Közel 330 éve zajlott le a “salemi boszorkányperek” néven elhíresült kihallgatássorozat, mely eredményeképp húsz embert végeztek ki és többeket bebörtönöztek.
Hermione Granger, a Halliwell-testvérek, Glinda, a Nyugati Boszorkány, Bonnie Bennett, Demóna, Sabrina, Wanda Maximoff – végeláthatatlan a sora azoknak a filmes karaktereknek, akik varázslattal nyűgözték le a mozinézőket. A mesék és mondák gyakori főgonosza a boszorkány, aki hol görbe orrú, bibircsókos és csúnya öregasszony, hol csodaszép nő, aki bájitalokat főz, megbabonáz másokat, állatformát tud ölteni vagy épp ellenségeit változtatja át és alapvetően rosszra használja természetfeletti erejét. Alakja egyidős a történelemmel, szerte a világon, szinte egymástól független módon minden kultúrában feltűnt már – Spanyolországtól Kongóig, Amerikától Japánig félték azokat a nőket (vagy férfiakat), akiknek gonosz mágikus erőket tulajdonítottak.
De kit tartottak boszorkánynak?
A középkorban, amikor semmilyen módon nem foglalkoztak a mentális betegségekkel és nem is volt velük kapcsolatos tudásuk, a hallucinációkat, személyiségzavarokat, dühkitöréseket és zavartságot boszorkányságnak, hisztériának bélyegezték, mondván, megszállta az illetőt az ördög. Ugyanígy a testi fogyatékosságot is gyakran magyarázták természetfeletti erőkkel, és ha valaki értelmi fogyatékossággal született és nem tudott beilleszkedni a falu lakói közé “furcsa” viselkedésével, elérte a boszorkányság vádja. De nem csak ilyen extrém példák léteztek, “elég” volt, ha valakit a korban elfogadotthoz képest szexuálisan túlfűtöttnek, karakánabbnak tartottak, ha idős kora ellenére nem volt férjnél, ha nem született gyermeke, ha anyajegy vagy valamilyen születési rendellenesség volt a testén vagy ha épp megszegte a Biblia bármelyik utasítását. Ezeket elnézve ma rengeteg nőt, beleértve a cikk íróját is simán elégették volna máglyán ötszáz évvel ezelőtt.
Boszorkányüldözés
Ahogy terjedt a kereszténység és új, törtető vallásként próbálta visszaszorítani a népi hiedelmeket, úgy váltak a boszorkányok a “Sátán szeretőivé”, akik az egyház ellenségei, ezért tűzzel-vassal üldözni kell őket. 1484-ben, az akkori pápa, VIII. Ince „Summis desiderantes affectibus” vagyis Minden sóvárgással című bullájában már kitért arra, hogy a boszorkányok ellen háborút kell folytatni, három évvel később ezen állítás szellemében született meg két inkvizítor szerzetes könyve, mely a Boszorkánypöröly (Malleus maleficarum) címet viselte. Ez egyfajta kézikönyv volt az üldözők számára, beszámolt a boszorkányok varázsigéiről, jellegzetes alakjáról és fejezeteket szentelt annak, hogyan is kell őket megkínozni. Igazán népszerű volt a maga nemében, mivel huszonkilencszer adták ki. Szerepelt benne a máglyahalál, a legdivatosabb kivégzési forma, de sok országban akasztás járt ezért a bűnért. A szóban forgó vád sok esetben csak eszköz volt egyes emberek eltüntetésére egyfajta koncepciós perekként.
Az őrület legalább két és fél évszázadig tartott, még az 1700-as évek közepén is végeztek ki embereket ilyen ürüggyel. Hazánkat sem kerülte el, legalább kétezer boszorkányper zajlott le a 15-18. század között, ezek általában tanúvallomások alapján kezdődtek, melyekben gyakran volt szó rontásról, mérgezésről, vagyis egyes egészségügyi problémák megszemélyesítéséről. Egyébként nem mondhatjuk, hogy ez a hiedelem a múltba vész, hiszen manapság is vannak olyan népek, ahol továbbra is hisznek ebben, Ghánában például a mai napig találunk boszorkánytáborokat, ahová azokat a nőket menekítik, akiket boszorkánysággal vádoltak meg szomszédaik és emiatt nincsenek biztonságban.
A leghírhedtebb példa: Salem
Ugyan leginkább Európában lángolt fel a boszorkányüldözés, mégis egy amerikai település neve jut leghamarabb eszünkbe, ha a “boszorkányper” szót halljuk, ez pedig a Massachusetts-beli Salem városkája. Az 1600-as évek végén járunk, Amerika első telepeseinek nincs könnyű dolga, hiszen folyamatosan harcolniuk kell az életben maradásért az őslakos indiánokkal. Ehhez még hozzájön az az erős hit is, miszerint boszorkányok léteznek, és a legtöbb dolog, ami az ember életében rosszul sül el – betegségek, balesetek – az ő hibájuk. Így érkezünk el ahhoz a helyzethez, aminek puskaporos hordóját szikraként robbantotta be egy alaptalan vád.
1692 elején a salemi lelkipásztor, Samuel Parris lánya és unokahúga azzal kezdett megvádolni néhány környékbeli lakót, hogy rontást tettek rájuk, megbabonázták őket – a tinédzserek látszólag minden ok nélkül remegtek, sikítottak, jajveszékeltek és természetesen átokszórással magyarázták a történteket. Elsőként a szakácsként dolgozó indiánnőt, Titubát gyanúsították meg, majd még két asszonyt, akiket bebörtönöztek, de a dolog itt nem hagyott alább. Egyre többen kezdtek vádaskodni a faluban majd a környező településeken is, futótűzként terjedt a jelenség, a történészek szerint azonban fontos tényező, hogy az üldözők között szép számmal voltak olyan emberek, akiknek családtagjai elestek az angol telepesek és a wabanaki indiánok közti harcokban – a konfliktus okozta stressz rányomta a bélyegét a családok mentális állapotára.
Akkor épp a területnek nem volt kormányzója, így az igazságszolgáltatásban káosz uralkodott és semmiképp sem volt pártatlan. Végül hónapokkal később William Phipps, Massachusetts új kormányzója felállított egy rögtönzött bíróságot, mivel gyanúsnak vélte, hogy egyre növekszik azok száma, akik önként bevallják, hogy boszorkányok. Sajnos csak októberre tudta megakadályozni, hogy “kísérteti bizonyítékokat” használjanak a tárgyalásokon – vagyis olyan tanúvallomásokat, melyek a vádlottakra utaló álmokról szóltak – addigra már tizenkilenc embert akasztófa általi halálra ítéltek, a huszadikat pedig megkövezték. A hírhedt perek folyományaként Amerika újragondolta igazságszolgáltatási eljárásait, és évekkel később a helyi vezetés kártalanította a hamisan vádoltak és elítéltek családjait. A település számos épületét ma is eredeti állapotukban őrzik a helyiek, és egy boszorkánymúzeum is található a helyen.
A történészek pedig később orvosi magyarázatot találtak a lányok furcsa viselkedésére – ugyanis abban az időben elszaporodott az anyarozs nevű parazita, mely beszennyezte a lisztet, és az ilyen lisztből sütött kenyér rángásokat, látomásokat okozhatott náluk.
