Van, amikor csak felnőttként értjük meg, mi történt velünk gyerekként. Egy személyes vallomás arról, milyen nárcisztikus szülők mellett felnőni és hogyan kezdődik el a gyógyulás csendes, belső folyamata.
Sokáig természetesnek tűnt minden. A gyerekkor nem volt nehéznek címkézve, inkább csendesen alakította azt, ahogyan a világ működik. Egyfajta folyamatos készenlét kísérte a mindennapokat. Figyelni kellett a hangulatokra, a rezdülésekre, arra, mikor mit szabad és mit nem. A béke nem adott volt, hanem valami, amit fenn kellett tartani.
Gyerekként ez nem tudatosul. Inkább alkalmazkodásként jelenik meg. Jó gyereknek lenni, nem kérdezni túl sokat, nem érezni túl erősen. A szeretet nem tűnt magától értetődőnek, inkább olyasminek, amit ki lehet érdemelni. Teljesítménnyel, csenddel, megfeleléssel. Később válik furcsává, amikor mások történetei máshogy hangzanak. Amikor kiderül, hogy nem mindenki érzi úgy, hogy folyamatosan bizonyítania kell az értékét. Hogy vannak, akiknek az érzései nem kérdőjeleződnek meg. Hogy létezik olyan közelség, ami nem jár szorongással.
Minták
Egy-egy helyzet, ami aránytalanul erős reakciót vált ki. Egy kapcsolat, ami ismerős mintát követ. Egy belső hang, ami túl kemény, túl kritikus. És egyszer csak kirajzolódik egy kép arról, honnan jöhet mindez. A gyerekkoromból. Nem könnyű ezzel szembenézni. Nem csak a múltról szól, hanem arról is, hogy mennyi mindent vitt tovább az ember észrevétlenül. Hogy mennyire nehéz felismerni a saját igényeket. Hogy milyen idegen tud lenni az a gondolat, hogy valaki egyszerűen elég, önmagában. A változás nem feltűnő. Inkább csendes döntések sorozata. Lassabban reagálni. Megkérdezni magában, hogy valóban szükség van-e a megfelelésre. Elfogadni, hogy nem minden érzést kell elnyomni. Megengedni azt, hogy a saját határok létezzenek.
Gyógyulás
Ez az út nem egyenes. Vannak visszalépések, bizonytalanság, néha bűntudat is. Mégis van benne valami új. Egyfajta könnyebbség, ami apránként jelenik meg. Mintha fokozatosan oldódna az a feszültség, ami addig természetesnek tűnt. Nem lehet megváltoztatni azt, ami volt. De lehet máshogy viszonyulni hozzá. És talán ez az a pont, ahol valami valóban elkezd átalakulni. Nem hirtelen, hanem lassan, de biztosan.