A mozgás jó, csak nekem nem mondták – Így utáltatta meg velem a sportot az iskolai testnevelés óra

2022. 08. 16.

Közel a harminchoz próbálom megszerettetni magammal a mozgást, és meggyőzni magamat arról, hogy csak kezdő vagyok, nem béna. Véleménycikk azoknak, akik hozzám hasonlóan utálták az iskolai testnevelés órákat.

A rendszeres mozgás, a sport bármilyen formája elengedhetetlen az egészséges élethez, tudom ezt nagyon jól, mégis nehezemre esik a gyaloglásnál aktívabb mozgásformát végezni. Mumusként gondolok arra, ha egy strandolás alkalmával a többiek strandröpizni akarnak, összeszorul a torkom, felhangzik a fejemben, hogy „Béna vagy!”. Ha túrázást emlegetnek a barátaink, igyekszem kihúzni magam alóla, mert meggyőződésem, hogy ez nekem nem megy – pedig tavaly februárban letoltam a fagyban egy 18 kilométeres túrát… bár azt inkább hagyjuk.

A mozgással, sporttal való ellenérzésemet pedig az általános- és középiskolai testnevelés órákra vezettem vissza, nálam ott romlott el valami, amit mostanában igyekszek kiküszöbölni azzal a mantrával, hogy „Nem vagy béna, csak kezdő“.

tornaterem testnevelés
Rémálmaim helyszíne volt a tornaterem. Forrás: Shutterstock/Puzzlepix

Általános iskolás koromban négy évig jártam szertornára. Tudtam a talajtornát, a gerendagyakorlatokat, de nem emelkedtem ki a többi lány közül, nem voltam tehetséges – ez most nem panasz, csak a tények. Igazából nem is akartam kiemelkedni soha, de szinte kötelező volt szertornáznom, mert a testnevelés tanárnőm tartotta a foglalkozásokat, és csak akkor adta meg a tesi ötöst félévkor meg év végén, ha részt vettem a délutáni órákon. A tesi ötös meg azért volt fontos nekem, mert ha nem jön össze, elcsúfította volna az egyébként kitűnő bizonyítványt. Így hát ott izzadtam a gumiszagú tornateremben négy éven át, minden héten két délutánon keresztül.

Elvittek versenyekre is, emlékszem, ott ültem egy idegen iskolában, a csillogós ujjú tornadresszben (azt szerettem egyedül az egészben, mert csinos volt, csak kicsit szúrt az ujja), a szálkás tesi-padokon, és néztem, ahogy a többi lány csinálja a gyakorlatokat – ja igen, mert annyira azért nem voltam jó, hogy versenyezzek is. Így visszatekintve rémesen megalázó volt, főleg amiatt, hogy ott sem akartam lenni. De ha már ott voltam, a tanárnő legalább megengedhette volna, hogy előadjam, mit tudok – azt hiszem, itt kezdődött a tesiórákkal szembeni utálatom.

Aztán amikor felső tagozatos lettem, és bejött a rajzszakkör, mint délutáni elfoglaltság, mint a nyúl, úgy siettem lemondani a szertornát, mert azzal ellentétben a rajzot imádtam, jó is voltam benne, a tanár úr pedig a legjobb, legtiszteletreméltóbb emberek egyike volt, akit ismertem. Innen is üdv, Fridél tanár úr, remélem, jól van! Így esett, hogy ötödikben négyes lettem tesiből, hiába hívta fel anyu a tanárnőt, hogy legyen kedves felkerekíteni azt a négyest, „Már nem azokat az időket éljük!” – mondta.

Side,view,of,a,high,school,student,playing,volleyball,during
Labdajáték? Nem, köszi! Forrás: Shutterstock/Puzzlepix

Felső tagozatban aztán másik tanárt kaptunk, aki sosem felejtette el, hogy az óra elején legalább öt kört fussunk le a tornateremben bemelegítés gyanánt. Asztmás lévén amúgy sem voltak a kedvenceim a szapora levegővétellel járó gyakorlatok, futni sose tanultam meg rendesen (mármint futni tudok, csak helyesen lélegezni nem), így már az első öt percben sírni szerettem volna.

Valahogy ezzel a tanárral sem találtuk meg a közös hangot, stressz volt, bármikor labdajátékra került a sor (egyedül tollasozni szerettem, kislabdadobásnál például a tanárt találtam el – tényleg, nem direkt), a szekrényugrásnál rettegtem, hogy felborítom a svédszekrényt (csak egyszer sikerült), a magasugrást meg egyszerűen nem tudtam kivitelezni. Nekem hiába hajtogatta, hogy ívesen fussak, mert akkor majd a centripetális (vagy centrifugális?) erő majd kidob oldalra, képtelen voltam. Távolugrásnál már az elején betojtam, mert közölte, hogy a hetesnek kell felásnia a homokot, és ha nincs rendesen elegyengetve, úgy járunk, mint egy régebbi iskolatársunk, aki beleugrott a kemény homokba, és letört a medencecsontjából egy darab. Köszi, máris motiváltabb lettem!

Középiskolában a harmadik év volt a kedvencem, mert akkor a diáknapokra való készülés címszó alatt szinte egész évben az ott előadni kívánt táncot gyakoroltuk, így rendkívül nagy “szomorúságomra” alig maradt idő az igazi testnevelésre. Amikor viszont igen, akkor a Cooper-futástól vert ki a víz, mert sosem tudtam 12 perc alatt teljesíteni az adott távot (hogy tudtam volna, előtte nyolc évig se voltam épp futóbajnok), így mindig egyes lett az érdemjegyem. De egyes lett annak is, aki le se futotta – ez hol volt igazságos? Ráadásul kiderült, hogy nem is kellett volna osztályozni…

Hála az égnek, pont leérettségiztem, mire bevezették a mindennapi testnevelés órákat. Így tíz év távlatából visszagondolva nekem „csak” az hiányzott, hogy valaki elmagyarázza, a bemelegítés az nem kínzás, az év eleji és végi szintfelmérő gyakorlatokat nem érdemes elcsalni, mert helyesen végezve megmutatnák, hogy hol áll a fizikai teljesítményem.

Elmondhatta volna valaki, hogy a sportot akkor is lehet élvezni, ha nem vagy benne jó, mert majd az leszel, ha sokat gyakorolsz.

…hogy nem nevetnek ki, ha nem tudsz célozni, mert majd megtanulod idővel, miben vagy jó; hogy örülj neki, amíg ingyen mozoghatsz, mert egy kondibérlet vagy aerobik-óra egyre drágább lesz, és a munkahelyed mellett nem igazán lesz rá időd na meg kedved; hogy ne azért tesizz, hogy ötöst kapj, hanem hogy ne fulladj ki, ha felmész egy lépcsőn, és hogy az életed részévé váljon a mozgás szeretete, mert közel a harminchoz nehéz beépíteni a mindennapjaidba.