„Miután már tudtam, hogy a tükröződéssel, tükrökkel szeretnék játszani, széttörtem egy kisebb darabot kalapáccsal. Még ez sem volt tudatos. Szerintem én szét akartam belül esni, vagy már szét is estem, és segíteni akartam magamon, újraépítkezni.” – Kocsor Eszter Sára, ékszertervezővel beszélgettünk.
Kocsor Eszter Sára ékszerei mellett lehetetlen csak úgy elmenni. A tükröződő rozsdamentes acél egyszerre sugároz keménységet, magabiztosságot, komolyságot, szigort és nőiességet. Eszter a 2023-mas MAD About Jewelry egyetlen magyar ékszertervezőjeként mutatta be a munkáit New Yorkban.
Colore: Egy interjúban olvastam, hogy már gyerekkorodban is ötvösnek készültél. Ez miben mutatkozott meg akkoriban? A családodra jellemző volt az ékszerek viselése és szeretete?
Kocsor Eszter Sára: Művészcsaládban nőttem fel, már gyerekkoromban is érdekelt az alkotás, sokat rajzoltam, mintáztam. Az ötvös szakmával először egy Kisképzős nyílt napon találkoztam. Tizennégy éves lehettem, amikor el kellett döntenem, milyen irányba menjek tovább; a festészet nagyon érdekelt, de valahogy a lelkem mélyén nem éreztem azt az erős hívást. Mikor a nyílt napon láttam az apró tárgyakat, ékszereket, kíváncsivá tettek. Nem tudom pontosan, hogy vajon akkor tudatosult-e bennem, vagy utólag kötöm össze, de a gyerekkorom jutott eszembe. Szerettem mindig apró mütyüröket gyártani, ember által használt tárgyakat lekicsinyített verzióban készíteni a Barbie-babáimnak. Valahogy ez az aprólékos munka mindig el tudott vinni egy másik világba és erős flowélményt adott. Az ötvös szakon látott tárgyak ezekhez az emlékekhez vezettek vissza. Legalábbis így utólag ezt érzem. Az a biztonság és szabadságérzet, amit gyermekként élünk meg, mindig nagyon erős az emberben: egy menedék, ahova én mindig szívesen visszautaznék.
Érdekes, mert a családomban anyukám és nővérem mindig viselt ékszereket. Nálam ez nem volt soha ilyen intenzív. Azt gondolom, az ékszer szeretete csak később fogalmazódott meg bennem, eleinte inkább csak az anyagok iránti érdeklődés volt meg, és a belőlük teremthető tárgyak izgalma.
Az anyaghasználatod szinte a védjegyed; rozsdamentes acél. A tükör és tükröződés minden ékszered kiindulópontja. Honnan jött ez a vonzalom magához az acélhoz és a tükröződéshez? Neked személy szerint milyen a kapcsolatod a tükörrel és a saját tükörképeddel?
Ez a kollekció egy Hildesheimben töltött Erasmus félév során született meg 2016 második felében. Elég labilis életszakaszban voltam. Szerintem ez csak még nagyobb nyomást rakott rám, hogy valamiféle belső, tudatalatti igazságot hozzak ki magamból. Hatalmas szabadságot kaptam az alkotásban, kinti mesterem Georg Dobler bíztatott, hogy gyakorlatilag bármit készíthetek. Ez egyszerre ijesztett meg és töltött el izgalommal. Én azt gondolom, hogy a tükör felé való érdeklődésem nem volt tudatos, tudat alatt súgta valami, hogy nekem most ezzel kéne foglalkoznom.
Az alkotásban sokszor utólag jövök rá dolgokra, hogy mit-miért csináltam úgy, ahogy. A tükör mindig igazat mond, általa egy szempillantás alatt kiderül minden. Szerintem ez volt az alapgondolat, ami a tükör felé vitt. Miután már tudtam, hogy a tükröződéssel, tükrökkel szeretnék játszani, széttörtem egy kisebb darabot kalapáccsal. Még ez sem volt tudatos. Szerintem én szét akartam belül esni, vagy már szét is estem, és segíteni akartam magamon, újraépítkezni. Kellett találnom egy olyan anyagot, ami ezt leginkább visszaadja, ami tartós, és tudok belőle építkezni. Az acél nagyon szép és időtálló tükrös felületet ad, és nagy szerencsémre a legjobban hegeszthető anyag. Így hát nem is volt kérdés elkezdtem tanulni ponthegesztő lézerrel dolgozni. Nagyon nehezen ment az elején, de sok gyakorlással egészen hamar belejöttem.
A saját tükörképemmel mindig hullámzó a viszonyom. Van, mikor szeretem, van, mikor nem, és persze ott van még megannyi állapot és érzés. Ezt a tükörképet csak én láthatom. Soha nem azt látom, mint amit mások látnak belőlem, és nem csak azért, mert én én vagyok mások, pedig mások. Soha nem tudok igazán szemben állni saját magammal. Ez emiatt is annyira intim szerintem, nagyon személyes.
A MANK kiállításon készült interjúban azt mondtad, hogy azért készítesz extravagáns ékszereket, mert ezek talán segítenek neked is nyitottabbnak lenni, azzá válni, akinek látni akarod magad, mert alapvetően egy „félénk típus vagy”. Milyennek szeretnéd látni magad és hogy érzed most magad a bőrödben?
