Lemondott a néhány hete kinevezett, brit miniszterelnök; sorozatos tüntetések Budapesten; egy volt osztálytárs épp a Maldív-szigeteken nyaral, miközben a másik kétségbeesett üzeneteket küld, hogy segítsük neki állást szerezni… Az elmúlt időszak történéseinek tükrében talán nem meglepő, hogy túltelítődtem a közösségi médiából rám zúduló információtömeggel, ezért úgy döntöttem, kiderítem, hány napig bírom a Facebook-Instagram-TikTok szentháromsága nélkül. Érdekes tanulságokkal zárult a kísérletem.
Október második felét tapostuk, amikor úgy éreztem, itt az ideje egy újabb közösségimédia-detoxnak, mivel csaknem szétrepedt a fejem a rám zúduló, mindennapi információtömegtől.
Ugyan exkommunikációszakos-hallgatóként tisztában vagyok azzal, hogyan kezeljem 21. század ilyesfajta kihívásait – így például a közösségimédia-felületeken látott, hamis világot –, mégsem tudok ellenállni annak a kísértésnek, amit ezek a platformok jelentenek: az önjutalmazást, a tájékozódást és a mások életébe való bepillantást, amelynek átkozódás, bűntudat vagy (a legtöbb esetben) összehasonlítgatás a vége, amelyből rendszerint én jövök ki rosszul.
Másrészt nem túl megnyugtató az a statisztika, amely hétfőnként felbukkan a telefonom képernyőjén:
Múlt heti képernyőideje 20 százalékkal nőtt az előző hetihez képest, az Ön átlagos képernyőideje 3 óra 27 perc.
Ilyenkor szoktam halk káromkodásba kezdeni, hiszen eszembe jut, mennyi mindenre fordíthattam volna azt a napi 3 óra 27 percet (amely heti szinten 24 órát, vagyis csaknem egy teljes napot jelent), s mennyi értékes pillanatot vesztegettem el az életemből azzal, hogy másoké után áhítozom. Egy szó, mint száz, a fentiek következtében elérkezettnek láttam az időt egy újabb közösségimédia-detoxra.
Közösségimédia-detox: fájdalmas tapasztalatok
A közösségimédia-detox egyik legfélelmetesebb hozadéka, hogy általa gyönyörűen megmutatkoznak a helytelen szokásaink, már ami a platformok használatát illeti. Szánt szándékkal nem szabtam meg magamnak időkorlátot (az ilyesfajta határok inkább frusztrálnak, semmint motiválnak), s egy vasárnapon kezdtem bele a kísérletbe, mert tudtam, hogy hétfő reggel nem biztos, hogy meg tudom állni, hogy ne a Facebookkal indítsam a napot.
Ennek végtelenül profán oka van: újságíróként a reggeleket szemlézéssel kezdem, s az a berögzült szokásom, hogy mindezt nem a híroldalakon, hanem a közösségimédia-platformokon teszem. (Ez egyébként már csak azért sem annyira jó ötlet, mert a Facebook algoritmusa kiszűri, mit tart számomra érdekesnek, lényegében „ő” határozza meg, mit mutat meg nekem a világból.)
1. Riasztó automatizmusok
Nem váratott magára sokáig az első megdöbbentő felfedezés, miszerint ébredés után azonnal és automatikusan (!), lódul a kezem a telefonomért. Hirtelen és határozottan megálljt kellett parancsolnom ennek a berögzült késztetésnek,
s meglepődtem, hogy a megvonásra azonnal (nem várt) feszültséggel reagáltam: mint a dohányos, akitől megvonták a napi első cigarettáját, nem tudtam, mihez kezdjek magammal.
Ekkor (szerencsére) beugrott egy kedves, egyetemi tanárom sokat hangoztatott módszere, miszerint, ha egy régi szokást szeretnénk magunk mögött hagyni, úgy érdemes azt egy másik szokással helyettesíteni. Megfogadtam a tanácsát: a reggelem Facebookon töltött perceit olvasásra cseréltem le. (Spoiler: a „plusz idő” következtében három nap alatt kiolvastam egy regényt, erre pedig rég volt utoljára példa.) További fontos tapasztalat, hogy az első nap hátralévő részét már régóta nem tapasztalt nyugalomban töltöttem:
zajlott körülöttem az élet, de szerencsére nem a virtuális térben, hanem a valóságban.
