Sági Andrea: „Már az anyatejjel magunkba szívjuk a perfekcionizmust”

Az élsportban sokakra jellemző hozzáállás a perfekcionizmus: a csapat, a sportág, a poszt legjobbja lenni, mindig tökéletes teljesítményt nyújtani. A perfekcionizmus azonban, akár egy kétélű fegyver, hozzásegíthet ahhoz, hogy kihozzuk magunkból a maximumot, de a teljesítmény hanyatlásához, az önbizalom csökkenéséhez is vezethet. Mikor előny és mikor hátrány az, ha egy sportoló perfekcionista, és ennek milyen hatása van a teljesítményére? Interjú Sági Andrea sportszakpszichológussal.

Bevezetésképp az érdekelne, hogy a sportolók családjában mennyire gyakori, hogy a szülők miatt lesz a gyerek perfekcionista? És mitől alakulhat ki akkor, ha a szülők valójában nem várják el a tökéletességet?

A perfekcionizmus önmagában nem rossz dolog. Ez egy többdimenziós fogalom, melynek számos összetevője van. Nagyon sokan vizsgálták ezt a területet az elmúlt évtizedekben, így többféle modellje létezik. Ami talán a leginkább kutatott, és ezáltal gyakorlati kérdésekkel is jobban magyarázható, az egy kétdimenziós modell, melynek összetevői a perfekcionista standardek (más néven perfekcionista törekvések), a másik pedig a perfekcionista elvárások. Az első pozitív, míg utóbbi inkább negatív hatású a különböző lelki tényezőkre és a viselkedésre. Perfekcionista törekvések alatt azt értjük, amikor a személy arra törekszik, hogy képességeit minél inkább kibontakoztassa, mindent megtesz azért, hogy a tőle telhető legjobbat nyújtsa, erőteljesen fókuszál a célra, rendezetten halad előre. Ami fontos, hogy a fókusza és a figyelme a pozitív kimenetelre irányul, és ezek a standardek belülről fakadnak, a személy maga állítja fel. Más elméletalkotók adaptív (magyarul körülményekhez alkalmazkodó, igazodó) perfekcionizmusnak is nevezik ezt a jelenséget, ami, mint mondtam: jó dolog, jobb teljesítmény-és egészségmutatókkal jár.

Sági Andrea Perfekcionizmus Interjú
Sági Andrea, sportszakpszichológus (Fotó: Sági Andrea)

A perfekcionista elvárás pedig azzal az intenzív vággyal kapcsolódik össze, hogy az érintett szeretné elkerülni a kudarcokat, a negatív megítélést. A perfekcionista elvárásokat perfekcionista aggodalmaknak is nevezzük, merthogy állandó aggodalom és folyamatos gondolkodás kíséri, hogy hogyan kerülhetők el a hibák. Akinél a perfekcionista aggodalmak jelenléte jellemző, annak kétségei vannak, bizonytalan önmagában, a pozitív helyett a negatív kimenetelekre fókuszál, illetve, hogy utóbbiakat hogyan kerülje el. Mindezzel együtt jár az is, hogy az adott ember folyamatosan szorong, befelé irányul a figyelme, tehát arra, hogy ő hogyan és mit csinál, és mennyire felel meg az elvárásoknak, ezért maladaptív perfekcionizmusnak is nevezik. A maladaptív (magyarul rosszul alkalmazkodó, káros) perfekcionizmus gyengébb teljesítmény-és egészségmutatókkal jár együtt. Ezen a ponton meg kell említenem a szintén ide tartozó perfekcionista diszkriminancia fogalmát, amely szintén egy rossz perfekcionizmust jelöl.  A diszkriminancia különbséget jelent, és úgy kapcsolódik ide, hogy minél nagyobb a különbség a személy saját maga felé támasztott elvárások és a tényleges teljesítménye között, annál nagyobb lesz az önkritika, a saját magával való elégedetlenség, a szorongás. Hangsúlyozom, a perfekcionizmusnak több változata van. A pozitív része, ami a törekvést jelenti, hogy az ember felállít célokat és dolgozik a megvalósításukon, ez elengedhetetlen a mindennapokban. A perfekcionizmus valamilyen szintű jelenléte ennélfogva a sportoló életében is szükséges, mert ez segíti ahhoz, hogy mindig egy kicsit nagyobb célt tűzzön ki, motivált maradjon, haladjon előre az úton. Míg az aggodalmaskodó, folyamatos hibakereső, negatív kimenetelekre fókuszáló perfekcionista aggodalom negatív hatású.

