Vajon ki ne áldozná fel a hitét és meggyőződését, ha az élete a tét? Hogyan őrizze meg valaki a józan eszét, akit szinte élve eltemettek, hiszen nem láthat többé emberi arcot? Mit tennénk meg a szerelmünkért? Ugyan korántsem állítanánk, hogy a kétszer is Oscar közelbe kerülő rendező, Tóth Barnabás harmadik, Mesterjátszma című filmjében választ ad a felsorolt kérdésekre, az bizonyos, hogy mélyen elgondolkodtat minket a hazaszeretetről, szerelemről, és arról, hogy valójában mindannyian csak átutazók vagyunk ezen a világon. Interjú Tóth Barnával.
Colore: Azt olvastam, a Mesterjátszma előtt nem ismerted ki magad a sakk világában. Hogy vagy ezzel most? Megszeretted a sportot?
Tóth Barnabás: A nemzetközi versenyek követéséhez nem jött meg a kedvem, de ez a hiba bennem keresendő. Az agyi beállítottságom sokkal romantikusabb, mint ami a sakkhoz szükséges, emellett nincs stratégiai gondolkodásom. Plusz mindig kikapok mindenkitől! (Nevet.) A Mesterjátszma miatt megtanultam, mennyire borzasztóan nehéz ez a sport: nemcsak gondolkodni kell, hanem még az idő is egyfajta plusz nyomásként hat a játékosokra.
A „belső dolgok” is iszonyúan kiélezetté tehetnek egy partit, például az, hogyan kell sakkozás közben viselkedni, hogyan őrzik meg a játékosok a pókerarcukat, hogyan kell leütni a bábut egy kézzel, hogyan kell kezdeni és zárni egy partit… Ezek miatt kikristályosodott számomra, hogy a sakk jóval összetettebb és ijesztőbb játék, mint ahogy valaha gondoltam: ebből a szempontból a film inkább eltávolított tőle, mint közelebb hozott volna.
A rendezői léthez nem alapvető a stratégiai gondolkodás?
Nem szeretem a versengést: a társasjátékok közül sem kedvelem azokat, ahol városokat kell elfoglalni, inkább a kooperatív játékokat szeretem. Persze, a rendezői léthez kell ugyan stratégiai gondolkodás, de ez nem olyan, mint a sakkban, ahol valaki egy az egyben megver.
Megszerkeszteni egy ilyen forgatókönyvet – ha nem is mérnöki munka –, de azért tényleg egy stratégiai, logikai munka. Főleg annak fényében, hogy legyen egy érzelmi íve is a filmnek, hogy a karakterek története is kibontakozzon, hogy a képi világ összefonódjon a cselekménnyel és még sorolhatnám. Emellett persze az a legfontosabb, hol tart mindeközben a néző. Nem találja-e ki túl korán, hova akarok kilyukadni, vagy a végén érti-e, hova fut ki a történet… Ezt kell ügyesen kisakkozni, valahogy kikotyvasztani. Talán ebben a kötéltáncra hasonlító munkában – közel húsz év után – elkezdtem már otthonosan érezni magam.
Ha már az „elmúlt húsz évet” emlegeted: a Mesterjátszma a harmadik nagyjátékfilmed. Ha madártávlatból értékelnéd, mit mondanál, szakmailag miben és mennyiben fejlődtél a 2009-ben megjelent Rózsaszín sajthoz képest?
Azt hiszem, a képi igényesség terén fejlődtem leginkább, hiszen ez nem csak és kizárólag az operatőr és a látványtervező munkája: egész egyszerűen, ha a rendezőnek nincs látása, víziója, elképzelése, akkor ezek a szoros munkatársak is csak téblábolnak vagy épp improvizálnak. Megtanultam, hogy nem elég jó sztorit, vagy jó dialógot írni: a jó film a képi koncepción múlik, ezért erre egyre több időt szánok. (Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy az évek során egyre nagyobb költségvetésű filmeket tudtam csinálni, egyre nagyobb stábbal, amelyek lehetővé teszik a vízió éltre hívását.)
Hogy jellemeznéd a Mesterjátszma képi koncepcióját?
Minden szempontból a történetet szolgáló, látványos képi koncepcióként jellemezném! Nem szeretem az öncélú bravúrkodást, amikor például a különböző kameramozgató-eszközökkel körberepülünk, belemászunk, kimászunk meg felrobbantunk dolgokat, (jelen esetben) Másik Szőke András operatőrrel és Hujber Balázs látványtervezővel. Vannak ilyenek ebben a filmben, de azok mindig indokoltan kerültek bele: vagy a történet alakulása, vagy a szereplők pszichológiai állapota miatt.
