Iskolába járni márpedig kell, mert az ott megszerzett tudás egy (jó) részére szükségünk lesz az életünk során. De mi a helyzet a másik részével, amit fölöslegesen tanultunk, és aminek az égvilágon semmi hasznát nem vesszük?
Az iskolába járás és tanulás fontosságát egy pillanatig sem áll szándékomban megkérdőjelezni: mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy tudás nélkül nincs esélyünk a munkaerőpiacon, és az is vitathatatlan, hogy az oktatási intézményekben fejlődik ki számos olyan szociális és intellektuális képességünk, amelyek nélkül eléggé nagy bajban lennénk a társadalomban.
Amit viszont már sokkal kevésbé értek az az, hogy miért kell olyan dolgokkal gyötörni az amúgy is leterhelt nebulókat, amelyeknek aztán az életben az égvilágon semmi hasznát nem veszik.
Szubjektív gyűjtés azokból a dolgokból, amiket – mi legalábbis – teljesen fölöslegesen tanultunk.
Matematika – a trigonometria és az integrálás szépségei
Kezdhetném a sort akár a Pitagorasz-tétellel is, de nem teszem, hiszen ennek az ismerete immár az általános műveltség részét képezi. Valami mókás kedvű matematikarajongó még meg is énekelte azt, kisangyalom. Már egészen korán kezdtük a gyökvonást, majd következtek a térbeli geometria finomságai, mint a csonka gúla vagy a csonka kúp felszínének és térfogatának kiszámolása – heteken, hónapokon át. Visszatekintve azonban ez még egészen emberközeli és konkrét dolog a trigonometria teljesen megfoghatatlan képleteihez, valamint az integráláshoz és deriváláshoz képest. Noha a matematikatanár látta, hogy az osztály nagy része párhuzamos a témával, sose törekedett arra, hogy elmagyarázza, hogy mi haszna annak, amit látástól mikulásig tanulunk, sőt. „Addig integráltok és deriváltok, amíg abortáltok” – ismételgette időnként, rendkívül „barátságosan és motiválóan”. Amikor a húszéves érettségi találkozón megemlítettem, hogy rémálmaimban még mindig szoktam matekból dolgozatot írni, akkor az volt a válasza, hogy: „Igen, de matematika nélkül nem nyomogathatnátok a kütyüiteket”. Kár, hogy még évtizedek elteltével sem értette, hogy mi volt a bajunk a tantárgyával.
Kémia – a periódusos rendszer mindenek felett
Lítium, nátrium, kálium, rubidium, cézium, francium – még ma is szavalom a periódusos rendszer alkálifémeket tartalmazó, első oszlopát. Annak idején a teljes, 118 elemet tartalmazó táblázatot meg kellett tanulnunk kívülről, és ha egyet hibáztunk a kikérdezés során, nem volt kegyelem, jött az egyes. Olyan szinten volt stresszben az egész osztály a kémiaóráktól (nagyjából mindenki bukásra állt), hogy a szülők kérték, hogy egy nyílt órán nézhessék meg, mi folyik az osztályteremben. Miután tanárunk a szülőktől megtudta, hogy az osztályból senki nem készül vegyészmérnöknek vagy orvosnak, ahová szükség lenne a kémiára, kicsit elviselhetőbbek lettek az órák, de az azóta sem derült ki, hogy a vegyjelek, molekulaképletek, kovalens-, ionos- és fémes kötések magas szintű ismerete az élet mely területén válik hasznára a földi halandónak. Kár, hogy olyan prózai dolgokról nem esett szó, hogy mi történik például, ha takarítás közben összeöntjük a sósavat és a hipót…
Történelem – évszámok, évszámok, évszámok…
Teljesen természetes, hogy a történelmünkkel tisztába kell lennünk, de a létező összes évszám bebiflázása vajon mire jó? Miért nem elég tudni például, hogy 1618-1648 közt volt a harmincéves háború, és hogy annak milyen hosszú távú következményei voltak? Miért kell évszámok szerint ismerni annak a szakaszait a cseh-pfalzi szakasztól a svéd-franciáig? Nyújtsa fel a kezét az, akinek ezekre az információkra élete során valaha szüksége volt – kivéve, ha versenyzett a Legyen Ön is milliomos!-ban vagy valamelyik másik tévés vetélkedőben.
