Egyre több pár dönt tudatosan úgy, hogy egyetlen gyermeket vállal, mégis sokszor még mindig magyarázkodniuk kell emiatt. Pedig az egygyerekes család nem hiányos család.
Az elmúlt években teljesen megváltozott az, ahogyan a családról gondolkodunk. Míg régebben szinte magától értetődő volt, hogy egy házasságot több gyerek követ, ma egyre több pár dönt tudatosan úgy, hogy egyetlen gyermeket vállal. És bár ez már egyáltalán nem ritka jelenség, a társadalom még mindig nehezen kezeli. Az egygyerekes családokra sokan ma is úgy néznek, mintha valami hiányozna belőlük. Mintha az egyetlen gyerek mellől automatikusan oda kellene képzelni egy testvért is ahhoz, hogy teljes legyen a kép. A kérdés pedig szinte elkerülhetetlenül megérkezik előbb-utóbb: mikor jön a kistesó?
Pedig a valóság sokkal összetettebb annál, mint hogy valaki egyszerűen nem akar több gyereket.
A mai szülők egészen más mentális terhet cipelnek. A harmincas-negyvenes generáció már teljesen más mintákat hordoz magában, mint a korábbi nemzedékek. Sokan úgy nőttek fel, hogy látták a folyamatosan túlterhelt anyákat, a kiégett szülőket, a csendben működő házasságokat és azt, hogyan veszítik el a felnőttek lassan saját magukat a mindennapi túlélésben. Ma már sok nő nemcsak azt mérlegeli, hogy szeretne-e még egy gyereket, hanem azt is, hogy érzelmileg és mentálisan mennyit bír el. Mert a modern szülőség sokszor nemcsak szeretetet jelent, hanem folyamatos jelenlétet, érzelmi munkát, állandó készenlétet és szinte megszakítás nélküli felelősséget. És erről még mindig túl kevés őszinte beszélgetés születik.
Sokan érzik úgy már egyetlen gyerkőc mellett is, hogy próbálnak egyszerre jó anyák, jó társak, dolgozó nők és működő emberek maradni, miközben egyre kevesebb energiájuk marad saját magukra. Nem azért állnak meg egynél, mert ne szeretnék eléggé a csemetéjüket vagy a családjukat, hanem mert pontosan érzik, hol vannak a saját határaik.
A testvérkapcsolatot sokszor idealizáljuk
Természetesen a testvérkapcsolatnak rengeteg szépsége van. Közös emlékek, gyerekkori szövetség, családon belüli biztonságérzet. Sokan emiatt éreznek bűntudatot, amikor nem vállalnak második gyermeket. Mintha valamit megvonnának az elsőtől. Csakhogy a valóság nem mindig olyan idilli, mint amilyennek elképzeljük. Nem minden testvér nő fel szoros kapcsolatban egymással, és nem minden többgyerekes család harmonikus. Ahogy az sem igaz, hogy minden egyke magányos vagy elkényeztetett lesz. Egy gyerkőc személyiségét nem kizárólag az határozza meg, hogy van-e testvére, hanem az is, milyen érzelmi közegben nő fel. Egy szeretetteljes, stabil, figyelmes családi háttér sokkal többet jelenthet, mint önmagában a szám.
Most először merik kimondani a szülők, hogy ők is számítanak
A mai generáció egyik legnagyobb változása talán az, hogy a szülők végre elkezdtek saját magukra is emberként tekinteni. Nemcsak anyaként vagy apaként, hanem olyan felnőttekként, akiknek ugyanúgy vannak mentális határaik, félelmeik, szükségleteik és kimerülési pontjaik.
És bár sokan még mindig önzőségnek látják az egy gyerek melletti döntést, valójában sokszor éppen ennek az ellenkezője történik. Vannak szülők, akik pontosan tudják: egy gyerek mellett tudnak igazán jelen lenni, türelmesek maradni és érzelmileg stabil családi közeget teremteni.
Nem kevesebbet akarnak adni, hanem éppen többet. A legfontosabb kérdés nem is az, hogy hány utód tesz teljessé egy családot, hanem az, hogy milyen életet élnek benne egymással az emberek.