Csehy Zoltán költő, műfordító, irodalomtörténész fél évet töltött ösztöndíjjal Svájcban, s az itt szerzett élményeit egy különleges naplóban örökítette meg.
Egy országról sokféleképpen lehet írni: lehet írni útikönyvet, élménybeszámolót, érdekfeszítő, kerek történeteket, vagy bizonyos témakörök mentén csokorba lehet gyűjteni a helyi érdekességeket, tapasztalatokat, ahogy mi is tettük korábbi cikkeinkben, éppen a svájci, illetve az angliai élet kapcsán. És persze lehet írni blogot vagy naplót is.
Csehy Zoltán egy nem mindennapi naplóformát választott élményei, impressziói, benyomásai bemutatására. „Egy különleges Svájc-enciklopédia és a legérdekfeszítőbb naplók egyike, amilyet csak az ember el tud képzelni: Csehy euforikus kíváncsisággal derít fel múzeumokat és tájakat, temetőket és bolhapiacokat, könyvtárakat és templomokat, Paul Klee és Alberto Giacometti, Thomas Mann, Friedrich Nietzsche és Richard Wagner nyomába ered. Precíz, ugyanakkor poétikus leírásai és reflexiói Ovidius Átváltozásaihoz vezető asszociatív kitérőkkel váltakoznak, s a szerző kaleidoszkópszerű önarcképét is kirajzolják” – olvasható Ilma Rakusa svájci író, műfordító méltatása a könyv borítóján.
Grüezi! – köszönti svájci németül („sviccerdüccsül”) az olvasót a címben és az első fejezetben Csehy, aki a könyv írásának idején, fél évig egy zugi alapítvány ösztöndíjasa volt. És miután stílusosan beköszön, már visz is magával a sűrűjébe. Aki úgy dönt, hogy vele megy, annak azonban fel kell kötnie a nadrágot, mert a szerző nem akárki: költő, műfordító, irodalomtörténész és kritikus, aki nem a hétköznapi ember szemüvegén keresztül látja és láttatja az alpesi országot.
A könyv legelején ismerteti, hogy a nagy elődök hogyan látták Svájcot, hogyan vélekedtek róla. „A beteges Kosztolányi azt mondja, szívesen lenne beteg Svájcban, s örömmel halna meg itt, csak élni élhessen máshol.” Oscar Wilde szerint pedig „Svájc semmi mást nem adott a világnak, csak kiváló pincéreket és teológusokat.” De tévedés lenne azt gondolni, hogy Csehy Svájchoz való hozzáállása negatív lenne. Akadnak itt bőven pozitív élmények is, csak győzzük őket kihámozni a magasröptű művészetelméleti és filozófiai fejtegetések tömkelegéből. Mert Csehy stílusa nem egyszerű: még a fitneszteremben tett látogatásáról vagy egy sétáról is úgy tud írni, mint egy Wagner-operáról.
A könyv naplószerű, viszonylag rövid bejegyzések sorozata, olvasni azonban – ahogy már céloztunk rá -egyáltalán nem könnyű. Minden bekezdését átitatja a zene, az irodalom, a képzőművészet, a filozófia, a költészet, s úgy összességében Csehy elképesztő műveltsége és tárgyi tudása, és ha nem vagyunk kellőképpen felkészültek, akkor közben szorgosan lapozgathatjuk a lexikonokat vagy a tabletünkön a Wikipedia-szócikkeket. Széleskörű tudása néha frusztrál, humora viszont magával ragad. Csehy lubickol saját élményeinek leírásában, minket viszont egy idő után fullaszt az információmennyiség és a poétikus megnyilvánulások. Azoknak minden bizonnyal jóval könnyebb olvasni, akik maguk is éltek Svájcban, és rendelkeznek némi háttértudással Helvéciáról és az ország kultúrájáról, de még úgy is tömény és nagy odafigyelést igénylő olvasmány a Grüezi!
És hogy ne csak beszéljünk róla, most idézzük is:
Svájcot belengi a derűs-kolompos asszonyi nyugalom, a mániákus egészségtudat, a hegynyűvő, orgiasztikus maszkulinitás, az univerzális Victorinox-praktikum, felsejlik a közhelyes gazdagság pávatánca, de hallik az otromba pletyka műszeles harasztzörgetése, a tabu sásmozgása (a halott zsidók vagyonából könnyű, itt titkos fegyverkereskedelem zajlik) is. Hol a Walkürök szikklaszaggató kilovaglása nyerít, hol Paul Klee ecsetszőrének sertepertélése mozog a finom vásznon, hol Heinz Holliger geo-szimfonizmusa terül szét, mely minden térképésznél pontosabban képes (mindössze öt kottavonal közé) leírni a svájci tájat.