nek mutatott) karácsonyt lát maga körül.
Lazítás és leeresztés helyett a másokkal való összehasonlítás spiráljába, valamint az egyre-másra betörő negatív gondolatok és az önmagamhoz intézett szidalmak végtelen körébe kerültem. És így egy pillantás alatt az ünnepek összes izgalmát felváltotta a depresszió, amiből mázli, ha január elsejére kikerülök.
– mondta egy fáradt szülő az ünnepek közbeni Facebook-görgetésről.
Nem célom megmondóemberként viselkedni (hah!), és azt kérni, hogy ne csak a szépet mutassuk meg ilyenkor, hiszen ki vagyok én? De mi lenne, ha minden makulátlanra szerkesztett ünnepi fotóért cserébe ráírnánk egy ismerősünkre, aki talán nehezebb napokat él meg, és őszintén boldog ünnepeket kívánnánk neki? Vagy egy-egy posztolás előtt átgondolnánk, hogy vajon muszáj-e most ezt megosztani? Biztos, hogy ez a valóságunk? Biztos, hogy attól boldogabbak leszünk, ha annak tettetjük magunkat a képeken? Mi lenne, ha inkább jelen lennénk az ünnepi pillanatokban, és a telefonunk memóriája helyett az emlékeinkben őriznénk meg a legkedvesebb képeket? Vagy legalább néhány percre tegyünk így.