Eltelt az év harmadik hónapja, és még mindig nem adtam fel a futónapló írását, és így a futást sem, pedig – ahogy a viccben is van – igény az vóna rá!
Kedves futónaplóm!
Ha szabálykövető volnék, nem lenne sok okom rá, hogy meséljek neked – mekkora szerencse, hogy néha áthágom a szabályokat!
A hónap első két hetét Magyarországon töltöttem, s bár indulás előtt fantáziáltam róla, hogy viszem a futócipőt és majd minden nap futok egy kört, hamar felmerült bennem a kérdés: mégis is akarok hülyíteni? Túl azon, hogy ha Magyarországon vagyok, annyit járkálok ide-oda, hogy a napi hat-nyolcezer lépés gond nélkül megvan, Anglián kívül nem is érdekel ez a futás-projekt. Mintha eszembe sem jutna: magam mögött hagyom, mint egy problémát. Olyasmi a helyzet, mint a Jóbarátokban, amikor Chandler és Monica összejön Ross londoni esküvőjén: ami Londonban történt az Londonban is marad!
Esetemben is hasonló a helyzet, csupán a város nem stimmel, de pontosan így állok hozzá: a futás szükségessége, erőltetett szokása és nyűgje Angliában marad, nem vagyok hajlandó magammal vinni! Nyilván ez az én hülyeségem, de a lépésszámláló megnyugtatott arról, hogy a futásmentes élettől függetlenül mozgásban vagyok.
Miután visszajöttem, becsülettel nekiálltam futni, egy héten háromszor is sikerült kimennem, rettenetes kínok árán. Direkt úgy időzítettem, hogy futás előtt elmenjek a boltba, ami nagyjából egy húszperces sétát jelent. Gondoltam, kellően bemelegednek nem létező izmaim, ennek ellenére visszafelé, a sunyi, alig észrevehető emelkedőn úgy fájt a vádlim, hogy kishíján összeestem, miután hazaértem. Kezdem érteni, hogy a Gólkirályságban miért írtak külön szerepet a vádlimasszírozónak!
Futónapló a golfpályán
Március harmadik hete nem várt mozgásformát tartogatott számomra, ugyanis egy hétre visszamentem takarítani a golfklubba, ahová másfél évig jártam. A munka nem kevés, és nehezítő tényező, hogy reggel fél 6-kor kell kezdeni, így a tömegközlekedés kilőve. Másfél éven át biciklivel jártam hát dolgozni, ami nálunk, Birminghamben különösen nagy teljesítmény, mert Wales kutyafüle ehhez képest: hegy-völgyet igazán csak itt lelsz! A napi nagyjából 40 perc biciklizést 3 és fél óra takarítással fejeltem meg, majd jöttek az új kollégák, így ismét párban zajlott a takarítás – immáron nélkülem. Hogy tavaly nyáron hogy voltam képes egyedül csinálni egy egész hónapig, elképzelésem nincs róla – bár akkor nem akartam superwoman lenni, és még rá is futni!
Érdekesség a reggeli 4:40-es ébredésről: nem embernek való. Olyan alvási fázisban riaszt fel az ébresztőóra, amikor koránt sincs készen rá az ember. Erre még egy kellemesnek nem mondható tekerés is jön, dacolva a fagyos szelekkel, majd többórás takarítás, és még hazatekerés. Egyébként is kétségbeejtő fizikai állapotom nem tette lehetővé, hogy ezután még el is menjek a kis könnyed napi futásomra, sőt, csak harmadnapra nem kívánkoztam lefeküdni aludni napközben.
A biciklizés viszont megtette hatását, mert március utolsó hetén már egész jól bírtam a futást. Bár görcsölt a vádlim, és nem sokon múlt, hogy ne érjek célba, nem volt rettentő izomlázam, mint a projekt kezdetén, és még az időmön is javítottam!
A május eleji tízkilométeres futásról időközben lemondtam, mert a régi futóénhez csak nem találtam még vissza. Mindennek ellenére bízom az áprilisban, na meg a tavaszban, ami nagy nehezen talán megérkezik, s a medvével együtt talán a futóénem is felébred hosszú téli álmából.
Nyitókép forrása: Shutterstock / Puzzlepix