A legtöbb ember fejében a páratlan szépségű Svájc maga a földi Paradicsom, a mintaállam, ahol nemcsak kirándulni jó, hanem élni is, hiszen itt mindenki gazdag, a szolgáltatások kifogástalanok, a rendnek, tisztaságnak pedig párja nincsen. Tényleg ilyen tökéletes lenne minden? De akkor miért lakik szinte mindenki albérletben, és miért kerül egy új autó árába egy fogszabályzó?
A fentieket a statisztikák is alátámasztani látszanak: az alpesi ország rendre az élmezőnyben végez a különféle globális felmérésekben, legyen szó életszínvonalról, vagyonról vagy éppen boldogságról. A gyakorlatban azonban nem ennyire egyszerű a képlet – ha valaki huzamosabb ideig Svájcban él, látni fogja, hogy az országnak van egy másik, az idillen, a tökéletességen és a luxuson túlmutató, sokak számára ismeretlen arca is.
Cikksorozatunk első részében azt boncolgattuk, hogy mi van valójában a sztereotípiákon túl, míg a második részben a nők helyzetét és a kereseteket vettük górcső alá. Most nézzük meg mennyire svájciak a svájciak, és mennyire gazdagok a gazdagok.
Grüezi! Bonjour! Ciao!
A mesés svájci tájat azoknak sem különösebben nehéz elképzelni, akik még soha nem jártak az országban: Svájc nevének hallatán már látjuk is magunk előtt a havas sziklaormokat, a tintakék tavakat és az élénkzöld legelőket, ahol kolompolva legelnek a tarka tehenek, hogy aztán kifogástalan minőségű tejet adjanak a világhírű sajtokhoz és csokikhoz.
Na, de hogy képzeljük a svájciakat? Bevallom, én sokáig azt gondoltam, hogy Helvéciát kizárólag tősgyökeres helyiek lakják, ezekből is kétféle: a gazdák fent a hegyekben, a bankárok lent a városban, és nagyon megválogatják, kit engednek be a határaikon. A lakosságra vonatkozó elképzeléseimben csak megerősített az, amikor 2004-ben egy sajtóeseményre Zürich-be kellett volna mennem, ám – akkor még román állampolgárként – a szűk határidő miatt nem sikerült elintéznem a vízumot, így lemaradtam az útról.
Néhány évvel később aztán, amikor végre mégis sikerült kiutaznom, igencsak meglepődtem a sok külföldi láttán. Miután a svájci-francia határon lévő genfi reptéren felszálltam a Lausanne-ba tartó vonatra, hiába pásztáztam a kocsit elegáns karórát és dizájnszemüveget viselő, aktatáskás bankárokat, illetve fehér inges, piros mellényes, kalapos hegyi gazdákat keresve, karjukon Heidival, egyiket sem láttam.
Volt viszont mindenféle más utas, a sokszínűséget látva hirtelen azt is gondoltam, hogy véletlenül valamelyik Franciaországba induló járatra sikerült felülnöm. Ekkor szembesültem azzal, hogy Svájc egyáltalán nem egy hermetikusan zárt ország, ahogy azt sokan elképzelik. Míg 1950-ben az ötmilliós lakosságnak még mindössze 6 százaléka származott külföldről, addig ma már több, mint egynegyede, vagyis a 8,7 millió fős lakosságból 2,2 millió idegen.
Családokra levetítve még látványosabb a változatosság. 2017-2019 közt a 3,7 millió háztartás közel harmada rendelkezett minimum egy külföldi családtaggal, és a 24 évesnél fiatalabbak felének legalább egyik szülője máshonnan származott. Ugyanakkor 70 százalékról alig több, mint 60-ra csökkent azoknak a 15 éven felüliek aránya, akiknek mindkét szülője svájci állampolgár. A fiatalabbak esetében pedig valószínűleg még ennél is alacsonyabb ez a szám: az elsős lányom 19 fős osztályába például mindössze két „tiszta svájci”, azaz svájci apával és anyával rendelkező gyerek járt. A Svájcban élő külföldiek oroszlánrésze (83 százaléka) Európából származik, a többiek Ázsiából (8,2 %), Afrikából (5,1%), illetve Amerikából (3,8%) érkeztek.
A hegyi falvak érthető módon jóval kevesebb idegent vonzanak, mint a kisvárosok és határmenti települések, ahol helyenként a lakosságnak akár több, mint fele külföldi származású. De a nagyobb városok és üdülőhelyek többségében – Genfben (48%), Montreux-ben (47 %), Lausanne-ban (43%) – is számottevő a bevándorlók aránya. A főváros, Bern, hozza az országos átlagot, itt minden negyedik ember származik máshonnan.
