A gyereknevelés a legtöbb szülő számára komoly kihívást jelent, hiszen minden életkornak megvannak a maga nehézségei. Egy dackorszakos óvodás és egy lázadó kamasz is egyaránt feladja a leckét az édesanya és édesapa számára. Melinda Wenner Moyer könyve azonban nagy segítség lehet abban, hogy hogyan kezeljük a kritikus pillanatokat.
A gyereknevelés egy kimondottan komplex és nehéz dolog, ez az egyik olyan tantárgy az életben, amire nem lehet előre felkészülni, hiszen senki sem akkor vállal gyereket, amikor már kiolvasta és fejből vissza is mondta az összes szakirodalmat. Akármennyire is szeretnénk felkészülni rá, és teszünk meg mindent (szülésfelkészítőre járunk, dúlával konzultálunk, könyveket olvasunk, vlogokat nézünk) annak érdekében, hogy készek legyünk mire megérkezik a csöppség, be kell látnunk, hogy ez egy lehetetlen küldetés.
Amikor megszületik a kisbabánk és először a kezünkben tartjuk szinte teljesen hihetetlen, hogy egyszer majd óvodába, majd iskolába fog járni, az pedig, hogy hosszú évek múlva felnő a világ legtávolabbi pontjának tűnik.
Ennek ellenére az évek mégis szinte pillanatok alatt elrepülnek és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a tegnap még édesen gőgicsélő bébink ma egy feleselő kamasz. Annak érdekében, hogy ne álljunk tanácstalanul a helyzet előtt érdemes már akkor elgondolkodni a nevelési elveinken, amikor a baba még pici.
A gyereknevelés nem arról szól, hogy mi szülők valamilyenné neveljük a gyerekünket, sokkal inkább arról, hogy megmutatjuk neki a helyes irányt és lehetőségeket adunk, ezáltal mi magunk is fejlődünk.
Ma a fiatalok nagyrésze komoly empátiára, rugalmasságra és nagy tettekre képesek, és mindannyian olyan gyerekeket akarunk nevelni, akik segítenek egy szebb jövő építésében. De miként vihetjük ezt véghez? Hogyan neveljünk olyan gyerekeket, akik kedvesek, figyelmesek és etikusak otthon és a családon kívül is, akikből olyan felnőttek lesznek, akik elkötelezettek a világ jobbá tétele iránt?
A közösségi médiából, a hírekből, sőt a politikából is egyre inkább az az üzenet áramlik a gyerekek felé, hogy az önző, ellenszenves és goromba viselkedés rendben van, sőt az a kifizetődő. Sajnos ma a gyerekek és tizenévesek körében ijesztő mértékben növekszik a gyűlölet-bűncselekmények száma, a kamaszoknál pedig egyre csökken az együttérzés.
Melinda Wenner Moyer könyve, az Így neveld a gyereked, hogy ne legyen s*ggfej könnyen érthető, megvalósítható, humoros (de mindig tudományos alapokon nyugvó) útmutató a szülőknek arról, hogyan formálják gyerekeiket őszinte, kedves, nagylelkű, magabiztos, független és kitartó emberekké – akik egy nap talán megváltják a világot.
Friss és gyakran meglepő nézőpontból veszi górcső alá a nevelési kérdéseket kisgyermekkortól tinédzserkorig: felvázolja azokat a tulajdonságokat, amelyekkel szeretnénk, ha gyermekeink rendelkeznének – például őszinteség, nagylelkűség, tolerancia –, majd tudományos alapokon nyugvó stratégiákat mutat be, amelyek segítségével a szülők elültethetik ezeket a jellemvonásokat a gyerekeikben.
A pszichológiában széles körben elfogadott elmélet a szociális tanulás elmélete, amelyet Albert Bandura stanfordi pszichológus dolgozott ki az 1960-as években arról, hogy a gyerekek (és a felnőttek is) a körülöttük lévő emberek megfigyeléséből alakítják ki a maguk viselkedésformáit. Ennek során leginkább a magas státuszú embereket hajlamosak utánozni – például az Egyesült Államok elnökét.
Egyik jól ismert kísérletükben Bandura és kollégái három–hat éves gyerekeket hívtak be egy szobába, ahol azok közösen nézték, ahogy egy másik felnőtt játszott. Néhány gyermeknek azt mutatták, ahogy a felnőtt megüt, elfenekel és verbálisan bántalmaz egy babát, míg mások azt látták, hogy a felnőtt nyugodtan játszik a babával. Ezután a gyerekeket egyenként átvitték egy másik szobába, ahol frusztrált állapotba hozták őket: miután néhány percig menő, új játékokkal játszhattak, közölték velük, hogy többé nem kaphatják meg azokat, és visszavitték őket az eredeti szobába, ahol húsz percig más játékokkal játszhattak, köztük a korábbi jelentben látott babával.
Azok a gyerekek, akik azt látták, hogy a felnőtt bántja a babát, a többi gyereknél sokkal nagyobb valószínűséggel maguk is rárontottak a babára, és sokan újra és újra és újra bántalmazták.
Ez a kísérlet lényegében most is zajlik hazánkban, csak nagy léptékben. A korábban hatalmon lévők voltak a felnőttek, akik mindenkinek megmutatták, hogy a rasszizmus, a szexizmus, a bántalmazás és az agresszió nemcsak hogy rendben van, de ők mindezt gyakorolják is.
Ennek eredményeképpen aggasztó módon változik a fiatalok viselkedése és értékrendje. A kutatások szerint az egyetemisták kevésbé empatikusak, mint egy évtizeddel ezelőtt – kevésbé valószínű, hogy együtt éreznek a nehezebb sorsúakkal, emellett kevésbé próbálják beleélni magukat mások helyzetébe. Amikor egy középiskolai tanárnő megtudta, hogy ezen a könyvön dolgozom, így foglalta össze a mai gyerekekkel kapcsolatos gondolatait: „Túl sok a seggfej.”