Természetesen az arányokon is sok múlik, vagyis, hogy kiben mennyire dominál az adaptív és a nem adaptív perfekcionizmus. Az a jó, ha inkább az adaptív a magasabb arányú, de sokaknál inkább a maladaptív érvényesül, és egy jó képességű sportolónál is szükség lehet sportpszichológusi segítségre. Akire az adaptív perfekcionizmus jellemző, ő magabiztos, bízik a sikerességében, gyorsabban alkalmazkodik, és problémafókuszú: akadályba ütközés esetén igyekszik megoldani a helyzetet, nem esik kétségbe, nem rágódik. Az adaptív perfekcionista személynek általában az értelemszabályozása is jobb, így, ha valami rossz dolog éri őt, akkor jobban meg tudja magát nyugtatni, átértékeli a helyzetet. Hétköznapi példával élve számára mondjuk egy vesztes meccs nem feltétlenül jelent vesztes meccset, mert valószínűleg úgy fogja fel a helyzetet, hogy egy rangos ellenféllel küzdhetett, és ez abszolút pozitív élményként jelenik meg. Úgy tekint rá, akár egy elismerésre, amiért egy jó sportolóval versenyezhetett. Míg akinél a perfekcionista aggodalmak dominálnak, ő egy hasonló szituációt kudarcként él meg, hiszen esetében ez egy újabb vereség. Tehát az, hogy kudarcnak vagy sikernek élnek meg egy helyzetet, az az adott személy hozzáállásától függ. A maladaptív perfekcionista sportoló sokkal inkább a hibákra koncentrál: előfordulhat, hogy hiába nyeri meg a meccset vagy ér el jó eredményt, akkor is szomorú, mert mondjuk elmarad az egyéni legjobbjától, vagy attól, amit ő kitűzött magának aznapra. Elérhet valaki kiválóan magas pontszámot is egy versenyen, ám ha hibázott egyet, akkor erre helyezi a legnagyobb hangsúlyt. Merthogy őbenne a negatív érzésekkel való foglalkozás, az elégedetlenség, a bűntudat, a szorongás érvényesül. Illetve a negatív érzelmeket is rosszabbul kezeli. Létezik egy kifejezés, a perfekcionizmus paradoxona, ami annyit tesz, hogy szükség van a perfekcionista beállítódásra, hogy az ember képes legyen küzdeni az eredményekért és a jó teljesítményekért, de amikor ez átfordul, vagyis a sportoló mindenáron erre törekszik, hibázás nélkül, akkor az már nem adaptív, hanem káros. Hiszen a szótári értelemben vett tökéletesség nem lehetséges egy sportoló életében (illetve senki életében sem, hiszen „elég jók” lehetünk, de tökéletesek nem). A lényeg ezúttal is az, hogy a perfekcionizmus szükséges, csak nem mindegy, hogy milyen szinten, milyen erősen van jelen, valamint, hogy melyik összetevője a meghatározó.

Perfekcionizmus Es Az Elsport
A perfekcionizmus nem egy biológiai dolog, vagyis nem örökletes, hanem a szocializáció hatására alakul ki, így változtatható is (Fotó: Shutterstock/Puzzlepix)