2. Segíts magadon…
Saját dolgom megkönnyítendő, a második naptól kezdve még egy új szokást bevezettem: éjszakára kint hagytam a telefonom a konyhában, mert rájöttem: semmi szükség arra, hogy a fejem mellett tartsam azt, miközben alszom.
Talán a harmadik napom tapostam a kísérletben, amikor újabb felfedezést tettem: október első felében gyakran előfordult, hogy letörtnek és fáradtnak éreztem magam, s nem értettem az okát. A közösségimédia-detox hozzásegített a megoldáshoz: a kora reggel rám zúduló információtömeg miatt gyakran „bal lábbal keltem fel”, mert még
azelőtt beengedtem a világot a hálószobámba, hogy fizikailag egyáltalán elhagytam volna azt.
Azáltal, hogy kint hagytam a telefont a konyhában, egyrészt megszabadultam a viszkető, reggeli tenyeremtől, másrészt így esélyem sem volt arra, hogy még félálomban olyasmikről olvassak, mint például az orosz-ukrán háború, vagy a Szent Imre kórházban felmondott szülésznők, ne adj’ Isten beleégjen a retinámba, melyik celeb posztolt magáról smink nélküli fotókat az Instagramon.
3. A kísértés neve: piros számbuborékok
Ugyan a kísérlet megkezdése előtt leellenőriztem, hogy mindhárom közösségimédia-felület értesítései ugyanúgy le vannak-e kapcsolva, mint ahogy lenni szoktak, egy dologgal nem számoltam: az applikáció ikonja melletti démoni, piros számbuborékokkal, amelyek azt mutatják, hány értesítésünk van az adott platformon. (Beleértve azt is, kinek van ma születésnapja, vagy hogy egy rég nem látott rokon hozzászólt valamihez.)
A harmadik napon túljutva ezek a buborékok kezdték el igazán izgatni a fantáziámat, s töredelmesen bevallom: ekkor jutottam el arra a pontra, hogy megnyitottam a Facebook értesítések fülét, hogy lássam, van-e bármi olyasmi, amivel foglalkoznom kell. Elárulom: nem volt, „csak” a szokásos értesítésekkel találkoztam, s szomorúan vettem tudomásul, hogy rajtam kívül senkinek nem tűnt fel, hogy három napja eltűntem a közösségimédia-platformokról, így a fear of missing out (amely a kimaradástól való félelem angol elnevezése) új értelmet nyert:
fear of not being missed-dé (vagyis félelem attól, hogy nem hiányzom majd senkinek) változott.
4. Messenger, az igazi mumus
Nemrég készítettem egy interjút Dr. Guld Ádám médiakutatóval, aki elárulta: nemhogy kevesebbet olvas és ír a Z generáció, mint a korábbi korosztályok, hanem sokkal többet, csak másképp teszik azt: egy nap szinte megszámlálhatatlan mennyiségű üzenetet küldenek és fogadnak a különböző platformokon.
Ugyan a social kísérletem központjában a három fő közösségimédia-platform szerepelt, idő közben rájöttem, hogy nemcsak ezek, s az általuk közvetített információtömeg tölt el általános frusztrációval, hanem a folyamatosan érkező messenger üzenetek is kibillentek az egyensúlyból még úgy is, hogy évek óta letiltottam a felvillanó értesítéseket.
Elegendő a „nem tudnak elérni” tudat ahhoz, hogy tízpercenként nézegessem, nem küldött-e egy mémet egy barátom vagy egy sürgős üzenetet a kollégám, így a továbbiakra nézve érdemes ezt a problémát is górcső alá venni, csak még nem találtam meg a megoldás kulcsát: e dilemma így valószínűleg egy következő cikk témája lesz majd.
Bölcseletek és konklúzió
Végül öt napot töltöttem el a közösségimédia-felületek használata nélkül, s megfogadtam, hogy – az átlaghoz képest – ugyan eddig is szigorú határokat szabtam a függőségemnek, de ezek után, különösen a reggeli órákban érdemes odafigyelnem a használatukra annak érdekében, hogy ne jelentkezzen újra az általános frusztráció, átkozódás, bűntudat és kéretlen összehasonlítgatás a részemről.
S hogy mit nyertem ezalatt az öt nap alatt? Legfőképp időt, amely annak ellenére, hogy lassan ez lesz a gazdaság legfőbb valutája, továbbra is alulértékelt kincs a 21. században, pedig érdemes lenne eszünkbe vésni: a közösségimédia-oldalakon elherdált perceket soha nem kapjuk vissza.
Borítókép forrása: Shutterstock/PuzzlePix