Én alapvetően nem vagyok egy magabiztos ember. Sok a bizonytalanság bennem, de talán ez a sok kérdés és keresgélés visz igazán előre. Az ember kommunikál az alkotásával, üzenetet szeretne átadni, megőrizni. Én azt a magabiztosságot, ami valahol bennem van, általuk sikerül kiteremteni magamból. Hálás vagyok ezeknek a tárgyaknak. Segítenek nekem, megerősítenek abban, hogy higgyek a teremtő erőmben.
Szeretnék magabiztosabb lenni az élet más területein is, de talán ez azzal kezdődik, hogy elfogadjam és szeressem magam olyannak, amilyen vagyok. Ez persze hullámzó, van, mikor békében vagyok és van, mikor kétségek között.
Az, hogy a szüleid is művészemberek, ráadásul anyukád Ferenczy Noémi-díjas kárpitművész, mennyire befolyásolta azt, hogy te magad is művészeti utat válassz? Tesz-e rád extra nyomást az, hogy megfelelj nekik?
Valamennyire biztosan befolyásolta, mert a közeg, amibe beleszülettem, már a kezdetektől formált. De soha nem erőltettek rám semmit a szüleim, mindig hagyták, hogy a magam útját járjam. Inspiráló közegben nőttem fel, anyukám tehetségére és szorgalmára mindig felnéztem. Édesapám sok mindenbe belekóstolt, keramikusként alkotott, tanított, zenélt, az utóbbi években pedig ír. Erőt adott és hitet, hogy ha valaminek, akkor a teremtésnek van igazán értelme az életben.
2023-ban a MAD About Jewelry egyetlen magyar ékszertervezője voltál New Yorkban. Milyen élményekkel, inspirációkkal gazdagodtál?
Ami számomra mindig is a legfontosabb lesz, ezért külön kiemelném, hogy szeretett nővéremmel utaztunk ki, és két csodálatos, élményekkel teli hetet töltöttünk el a világ másik pontján. Soha nem fogom elfelejteni, hogy együtt léptünk át egy másik földrészre.
New York fantasztikus. Legszívesebben azonnal visszamennék. Hatalmas megtiszteltetés volt nekem, hogy meghívást kaptam erre az eseményre. Már három éve vártam, hogy kijuthassak; először a Covid söpörte el a terveimet, aztán az oltásaimmal volt baj, de tavaly végre kijuthattam. Olyan hihetetlen is ez az egész, lassan egy éve lesz, de annyira sűrű volt és álomszerű, hogy szerintem még a mai napig sem sikerült teljesen feldolgoznom ezt a rengeteg élményt. Nagyon sok tehetséges alkotóval megismerkedtem a világ számos pontjáról. Izgalmas volt, hogy mennyi sokféle ember gyűlt össze a világnak ezen a csücskén, és együtt élhettük át életünk szerintem egyik legmeghatározóbb élményét. Ennek a városnak minden utcasarka, minden egyes égbe nyúló felhőkarcolója, az utcákon zenélő, táncoló, pezsgő emberei, a random mosolyok az arcokon, az ötperces beszélgetések és sorolhatnám, egyszóval minden pillanata inspiráló és örök emléket hagy szívben és lélekben.
A geometriai formák uralkodnak a kollekcióidban. Mit akarsz üzenni ezekkel a sarkos, kissé hideg, ám valami miatt mégis vonzó formákkal?
Azon gondolkodom, hogy szeretnék-e konkrétan valamit üzenni velük. Inkább az emberekre bíznám, belőlük mit hoz ki. De ha valamit mégis kéne erre mondanom, akkor talán bátorságot a viselésükhöz, magabiztosságot az élethez. Szeretném, hogy örömöt okozzanak az ékszereim.
Így az új év elején hogyan értékeled a tavalyi évet? Mik a terveid 2024-ben?
A tavalyi egy nagyon tartalmas év volt, bekerültem a BKV Prize finalistái közé, márciusban a Schmuck ékszerhéten állították ki a munkáimat. Eljutottam New Yorkba és a MAD múzeumban (Museum of Arts and Design) mutathattam meg tükrös kollekcióm. Az Arte y Joya döntősei közé is bekerültem, így az egyik fekete tükrös nyakékem eljutott a Madrid Design Festivalra, illetve Valenciába a Melting Point kiállításra. Tavalyi évben a Szigeti Szilviék szervezte Határtalan Design kiállításon Bécsben szerepelhettek a munkáim. Itthon a Budapest Jewelry csapat által meghirdetett Re:Action ékszerpályázaton elnyertem a Tincal lab díjat. Ana Patricia Pina a Tincal lab Galéria alapítója és kurátora engem választott, hogy idén nyáron legyen egy önálló kiállításom Portóban. Nagyon izgatott vagyok, ez az első alkalom, hogy egyéni kiállításom lehet külföldön. Ráadásul Portugáliában még sosem jártam, de mindig nagyon vonzott.
Rengeteg tervem van erre az évre, sok új alkotást szeretnék a portói kiállításomon bemutatni. Úgy érzem, valami nagyon ki akar belőlem törni. Ebben az évben tervezek egy alkotói elvonulást, ahol igyekszem majd előhívni, ami bennem van. Sok minden változik ezzel az évvel, és ezt a változást, valamint az ezzel járó hiányt és ismeretlent szeretném teljes egészében átélni, megérezni.