A perfekcionizmus ugyanakkor nem egy biológiai dolog, vagyis nem örökletes, hanem a szocializáció hatására alakul ki, így változtatható is. A szocializációs folyamat elsődleges tényezői a szülők, de később már az intézmények is, tehát a bölcsőde, az óvoda, iskola, aztán az edzők egyaránt közrejátszanak a nevelésben. Szintén nagyon fontos, hogy a szülők nem csupán a kimondott szavakkal hatnak, hanem az egész személyiségükkel: vagyis egy perfekcionista szülőnek perfekcionista gyereke lesz. Hiszen a gyerek látja, hogy hogyan viselkedik a szülő, hogyan reagál bizonyos feladatokra, kihívásokra, hogyan viszonyul a hibázáshoz. Tehát mondhatom azt, hogy már az anyatejjel magunkba szívjuk a perfekcionizmust, mint minden más személyiségjellemző alapjait, így a perfekcionista hajlam jóval a verbális szint előtt kialakul. Nagyon szemléletes példa az, amikor a gyerek elkezd önállóan enni, vagy legalábbis próbálkozik, és hogy hagyják-e maszatolni, hadonászni a kanállal, vagy szinte nyomban rászólnak, hogy szépen egyen, jó legyen, és ez rendszeresen előfordul. Vagyis már itt eldől az, hogy perfekcionista lesz-e a gyerek vagy sem. Sok múlik azon, hogy a szülők megértik-e, hogy a kicsi nem képes rögtön hibátlanul enni, ahogy nagyon sok mást sem tud tökéletesen végrehajtani, hiszen minden készsége, képessége hosszú idegrendszeri-érési és tanulási folyamatok eredménye. Ahogy az is lényeges, hogy mit tükröz a szülők viselkedése, szabad-e hibázni, próbálkozni, vagy „rendesen, jól kell viselkedni”. Szóval a perfekcionizmus nagyon korán kialakul, és nem(csak) szavakkal, hanem a szülő viselkedésének, a szülői példa implicit (nem tudatos, ki nem mondott) megtanulásának következtében is. Amikor sportoló gyerekek szüleivel beszélgetek, pont ezért előkerül az a kérdés, ők hogyan állnak a teljesítményhez, a sikerek, kudarcok megéléséhez és gyakran előfordul, hogy ők maguk ugyanúgy, vagy adott esetben jobban szoronganak, mint a gyermekük. Szülőként a saját perfekcionista aggodalmaink kezelésével is segíthetjük tehát, hogy gyermekünk kevésbé aggódjon. Valamelyest persze azért függ a gyerektől is, hogy a hozott minta hogyan alakul benne. Azok a gyerekek, akiktől sokat, vagy olyan szintű teljesítményt vártak el, amit még képesek voltak teljesíteni, meg tudtak ugrani, és az elvárás olyan területre vonatkozik, amit ő maga is szeret (például választott sportot) és így sikerül azonosulniuk az elvárásokkal, náluk a perfekcionizmus belsővé válik. Ők lesznek azok, akik később maguktól is jól teljesítenek, mert elvárják maguktól. Megint mások úgy nőnek fel, hogy túl magas elvárásokat támasztanak velük szemben, melyek abszolút nem illeszkednek az igényeikhez. Azaz a szülő már egész korán kitalálja, hogy gyermeke mit sportoljon, hogyan viselkedjen, mely területen nyújtson kiváló teljesítményt. Erre szemléletes példa, hogy a gyerek azért azt a sportot űzi, mert a szülő is ebben a sportágban sportolt, vagy azért zongorázik a gyerek, mert a szülőnek ez nem adatott meg gyermekkorábban, hiába vágyott rá. Ezek a gyerekek azt érzik, hogy a szülő nagyon kritikus, mindent irányítani akar, és ők nem is számítanak igazán, csak az, hogy hogyan teljesítenek. A gyerekek emiatt sokszor csalódnak magukban, és azt érzik, hogy szüleiknek is csalódást okoztak. Nagy valószínűséggel belőlük lesznek a maladaptív perfekcionisták, akiknek kulcsfontosságú a külső környezet megítélése. Amikor hozzám kerül egy sportoló, ez gyakran úgy jelenik meg, hogy mielőtt a medencébe ugrik vagy pályára lép, arra gondol, hogy vajon mit szól majd az edzője és a szülei, és csak nehogy leszidják, ha nem úgy teljesít. És ez a félelem bénító, teljesítményromboló. A maladaptív perfekcionisták túl sok kritikát kaptak, vagy olyan elvárásoknak kellett megfelelniük, amiket nem tudtak teljesíteni, netán megszégyenítették őket. Sajnos ezt is sokszor tapasztalom. Ők nem tudják jól kezelni a negatív érzéseiket.