Tudomásom szerint Szurmay János vezető producer talált meg a filmötlettel. Miért fogott meg annyira a történet, hogy érdemesnek tartottad arra, hogy film készüljön belőle?
Elsősorban a történet végkimenetele fogott meg, ami egyúttal az egész film fő üzenete, dimenziója vagy kerete. (Ami remélhetőleg majd másokat is elvarázsol!) Utána jöttek aztán azok a dolgok, amelyekről nem gondoltam volna, hogy érdekelnek vagy foglalkoztatnak, de aztán bebizonyosodott, hogy mégis! Például ’56 mítosza vagy az igazán őszinte és tiszta, mondhatni vegytiszta ellenállás és mártíromság az orosz hadsereggel vagy bármilyen elnyomással szemben. Aztán ott van még a romantikus szál, ami közel áll hozzám: az utóbbi filmjeimben mindig volt egy nagyon erős érzelmi szál, ez a Mesterjátszmában sincs másképp, hiszen ebben is szó van szerelemről és önfeláldozásról.
Ha már a romantikus szálat említed: beszédes, hogy a filmről szóló sajtóanyagok több helyen is kiemelik feleséged, Lisztes Linda szerepét, mint a „rendező munkatársa.” Mit jelent ez pontosan? Milyen szerepet töltött be Linda a munkafolyamatban?
Linda most már közel húsz éve a legszorosabb munkatársam, amellett, hogy ő a feleségem és a gyermekeim édesanyja. Ő azt szeretné, ha úgy írnám ki a stáblistán, hogy „okoska” vagy „észreveszke”, de ezeket nem tudom komolyan venni, ezért mindig úgy írom ki, hogy a rendező munkatársa, noha már nagyon közel van ahhoz, hogy társíró, társrendező legyen.
Ha egy házaspár együtt dolgozik, azt itthon általában negatív sztereotípiák kísérik. Kérlek, mesélj arról, hogy működik a kettőtök közti szakmai dinamika a gyakorlatban!
Linda végtelenül türelmes ember és nyugodt. Én nem mindig vagyok az, de mentségemre szóljon, hogy amikor 25 napunk van a filmrendezésre, akkor a nyugalom nem mindig a leginkább célravezető. Linda rendszerint kint van a forgatáson is, az alaptermészete miatt mindig sokkal nyugodtabban, a külső munkatársak, ingerek és viszonyok behatásától függetlenül tudja figyelni a képet. Sokszor felhívja a figyelmem apróságokra is: gyakran bejön például a vágószobába, megnéz dolgokat, és semmi nem kerüli el a figyelmét. Nagyon szoros munka- és alkotótárs, akire számítok, és adok a véleményére. Természetesen nem mindig értünk egyet, de itt még egyelőre én döntök, ellentétben az otthoni dolgokkal. (Nevet.)
Szerencsére nincs köztünk olyan, hogy kettőnk közül ki az okosabb, vagy kinek mennyi ötlete volt. Vele ez nem hatalmi harc. Mi így működünk.
Tudnivaló, hogy gyermekszínészként kezdted a pályafutásod. Mennyiben határozzák meg ezek a gyermek-fiatalkori emlékek a színészekkel való kommunikációd?
Gyermekként a legnagyobb magyar filmekben és rendezőkkel dolgozhattam, de azok másfajta élmények voltak, semmint szakmaiak. Amit jelenleg hasznosítani tudok, az inkább a Momentán Társulatnak köszönhető, amelyben improvizációs színészként játszottam az utóbbi húsz évben. Ott a színpadon állok, és pontosan tudom, mi az a lámpaláz, az eufória… Azt hiszem, ennek köszönhetően talán empatikusabban kommunikálok a színészeimmel. (Közben odalép az asztalunkhoz Mácsai Pál, aki műkedvelő sakkozóként tűnik fel a filmben, majd hosszan megölelik egymást Barnával, aki onnan folytatja, ahol abbahagyta.)
Természetesen őket is meg kellene kérdezni arról, éreznek-e különbséget más rendezőkhöz képest! Nagyon tisztelem és szeretem a színészeket, mert azt hiszem, rajtuk múlik minden. Ebből kifolyólag igyekszem mindent megtenni azért a forgatások alatt, hogy ők jól érezzék magukat. (Akár a saját hangulatom feláldozása árán is.) Ha ők nincsenek teljes komfortban, tele önbizalommal, vagy sikervággyal a kamera előtt, akkor nem lesz jó a film.
