Az internet előtti időkben legfeljebb a babakori fotókból álló album boldog-boldogtalannak való mutogatása volt a „legcikibb” dolog, amit egy szülő tehetett. Ma azonban nagy veszélyek rejlenek abban, ha a büszke anya és apa folyamatosan kiposztolja a netre utódját, ez a sharenting.
“Szia világ, 2022 május 31-én születtem, remélem, hogy fotómat látva mosolygós lesz a napod!” – ugye ti is találkoztatok már ehhez hasonló szöveggel kiposztolt újszülött-fotóval a Facebookon? Akkor ékes példáját láthattátok a sharentingnek.
Egy friss, vagy épp nem olyan friss szülőnek az egyik legnagyobb büszkesége az életben a gyermeke. Így nem is hibáztathatunk senkit azért, ha megragadja a legtöbb alkalmat arra, hogy dicsekedjen vele – azzal, hogy milyen szép, ügyes, okos, jól nevelt, kedves és rátermett. Ez így volt évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt is, aztán több, mint hatvan éve elkészült az első automata fényképező, később a videókamera és a digitális kamera is, így már meg is lehetett örökíteni a kisebb-nagyobb utódokat, és nemcsak mesélni lehetett róluk a rokonoknak, barátoknak. Kétezerben született meg a legelső kamerás telefon, így már azon is lehetett tárolni a fényképes emlékeket,és bár a Sharp J-SH04 csak Japánban volt elérhető, gyorsan követte a trendet a nemzetközi piac is. Ezzel párhuzamosan, mint tudjuk, lassacskán megszületett a közösségi média is, myVIP, iWiW, Facebook, Instagram és társaik várták, hogy fotókat töltsünk fel magunkról és másokról. A büszke szülők tehát ezeken a felületeken is elkezdték megosztani a gyermekeikről készült fotókat, és sokan olyan gyakran és olyan nagy gyakorlattal csinálják, hogy évek óta már szavunk is van a jelenségre: ez a sharenting, ami a share (megosztás) és a parenting (szülőség, “szülősködés”) szavak összevonásából született.
Hamarabb ismerem a kétévest, mint ő engem
Harminchoz közelítek (lassan!), és egyre több ismerősömnek van már egy-két-három éves vagy épp idősebb gyereke. Több, mint a felükkel még sosem találkoztam, de ha egyedül jönne velem szemben az utcán (jólvan, értem, egy kétéves nem fog, de tegyük fel a példa kedvéért, hogy igen), simán megismerném, és nem azért, mert kiköpött anyja vagy apja. Hanem azért, mert hetente legalább egy fotót látok róla a Facebook-falamon vagy az Instagramot görgetve. Én ismerem őt, meg az anyukája ötszáz követője is, ő viszont valószínűleg alig néhányukat, és ebben azért van valami félelmetes.
Egy 2010-es kutatás szerint az akkori amerikai kétévesek 92%-a jelen volt a közösségi médiában – természetesen nem ők töltötték fel a fotóikat a netre, hanem a szüleik.
Megdöbbentő ez a szám, ugye? Persze, szuper dolog így tájékoztatni a messze élők nagyikat, nagybácsikat és volt szomszédokat, hogy Aurélia már jár, mindent megeszik, aranyosan nevet és jön a foga, de személyiségi jogi problémákat is bőven felvet. A gyerek teljes mértékben a szüleire van utalva élete jó néhány évén keresztül, ezzel visszaélni viszont nem oké, még akkor sem, ha csupa jóindulat és szeretet vezérel minket. Hiszen ha folyamatosan posztolunk a csemetéről, kiírjuk a teljes nevét és születési dátumát, megosztjuk, hogy merre járunk vele sétálni, ő hova jár bölcsibe, mit szeret és mit nem, azzal hatalmas veszélybe sodorhatjuk, több okból is.
Egyrészt akaratlanul is rengeteg infót árulunk el róla idegeneknek, amivel visszaélhetnek, és itt most nem arra célozgatok, hogy a karbantartó Peti bácsi majd bántani fogja őt, mert a Face-ről tudja, hogy hánykor kell érte menni az óvodába, hanem arról, ha ez az infó illetéktelen emberek kezébe jut. Hiába tanítjuk meg a cseperedő gyereket arra, hogy nem állunk szóba idegenekkel, ha az a megnyerő külsejű néni meglepően sok dolgot tud róla és anyáról – hát akkor biztos, hogy anyu barátja, miért ne kísérhetne ő haza? Emellett a gyakorta megosztott fotók, főleg ha nem zárt csoportban vagy fiókban jelennek meg, egy-kettőre a darkweben találhatják magukat, ahol módosításokkal vagy anélkül pedofilok kezébe juthatnak. Egyes kutatók szerint a vészesen gyorsan fejlődő arcfelismerő programok segítségével akár követni is lehet majd a felcseperedő gyerekeket, még úgy is, ha két képet posztolunk róluk néhány éves korukban, majd tíz évvel később regisztrál a Facebookra, és ő tölt fel magáról egy újat.
Még nem ejtettünk szót a lelki teherről, amit a gyerekre helyezünk a sharentinggel, vagyis hogy mindig kiposztoljuk őt a saját Facebook-oldalunkra. Nemcsak a hírességek gyermekei szenvedhetnek ettől – róluk mindjárt szó lesz – hanem az egyszerű civilek is. Emlékezzünk vissza, milyen ciki volt – ha volt ilyen – amikor nagymamánk a legelső barátunknak mutogatta a babakori pucér fotóinkat, vagy azt a képet, amin épp kiesett az első két tejfogunk, esetleg egy rosszul sikerült farsangi jelmezről árulkodó fényképet. Kínos volt, nevettünk egyet, a fiók mélyére suvasztottuk az egész albumot, és annyi volt. Ellenben ma, ha anya vagy apa feltölt a kicsiről egy szerintük cuki fotót, az évek múlva is ott lesz a neten, megtalálhatják az osztálytársak, és akár bullying áldozatává is válhat az illető a beleegyezése nélkül megosztott fénykép miatt.
Mi a helyzet a hírességekkel?
A mindennapi életünk szereplőin túl a hírességek gyermekeiről is szót kell ejteni, akik még nagyobb veszélynek vannak kitéve ezáltal. Folyamatosan megy a vita arról, hogy egy világhírű médiaszereplő vagy “csak” egy százezres követőszámmal rendelkező influenszer jól teszi-e, ha kiposztolja csemetéjét a netre. Itthon is megoszlanak erről a vélemények, főleg a néhány évvel ezelőtti (és szerintem nevetséges ítéletet kapott) pedofilbotrány miatt irányult a figyelem erre a kérdésre. Kovács Patrícia nemrégiben nekünk is mesélt arról, hogy kiskamasz lányát mennyire óvja a kameráktól és ő sem tesz fel róla fotót. Hasonlóan vélekedik a magyar közösségi médiában többek között Epres Panni és Tatár Csilla is, akik mindig csak hátulról, vagy arcukat kitakarva teszik fel gyermekeiket a netre. Mások viszont nem érzik ilyen problémásnak ezt a kérdést, és gyakran szerepel az egész család a fotókon, videókon, elég csak Ördög Nóráékra vagy Kulcsár Edináékra gondolni. Mi Tóth Edu humorista gondolataival zárnánk ezt a cikket:
A gyerekeket tudatosan nem posztoljuk ki, mert mi van, ha később megbánom vagy a kicsi bánja meg? Nagy szívás, ha tizennyolc évesen eszmél rá, hogy eddig kiraktam mindenhová az arcát, és akkor közli, hogy “Apa, ez hiba volt”