Földrajz – a kínai szénbányáktól az izlandi ásványokig
Egyik kedvenc tantárgyam volt a földrajz, ezért sosem zavart, hogy a világ összes országának fejből kellett tudni a fővárosát, vagy hogy meg kellett mutatni a térképen, hogy hol található egyik-másik hegység vagy folyó. Sokan nem értették, hogy ennek mi értelme, de én kifejezetten örülök, hogy ebben szigorú volt az osztályfőnökünk, mert úgy érzem, az efféle tudásnak nap mint nap hasznát veszem. Viszont, hogy miért kellet távoli országok gazdaságföldrajzából vizsgázni, az ma is kérdés számomra. Semmivel nem lettem több azáltal, hogy megtanultam, hogy Kínának pontosan melyik részén jellemző a teraszos földművelés és melyiken a szénbányászat, mint ahogy Izland ásványkincsei sem tettek hozzá semmit az életemhez. Egyszer voltam ugyan Izlandon, de nem az alumínium és vasszilikát érdekelt, hanem a gleccserek és a gejzírek, azonban eleinte nem tudtam, hogy azokat a szigetország melyik részén keressem, mert azt már nem tanították meg.
Nyelvtanulás – „csak” az alapok hiányoztak
Nyelvet tanulni mindig szerettem, de a „mi időnkben” alkalmazott elavult nyelvoktatási módszerek nem voltak túl hatékonyak. Nem a beszédközpontúságon volt a hangsúly, hanem kb. minden egyében. Rengeteget fordítottunk (általában régi novellákból, regényekből) és műelemzéseket tanultunk. Tizedik osztályban angolórán már profin elemeztünk Shakespeare-drámákat, de két-három évvel később, érettségi előtt egy idegent nem biztos, hogy el tudtunk volna igazítani angol nyelven az utcán.
Magyar nyelvtan – ágas-bogas feladatok
A magyar nyelvvel sem volt gondom, mindig imádtam írni és olvasni, de az összetett mondatok szerkezetét ábrázoló bonyolult ágrajzok felírásának a mai napig nem látom értelmét. Pedig, ha valakinek szüksége van a legmélyebb nyelvtani tudásra, akkor – magyartanárként, újságíróként – én lennék az.
Testnevelés óra – szekrényugrás és társai
A testnevelés órának, véleményem szerint, elsősorban az lenne a célja, hogy megszerettesse a gyerekekkel a sportot, segítsen ráérezni a mozgás örömére. A szekrényugrás vagy a kislabdadobás ezt nem igazán segítette elő, arról nem is beszélve, hogy életünk folyamán nagyjából egyikünknek sem kell sem szekrényt ugranunk, sem kislabdát hajigálnunk. Sebaj, ez már csak néhány apróság, amit fölöslegesen tanultunk.
A fent felsoroltak helyett megannyi fontos dolgot elsajátíthattunk volna, aminek életünk során hasznát vehettük volna. Jól jöttek volna az alapvető pénzügyi ismeretek, mert az érettségizettek egy részének fogalma sincs, hogy mi a különbség a nettó és a bruttó fizetés közt; megtanulhattuk volna, hogy mi az az infláció; hogy mi a különbség egy jó és egy rossz hitel között; és az integrálásnál és deriválásnál minden bizonnyal nagyobb hasznát vettük volna az alapvető könyvelési ismereteknek.
A mondatszerkezetek ágrajza helyett tanulhattunk volna kommunikációt, konfliktuskezelést, elsajátíthattunk volna érvelési technikákat, megtanulhattunk volna, „hogy kell eladni magunkat” egy állásinterjún. A sort még hosszasan folytathatnám, de ez már egy másik cikk témája.
Iskolába járni? Mégis minek?
Elsős gyerekek szájából gyakran hangzik el a kérdés: mégis minek kell iskolába járni? Ember legyen a talpán, aki a reggeli rohanásban felvázolja a csemetéjének az edukáció fontosságát, ám, ha többször felmerül ugyanez a kérdés, nem árt tisztába tenni (úgy a saját magunk, ahogy utódunk fejében is), mi értelme van a sokszor évtizedeken át tartó hercehurcának. Cikkünkben négy megdönthetetlen érvet sorakoztatunk fel a tanulás mellett.