Amikor valami nem sikerül egy gyereknek (leginkább a dackorszakban) vagy akadályozva van abban, amit el szeretne érni, a szülők ezt általában hisztinek titulálják, büntetik érte, figyelmen kívül hagyják, otthagyják. Természetesen nem arról van szó, hogy a gyereknek mindent meg kell kapnia, de a  szülőknek meg kellene érteniük, hogy már önálló akarata, saját elképzelése van, amit szeretne megélni, kipróbálni, és ez a személyiségfejlődés fontos állomása: az akarat tesz minket önálló, cselekvőképes felnőtté. A rengeteg tiltás, a gátlás, vagyis, hogy a gyerek ne akarjon, ne érezzen negatív érzéseket (például dühöt, ha valamit nem engednek meg neki), rossz irányba viszik az érzelmi fejlődését. Ami pedig még szorosan összekapcsolódik a perfekcionizmussal, az az önbecsülés. Az önbecsülésnek van egy olyan része, amit feltételes önbecsülésnek nevezünk. Amikor azzal nő az önbecsülés, hogy az ember jó eredményt ér el, tehát az önbecsülése valamilyen külső feltételhez, eredményeléréshez kötött. Ide sorolható az is, hogy hogyan viselkedik a gyerek, szépen rajzol-e, fel tud-e öltözni, hogyan biciklizik…tehát ez is kicsi kortól alakul. Akinek magas a feltételes önbecsülése, vagyis akinél az elismerést, a szeretetet, a megerősítést többnyire valamilyen eredményhez kötötték a szülők, azoknál valószínűleg erősebb és kevésbé jó formája alakul ki a perfekcionizmusnak. Itt nagyon sokat számít, hogy hogyan dicsérnek vagy éppen nem dicsérnek a szülők. Eleve, hogy ha nem dicsérnek, az problémás, ahogy az is, hogy ha nem a gyerek erőfeszítéseit dicsérik, hanem az adottságait: hogy milyen okos, szép, és a többi. A gyerek ettől is úgy érezheti, hogy hiába tesz bármit, az elismerés úgysem az erőfeszítésein múlik. A szülők így jobban teszik, ha nem a gyerek adottságait, eredményeit dicsérik, hanem az erőfeszítéseit, például „Látom, milyen kitartóan dolgoztál ezen a rajzon.” Ha tehát a szülői elismerés valamilyen feltételhez kötött, akkor emiatt szintén maladaptív perfekcionizmus alakulhat ki. Bár a szülők szerepe a kezdetektől fontos, de ahogy említettem, az intézmények szerepét sem hanyagolhatjuk el: gondolok itt arra, hogy legfiatalabb kortól kezdve a bölcsődei vagy óvodai nevelők büntetik-e nemkívánatos viselkedést, vagy inkább elbeszélgetnek a gyerekkel, hogy mit tett rosszul; megszólják-e azért, ha nem tud szépen felöltözni vagy inkább elismerik, hogy mennyit fejlődött az öltözködésben, illetve, hogy mennyire kötik a szeretetüket, az odafordulásukat a gyerek teljesítményéhez. Természetesen aztán ezt a gyerek környezetének további felnőtt szereplői, tanárai, edzői, zenetanárai tovább alakítják. A perfekcionizmus kialakulása tehát abszolút a szocializációs hatásokon múlik.

A Perfekcionizmus Mar Egesz Kiskorunkban Kialakulhat
Nagyon szemléletes példa az, amikor a gyerek elkezd önállóan enni, vagy legalábbis próbálkozik, és hogy hagyják-e maszatolni, hadonászni a kanállal, vagy szinte nyomban rászólnak, hogy szépen egyen, jó legyen, és ez rendszeresen előfordul (Fotó: Shutterstock/Puzzlepix)

Létez(het)nek olyan megküzdési mechanizmusok, amelyek segítenek a sportolóknak kezelni az elkerülhetetlen kudarcot?