A Mesterjátszma a kortárs színészszakma nagyjait vonultatja fel: Mácsai Pál és Péterfy Bori mellett a pályakezdők közül is erős nevekkel dolgoztatok. Szempont volt-e a színészek népszerűsége a casting során?
Igen, szempont volt. Nem kizárólagos és döntő szempont, de ki ne akarna olyan színészekkel dolgozni, akiknek van egy státuszuk, akik bevonzanak nézőt, és akik még jók is! Az elsődleges szempont nyilván az volt, hogy ő jó-e, sőt, a legjobb-e erre a szerepre. (Emiatt volt például olyan, hogy nem színészt választottunk a szerepre, hanem egy örmény származású harmonika művészt, David Yengibaraiant.) De persze, ha adott egy Mácsai Pál, aki a szakmájában az egyik legjobb színész, egyúttal van egy státusza, ami igenis sokat jelent, akkor az egy plusz adalék, ami egyúttal szempont is a casting során.
Egy veled készült interjúban azt nyilatkoztad, számodra „a néző számít, méghozzá a hétköznapi néző… hogy ő ne unatkozzon, őt megérintse, ő nevessen, ő érzékenyüljön el.” Hogyan, miként tudod „lemérni” a nézők reakcióit? Bújod például a közösségimédia-platformok kommentszekcióját, vagy beülsz vetítésekre, és figyeled a nézők reakcióit, esetleg a számok adják a legjobb visszajelzést?
Mindhárom jellemző, de talán a kommentolvasás a legkevésbé, mert azt rendkívül ártalmasnak tartom: abban azért erősen van egy torzulás. Nagyon szeretek bent ülni a nézők között, egyébként sokszor teszem ezt akár a világ túlfelén, akár vidéken, akár egy pesti művészmoziban. (Biztos vagyok benne, hogy ez most sem lesz másképp.) A nézők között ülve minden filmnél – ahogy a Mesterjátszmánál is – le lehet venni az emberek reakcióit: tudom, hogy vannak pontok, amelyeken nevetniük kéne, és tudom, mikor kell halálos csendben lenniük akár perceken keresztül. Ilyenkor azt is mérem,
hol működik, és hol nem működik a film!
Számomra kizárólag a nézők reakciói fontosak: azoké az embereké, akik két órát szántak erre az alkotásra az életükből, mert bizalmat szavaztak egy magyar filmnek a moziban. A cél az, hogy ez legközelebb is így legyen.
Korábbi sikereidet elnézve van-e benned izgalom, esetleg félelem aziránt, hogy fogadja a szakma a Mesterjátszmát?
Félelem nincs. Fel vagyok készülve mindenre! Ha a magyar filmszakmát nézzük, akkor az ember nem nagyon tudja, mire számítson, hiszen csak a barátai mondják meg az őszinte véleményüket. (Olyasvalaki ritkán, akit nem ismersz.) Valahogy itthon nincs meg az a szakmai közeg, amely lehetővé tenné ezt: nincs már például Filmszemle, nincsenek olyan fórumok, ahol az emberek találkoznának, így nem, vagy csak nehezen fog eljutni az alkotás egy szakmabelihez. Ami pedig a kritikákat illeti, azzal már megtanultam együtt élni, hiszen tudom, mik a kritikusok fő szempontjai, és hogyan állnak a zsánerfilmekhez. (Hozzá kell tennem, hogy ez nem feltétlenül magyar, hanem inkább európai sajátosság.) Nem várok semmifajta csodára, nincsenek illúzióim.
Számodra mi a Mesterjátszma legfontosabb mondanivalója?
Hogy valójában semmi nem csak fekete vagy fehér.
Pályakép:
Tóth Barnabás forgatókönyvíró, rendező, producer, színész, a Momentán Társulat alapító tagja. Első rövidfilmjét, a Vonat című alkotást Cannes-ban mutatták be, azóta több mint 90 fesztiválon szerepelt, és 30 díjat nyert. Újratervezés című rövidfilmjét 1,5 millióan látták egy hét alatt, ezzel ez lett az egyik legsikeresebb rövidfilm, amit Magyarországon készítettek. Utolsó kisjátékfilmje, a Susotázs 2018-ban jelent meg, 2019-ben beválogatták az Oscar-díj 10 kisfilmet tartalmazó rövidlistájára. Akik maradtak című alkotása a Telluride Fesztiválon debütált, és a legjobb nemzetközi film kategóriában indul a 2020-as Oscaron. Felesége és három gyermekének édesanyja, Lisztes Linda színész a Momentán Társulat oszlopos tagja, egyben megbecsült alkotótársa is.
