Egyre több szülő él olyan helyzetben, hogy felnőtt gyermeke még mindig anyagilag vagy érzelmileg rá támaszkodik és nem képes saját lábra állni. Erről azonban kevesen mernek őszintén beszélni, mert a fáradtságot és a határok iránti vágyat sokan azonnal önzőségnek érzik.
Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy egy anya sosem fárad el igazán a gyerekében. Akkor még szép mondatnak tűnt, ma már inkább veszélyesen idealizáltnak érzem. Mert szerintem rengeteg szülő van, aki csendben pontosan ettől szenved: attól, hogy elfáradt, de közben még saját magának sem meri ezt bevallani. Különösen akkor nehéz erről beszélni, amikor a gyerek már rég nem gyerek. Mégis ugyanazok a körök ismétlődnek újra és újra: anyagi segítség, megoldott problémák, közös lakhatás, elmaradt felelősségvállalás. Közben pedig a szülő lassan azon kapja magát, hogy már nemcsak támogatja a gyerekét, hanem gyakorlatilag az ő életének stabilitását is ő tartja fenn.
Szerintem ebben az egészben az a legnehezebb, hogy kívülről nagyon könnyű ítélkezni. Az idősebb generáció sokszor egyszerűen lustának látja a mai fiatalokat, a fiatalok pedig azt érzik, senki nem érti, milyen bizonytalanságban próbálnak létezni. Az igazság valószínűleg valahol a kettő között van. Mert valóban nehezebb lett saját életet kezdeni, de közben sok családban teljesen elmosódtak a határok is.
A szülők egy része észrevétlenül beleragad a megmentő szerepébe
Azt látom, hogy sok anya és apa úgy próbál szeretni, hogy közben mindentől meg akarja óvni a gyerekét. Ez érthető. Ha valaki szereti a gyerekét, természetesen nem akarja végignézni, hogy kudarcot vall, szorong vagy rossz döntéseket hoz. Csakhogy van egy pont, ahol a folyamatos mentés már nem segítség, hanem egy állapot fenntartása. És ezt kimondani nagyon nehéz. Mert azonnal megjelenik a bűntudat. A szülő rossz embernek érzi magát attól, hogy fáradt.
Attól, hogy néha szeretne csendet, nyugalmat, saját életet. Mintha a társadalom azt várná el, hogy egy szülő végtelenül türelmes legyen, akkor is, amikor már teljesen kimerült. Pedig szerintem ez nem reális. Sokan nem azért maradnak benne ilyen helyzetekben, mert minden rendben van, hanem mert félnek attól, mi történne, ha végre határokat húznának. Mi lesz a gyerekkel? Összeomlik? Megsértődik? Eltávolodik? Ezek nagyon valós félelmek. Csakhogy közben az is valóság, hogy a szülő egyre inkább elveszíti saját magát ebben a folyamatban.
Nem lustaság van minden mögött, hanem sokszor félelem
A másik oldalról viszont szerintem fontos kimondani azt is, hogy a mai fiatal felnőttek jelentős része tényleg bizonytalanabb lelkiállapotban nőtt fel, mint az előző generációk. Állandó teljesítménykényszerben élnek, folyamatos összehasonlításban, miközben sokszor azt érzik, hogy hiába dolgoznak, mégsem jutnak előrébb saját életükben.
Sokan szoronganak a jövőtől, félnek a kudarctól, és annyira hozzászoktak a biztonsági hálóhoz, hogy egyszerűen nem mernek kilépni belőle. Nem azért, mert ne akarnának önállóak lenni, hanem mert rettegnek attól, hogy nem sikerül. És szerintem ezt a generációs szorongást sokan alábecsülik. De ettől még a szülő terhei ugyanúgy valósak maradnak. Mert lehet megérteni valakit, és közben elfáradni mellette. A kettő nem zárja ki egymást.
A szeretet néha határokat is jelent
Egyre inkább azt gondolom, hogy a szeretetet sokszor rosszul értelmezzük. Mintha csak az számítana jó szülőnek, aki mindig megold mindent. Pedig az élet nem így működik. Egy felnőtt ember nem attól lesz önálló, hogy valaki folyamatosan megóvja a nehézségektől. Néha éppen az a legnehezebb szeretetforma, amikor egy szülő hátralép egy kicsit. Nem azért, mert nem törődik a gyerekével, hanem azért, mert már nem akarja helyette élni az életét. Ez nem kegyetlenség. Sokszor inkább az első valódi lépés afelé, hogy mindkét fél levegőhöz jusson.
Szerintem rengeteg család él hasonló helyzetben, csak nagyon kevesen beszélnek róla őszintén. Mert szégyellik. A szülő szégyelli, hogy elfáradt, a gyerek szégyelli, hogy még mindig segítségre szorul. Közben pedig mindketten magányosnak érzik magukat ugyanabban az otthonban. Ezért lenne fontos végre kimondani: attól még, hogy valaki szereti a gyerekét, nem kötelessége teljesen feladni saját magát.