A kudarc szó és az hogy valaki használja-e, vagy nem szerepel a szótárában, nagyon sokat elárul az illető teljesítményhez való hozzáállásáról. Aki nem használja a kudarc szót, úgy fogalmaz, hogy egy adott helyzet van, amiben valahogyan teljesítettem. Ez nem biztos, hogy kudarc, lehet, hogy csupán még többet kell dolgoznom, mert még nem voltam elég gyakorlott, tapasztalt, vagy mondjuk nem volt ideális a környezet: az ellenfél, a kihívás volt az, ami meghaladta a jelenlegi képességeimet, mert még nem tanultam/nem gyakoroltam eleget. Ez egy olyan esemény, teljesítmény volt, ami megmutatta nekem, hogy még miben kell fejlődnöm, innen nézve pedig mindez már teljesen másképp hangzik. Ezt úgy nevezzük, hogy a helyzet (pozitív) átkeretezése. A sportpszichológiában nagyon sok kognitív technikát alkalmazunk: ezek a belső narratíváinkat kezelik, az egyik ilyen a helyzet átkeretezése. Hogy az adott szituáció kudarc-e vagy sem, tudom-e úgy kezelni, mint egy jelzést, ami megmutatja, hogy még mit kell megtanulnom ahhoz, hogy jobb legyek, azaz tudok változtatni rajta, nem a képességeimmel van baj, csak nem gyakoroltam, nem tanultam még eleget.

Perfekcionizmus Elsportoloknal
A perfekcionizmus akár egy kétélű fegyver, hozzásegíthet ahhoz, hogy kihozzuk magunkból a maximumot, de a teljesítmény hanyatlásához, az önbizalom csökkenéséhez is vezethet (Fotó: Shutterstock/Puzzlepix)

A helyzet átkeretezése jó, ha onnan indul, hogy a sportolók is tudják, hogy amikor a teljesítményüket nézik, egy rövid időszak helyett egy hosszabbat kell alapul venniük, amelyben bizony nem egyenesen alakul a teljesítmény, hanem hullámvölgyekkel tarkított. Egyrészt mert biológiai lények vagyunk, vagyis folyamatosan változunk, de a fáradtság, az évszak, fiataloknál a testi változások, illetve sok más külső körülmény is alakíthatja a teljesítményt. Tehát nem feltétlenül az a kevés, amit teszek, hiszen vannak tőlem független tényezők is. Azért célszerű egy hosszabb időszakot vizsgálni, mert abban biztosan látunk fejlődést is, így kevesebb az esélye annak, hogy a személyes kudarcomként értelmezem a helyzetet. Fontos, hogy eredmény-célok helyett folyamat-célokat nézzünk. Eredmény cél az, hogy dobok öt pontot egy versenyen, vagy milyen időt úsztam. Folyamat cél pedig az lehet, hogy elhatároztam kevesebbet izgulok, és ma nyugodtabban, kevesebb szorongással teljesítettem. Vagy, hogy tanultam egy új technikát, és ma az lesz a célom, hogy azt minél többször alkalmazzam. Mindegy, milyen lett az eredmény, de ha valóban sokat gyakoroltam ezt az új technikát, akkor már elégedett lehetek, mert elértem a kitűzött célomat. Ami még fontos lehet a kudarc kezelésében, hogy a sportoló soha ne a negatív élményeken rágódjon, így például azon, hogy ez az az ellenfél, akitől a múltkor is kikapott, hanem a pozitív dolgokra fókuszáljon, hogy azóta mennyit fejlődött, hány jó versenye, meccse volt.

Mivel az önbizalomhiány a perfekcionizmus hátterében is felbukkan, a sportpszichológiai konzultációkon mindig alkalmazunk önbizalomfejlesztő, illetve szorongáscsökkentő technikákat. Előfordul, hogy a kognitív technika nem elegendő az átkeretezéshez, a testi szorongást is kezelni kell különféle relaxációs technikákkal, légzésgyakorlatokkal, autogén tréninggel vagy progresszív izomrelaxációval. Illetve főként fiatal és gyerek sportolóknál próbáljuk bevonni a közös munkába a szülőket, edzőket is. Mert amint említettem, nagyon fontos a környezet megítélése, hogy ők kudarcként kezelik-e a helyzetet. Sokszor a szülők abszolút nem rosszindulatból, hanem aggodalomból, együttérzésből túlzottan azonosulnak a gyerekekkel, emiatt ők valóban kudarcként élnek meg egy kevésbé kimagasló teljesítményt. Tehát tudatosítani kell a szülőkben, hogy az ő megjegyzéseik, megéléseik hatnak a gyerekre. Ilyenkor mindig megbeszélem velük, hogy próbáljanak csak szülői szerepben  maradni, és ne mint egy edző, kizárólag a teljesítményre fókuszáljanak. Leegyszerűsítve ez annyit tesz, hogy történjék bármi, akkor is támogatják a gyereket. És nem azzal nyaggatják, hogy te miért nem tudtál több pontot ütni, amikor a veled egyidős Józsika képes volt rá. Ne legyen összehasonlítgatás, negatív megítélés, ne kérjük számon a teljesítményét szülőként, mert ez mindig növeli a rossz, rágódó gondolatokat. Nagyon fontos, hogy a felnőttek ezt lássák, és minél inkább elfogadóak legyenek. 