A Swissinfo.ch adatai alapján a magyarok a Svájcban élő európaiak mintegy 0,93 százalékát teszik ki, ez közel 20 ezer főt jelent. A lakosok alig tizede kettős állampolgár, zömében olaszok, franciák, németek, törökök és szerbek büszkélkedhetnek az eredeti útlevelük mellett immár egy második, pirosborítós útiokmánnyal is.
Albérletben az ország
Noha Svájc az egyik leggazdagabb állam, a fejlett országok közt mégis az utolsók közt van a lakástulajdonosok számát illetően. Miközben a magyarok nagy többsége a saját lakásában él (91%), az alpesi ország lakosságának mindössze alig több mint harmada (36%) rendelkezik ingatlannal.
A rekorder a hegyeiről és síterepeiről híres Wallis kanton, ahol a lakosság 55 százalékának van saját lakása vagy hétvégi háza, míg a statisztikát legnagyobb mértékben a nagyvárosok rontják, itt átlagosan mindössze 12-16 százalék között alakul az ingatlantulajdonosok aránya.
Svájcban egyébként nem egyszerű ingatlant vásárolni. A bank csak akkor segít, ha megvan minimum 20 százaléknyi önerő, és maximum az ügyfél éves fizetésének ötszörösét adja kölcsön. Tekintettel arra, hogy a havi 6000, azaz az éves 72 ezer frankos fizetés már jónak számít, ha a bank adna is erre 360 ezer frank hitelt, azzal nem sokra lehet menni: az ország kedveltebb régióiban ugyanis egy kisebb lakás alsó hangon egymillióba kerül.
Sokaknak tehát marad az albérlet, ami szintén nem olcsó mulatság. Egy egyszobás városi lakás havi bérleti díja 1100-1500 svájci frank körül mozog elhelyezkedéstől függően, míg egy háromszobás belvárosi ingatlant 2500-2800 frankért kaphatunk meg, feltéve, ha igazolni tudjuk, hogy a fizetésünk minimum ennek az összegnek a háromszorosa. (Önmagában azonban ez még nem elég, általában kérik még az előző bérbeadónk ajánlólevelét is, aki remélhetően csupa szépet és jót ír rólunk, különben nincs esélyünk, hogy beköltözzünk.)
Jól(l)ét ide, gazdaság oda, Svájcban is vannak olyanok, akiknek nincs tető a fejük felett. A Le News idén februári cikkében 2200 hajléktalanról ír, megemlítve, hogy újabb nyolcezer ember kerülhet hamarosan az utcára. Alain Bolle, a genfi CSP jótékonysági szervezet vezetője ugyanakkor úgy véli, a fenti számok távol állnak a valóságtól, hiszen egy felmérés szerint csak Genfben 700 hajléktalant tartottak számon 2021 szeptemberében, a környező városokban pedig további 850-en élnek hajléktalan szállón. Vagyis csak a francia kantonokban élhet annyi hajléktalan, amennyi az országos statisztikában szerepel.
Fogszabályzó egy autó áráért
De nemcsak a lakhatás ára csillagászati, hanem nagyjából minden drágább, mint máshol. Az Eurostat 2020-as jelentése szerint Európában messze Svájcban legdrágább a megélhetés, itt az árak átlagosan 70 százalékkal magasabbak, mint az Európai Unióban. Az élelmiszerek és alkoholmentes italok árai 65 százalékkal, a szállodai, éttermi szolgáltatásoké 69-cel, a ruházati-, valamint háztartási cikkeké 26 százalékkal haladják meg az EU-s átlagot.
Bármennyire is híres az ország a fantasztikus orvosi ellátásról, Svájcban sem jó egyáltalán betegnek lenni. Orvoshoz menni vagy kórházba kerülni egyenlő az anyagi rémálommal, különösen, ha valaki „csak” a havi 250-300 frankos alapbiztosítást fizeti. Az egészségbiztosítási rendszer hasonlóan működik, mint a casco, vagyis minél alacsonyabb havidíjat fizetünk, annál magasabb lesz az önrész, amit zsebből kell kipengetnünk, ha ellátásra szorulunk – ez pedig akár néhány ezer frankra is rúghat a kezelés végére. (A mentő például 1200 CHF-ért jön ki, ha baj van…)
Egy négyfős család évente körülbelül 10 ezer frank egészségbiztosítást fizet, ebben nincs benne a fogászati ellátás, aminek szintén igencsak borsos ára van. Egy tömés 180-340, egy korona 1500 frank körül mozog, míg a fogszabályzás gyerekeknek egy alacsonyabb kategóriájú új autó árába, olyan 10-12 ezer svájci frankba kerül. Ennek csak töredékét fizeti a biztosító még abban az esetben is, ha a csemete fogát előzőleg „bebiztosítottuk”. Mindezek fényében már nem is tűnik olyan soknak a szegénységi küszöbként emlegetett havi 2 200 CHF-os jövedelem.