Mivé lehet ezeket a perfekcionizmussal járó allűröket átdolgozni? Úgy értem, hogy (meglátásom szerint) a perfekcionista emberekre jellemző az, hogy állandó ‘hibakereső üzemmódban’ vannak önmagukkal (és talán a környezetükkel is?) szemben.

Erre voltaképpen a fent elmondottakat összegezhetem, vagyis, hogy elsődlegesen arra kell koncentrálni (a szülőknek és a környezetnek is), hogy a hibák helyett a jó dolgokat keressük.

Miért reagálhat a perfekcionista személy annyira szélsőségesen negatív módon saját tökéletlenségére?

Mert túl nagy lehet az elvárás, és emiatt azt élheti meg, hogy ő nem elég jó. És ezt nemcsak egy adott viselkedésre, helyzetben érezheti, hanem általánosíthatja az egész személyiségére. Ezért nagyon fontos, hogy a szülők és az edzők soha ne a gyerekkorú sportoló egész személyiségét ítéljék meg, hanem kizárólag az adott teljesítményt. Hányszor lehet azt hallani, hogy „jaj, de béna vagy!” Vagy, hogy „miért vagy ennyire lassú?” Ehelyett azt kellene mondani, hogy „ez az ütés, amit az előbb csináltál, nem volt jó, de így és így jobb lehet”. Ellenkező esetben a sportolók nagyon a szívükre veszik a kritikát, és tényleg úgy élik meg, hogy a komplett személyükkel van a probléma. Ebből pedig egyenesen következik a szorongás, és ezért reagálhatnak annyira szélsőségesen negatív módon saját tökéletlenségükre.

Perfekcionizmus A Sportoloknal
Mindig adjunk magunknak időt arra, hogy értékeljük és megéljük az erőfeszítéseinket, az eddigi fejlődésünket, ismerjük el magunknak (Fotó: Shutterstock/Puzzlepix)

Mi segíthet talpra állni egy vereség után egy magas elvárásokkal rendelkező sportolót?

Akire nem a maladaptív perfekcionizmus jellemző, ő eleve jobban kezeli a vereséget, mert tudja, hogy ez a sportolói karrier velejárója. Aki viszont jobban összetörik, nála az első és legfontosabb az átkeretezés, átbeszélés, és csökkenteni az irreális elvárásokat. Amikor például megkérdezem egy nyolcéves teniszjátékostól, mi szeretne lenni, és azt válaszolja, hogy benne lenni a top százban, mindig nyerni, akkor átbeszéljük, hogy szerinte hány magyar versenyző kaphat helyet ebben a kategóriában, látta-e a legnagyobbakat hibázni, neki milyen köztes céljai vannak és azokat hogyan, mennyi munkával érheti el. Tehát fontos, hogy ezeket a nagyon magas, irreális elvárásokat és a hozzájuk vezető utat realizáljuk, kisebb köztes célokat, folyamatcélokat is kitűzzünk, hogy legyenek pozitív élményei. Plusz mindig adjunk magunknak időt arra, hogy értékeljük és megéljük az erőfeszítéseinket, az eddigi fejlődésünket, ismerjük el magunknak.

Hogyan érdemes tekinteniük (tekintenünk?) a kudarcra, hogy elkerüljék a kiégést?

A sportolók sokszor annyira természetesnek veszik az adott teljesítményt, hogy az egyik után már haladnak is tovább a következőre. Küzdenek, hajtanak, de nem élik meg az elért eredményt. Ilyenkor megkérdezem tőlük, hogy hogyan ünnepelték meg, vagy hogyan élték meg a győzelmet, ám ez sajnos többnyire elsikkad. És ez nem feltétlenül egy nagy házibulit jelent, hanem hogy befelé hogyan ünnepeltek. Akár egy mantra formájában, akár azzal, hogy tudatosították magukban: „ügyes voltam, megcsináltam, büszke vagyok magamra.” A közös munka során azon is dolgozunk, hogy a negatív belső monológot átírjuk pozitívra, és egy adott eredmény ne legyen teljesen természetes, súlytalan. A kiégés elkerüléséhez egyrészt kulcsfontosságú a szünetek beiktatása, és ami szintén nagyon fontos (és ezt minden sportpszichológus igyekszik hangsúlyozni), hogy legyen „B-terv”. Ez azt jelenti, hogy ne csak és kizárólag a sportra tegye fel valaki az egész életét, hanem legyen más jövőképe, szakmája is, így például koncentráljon a tanulásra is. Hiszen, ha kizárólag ez adja az identitását, akkor minden borul, ha netán jön egy probléma. Ellenben, ha azt tudják mondani, hogy ők nemcsak sportolók, hanem a tanulás is fontos számukra, ezért szereznek egy szakmát, esetleg keresnek a mozgás mellé egy új hobbit, akkor kevésbé valószínű, hogy kicsúszik a talaj a lábuk alól. Magyarán lássanak tovább, és ne csupán azért, mert előfordulhat, hogy nem lesznek annyira sikeresek, mint szeretnék, hanem mert a sportolói pályafutás egyszer véget ér, sportágtól függően van, ahol egész fiatalon, és sok év áll még előttük, amelyekben biztosítaniuk kell a megélhetésüket, illetve az aktív, számukra értelmet, örömet adó tevékenységeket. Akinek pedig nincs B-terve, rendkívül görcsössé válhat, és lelkileg komolyabban érintheti egy rosszabb eredmény vagy sérülés.

Perfekcionizmus Fiatal Sportoloknal
A versenyeztetés során az egész kicsi gyerekben kialakul a magas elvárásoknak való megfelelési kényszer (Fotó: Shutterstock/Puzzlepix)

A másik probléma a sport világában, hogy a gyerekek nagyon korán belecsöppennek egy adott sportágba, egy specializációba, közben a sportággal, alapmozgásokkal való ismerkedés, a mozgáskoordináció fejlesztése nem valósul meg, és elvész a sport szeretete. A versenyeztetés során az egész kicsi gyerekben kialakul a magas elvárásoknak való megfelelési kényszer, míg az olyan sportágaknál, mint mondjuk a szertorna, ahol a technikai elemek is számítanak, ott már óvodáskorban sem a mozgás öröme az elsődleges, vagy, hogy a gyerek saját kedvtelésből csinálja, hanem azonnal elemeket, technikákat tanulnak, ami az életkori fejlettségüknél jóval nagyobb fizikai, lelki terhet ró rájuk. – Nagyon sokszor ez is az oka annak, hogy a sportolók idejekorán kiégnek. Bizony találkoztam már 11-12 éves korára kiégett, súlyos mentális állapotban lévő sportolóval is. Túl sok és túl magasak az elvárások a gyerekekkel szemben, pedig kutatások is alátámasztják, hogy a kicsik elsősorban az örömért, a jó társaságért kezdenek bele valamilyen sportba, és nem feltétlenül a versengésért. Persze megtörténhet, hogy egy gyerek magától áll rá egy adott mozgásformára, a legfontosabb mégis az, hogy a szülők legyenek nyitottak gyermekük érdeklődési körére, és eszerint egyengessék az útját. Reménykeltő, hogy az utóbbi években a sportkörnyezet felnőtt szereplőinek, így az edzők, szülők, menedzserek szemléletében is megjelent a gyerekek testi-lelki-, és személyiségfejlődésének, igényeinek figyelembevétele, emellett igyekeznek az egészséges fejlődésre is fókuszálni. A sportpszichológussal való közös munka, valamint az, hogy az edző, szülő, sportpszichológus együttműködik, együtt dolgozik a fiatal sportoló érdekében, egyre gyakrabban valósul meg.

Borítókép forrása: Sági Andrea

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Így épít a nemet mondás művészete – 3. rész