Az Aranyéletben és A király című sorozatban emlékezeteset alakító Olasz Renátó bemutatta első filmjét, a Minden csillagot. Az improvizáción alapuló film kapcsán arról beszélgettünk, hogy hogyan lehet forgatókönyv nélkül filmezni, mi történik akkor, ha egy színész nem jó a rögtönzésben, és az is kiderült, hogy a mai harmincasok elveszettek-e, és ha igen, miért.
Coloré / Karsa Tímea: A Minden csillag kapcsán azt nyilatkoztad, hogy az alkotótársaiddal arra jutottatok, hogy ,,valamiért egy apátlan, anyátlan generáció vagyunk”. Miért gondoljátok ezt, hogy a mai harmincasok ilyenek?
Olasz Renátó: Erre a kérdésre nincsen egyértelmű válaszom. A film készítésével pont az volt a célunk, hogy beszéljünk a jelenségről, és kihangosítsuk a gondolatot. A nézői visszajelzések alapján sikerült átadni, amit szerettünk volna, mert miután egy barátom megnézte, azt mondta, hogy ,,igazad van, a mi generációnk tényleg nem tudja, merre van arccal”. A mai harmincasok élete és az alapvető létélménye a sodródás. Emellett pedig egyfajta társadalmi jelenség, hogy még mindig – különösen az elmúlt tizenhat évben – apáink generációja tölt be bizonyos pozíciókat bizonyos helyeken. Fiataloknak nem adtak színházat például.
KT: Pont nemrégiben beszélgettem erről egy pszichológussal, aki megerősítette, hogy a mai harmincasok generációja egyfajta kapunyitási pánikban szenved, amikor is több mindent megtehetnek, mint a szüleik, mégis követnék azt a mintát, amit tőlük láttak.
OR: Mi is erre jutottunk, hogy apáink generációjához képest mi, akik a rendszerváltás után születtünk és kvázi bármit megtehettünk volna, nem tesszük, mert van bennünk egyfajta félelem, és a mintákhoz való ragaszkodás. Ezt a filmben mi párkapcsolati mintában próbáltuk megfogalmazni. Például bemutatunk egy párt, akik a gimnázium első évében szerettek egymásba. Most harmincöt évesek, két gyerekük van, és bár boldogtalanok, nem válnak el, mert a szüleik is így csinálták.
KT: Van köze ennek ahhoz, hogy a történet vidéken játszódik?
OR: Nem azt mondom, hogy az egész generációnk ilyen mintakövető, hanem azt, hogy ez egy jelenség, ami sokkal jobban megél vidéken. Ez az egyik oka annak, hogy nem a fővárosban játszódik, a másik pedig az, hogy éreztem magamban egy vágyat, hogy vidékiként visszatérjek a közegbe, amit gyerekkorom óta ismerek. Egyfajta felelősségtudat is volt bennem, egy vágy, hogy egyszer visszamenjek, és azokról a jelenségekről beszéljek, amiket ott látni. Például a nagyon erős nacionalizmus is ilyen, ami szintén megjelenik a filmben, vagy a kőkemény alkoholizmus és a patriarchális viszonyok, amikről szerintem beszélni kell.
KT: A film improvizációkból épül, amit alaposan megterveztetek, mégsem volt szó szerint lefektetve, hogy mit mondotok. Mi szól a műfaj mellett?
OR: A filmművészet azért olyan gyönyörű világ, mert sokszínű. Szerintem minden filmrendezőnek meg kell találnia a saját hangját. Nem vagyok klasszikus, író alkatú rendező, az én alkatom közelebb áll a kísérletezéshez és az improvizációhoz. Felszabadító volt számomra, hogy ezt felismertem, és megtaláltam a saját kis metódusomat, amin belül ki tudom bontakoztatni a kreativitásomat. Ismerek olyan filmrendezőt a korosztályomban, aki soha nem improvizálna, és akkurátusan megírt forgatókönyvekkel csinál iszonyat jó filmeket, szóval ennek és annak is van létjogosultsága.
KT: Nem túl kockázatos ez így? Hiszen nemcsak jól, hanem rosszul is elsülhet.
OR: Számomra a forgatókönyvírás kockázatos, és ez alapján filmet készíteni is az. A hangsúly a folyamaton van. Színházban előfordulhat, hogy az ember a próbák minden percét élvezi, de az előadás valamiért mégsem működik. Ennek az ellenkezője is lehetséges, amikor az ember az egész próbafolyamatot utálja, és ennek ellenére a végeredmény óriási siker.
Ha jól emlékszem, Mohácsi János rendező mondta egyszer azt, hogy ,,vagy ott van a színházisten velünk, vagy nincs”. Mindig kockázatos létrehozni valamit, és ez az egésznek a szépsége, hogy vagy sikerül, vagy nem. Természetesen az ember mindent beletesz, de nincs egyetemes recept. Nem véletlenül látunk olyat, hogy elképesztő jó filmrendezők öt-hat csodálatos filmmel a hátuk mögött egy rettenetes filmet mutatnak be. Mindenre van példa.
KT: Amikor egyszer a színésztípusokról beszéltél, azt említetted, hogy minden színész más, és van, aki igényli, hogy pontosan instruálják, és van, akit szabadjára lehet engedni. Neked rendezőként melyik színésztípussal könnyebb a munka?
OR: Nekem az a fontos, hogy legyen meg a kémia köztem és a színész között, mert azon múlik, hogy mennyire tudunk együtt dolgozni, mennyire értjük egymást. Ez sokkal fontosabb annál, hogy kell-e instruálni valakit. A színészek sokfélék, és én ezt nagyon élvezem. Ebben a filmben ráadásul nemcsak színészekkel dolgoztam együtt, hanem amatőrökkel is, ami plusz izgalmat csempészett a munkába.
KT: Emiatt a casting-folyamatban is részt kellett venned, gondolom.
OR: Igen, de klasszikus értelemben vett casting nem volt. Tudatosan olyan embereket választottam, akikkel dolgozni szerettem volna. Waskovics Andrea a kedvenc magyar színészem és a legjobb barátom is, nem volt kérdés, hogy benne legyen-e. Udvari-Kardos Timivel is dolgoztunk már együtt egy Kárpáti Péter előadásban, és Pál Emőkével is. Gedő Zsolttal és Farkas Loránddal nagyon szimpatizáltam, Szén János és Oláh-Badi Levente pedig régi barátaim, így mivel jelen voltak az életemben, fontos volt, hogy benne legyenek.
KT: Ők tehát mind improvizáltak. Felmerül ugyanakkor, hogy minden színész képes az improvizációra?
OR: Nem, sőt, van, akit kifejezetten irritál, ha improvizálnia kell, de ezzel sincsen baj. Van olyan, akinek nagyon jól megy, csak benyomsz rajta egy gombot, és dől belőle a szó. Szerintem a kettő kényelmesen megfér egymás mellett. A Minden csillagban nem csak a szöveget improvizáltuk, mert azoknak, akiknek a szöveg ismerete volt komfortos, a helyszínen írtunk szöveget. Az improvizáció nemcsak dialógus-rögtönzést jelent, hanem azt is, hogy a jeleneteket nem snitteljük fel előre.
Ott vagyunk a helyszínen, megpróbáljuk a jelenetet egy sarokban, és ha nem működik, kipróbáljuk máshol, az asztalnál, a pultnál, addig, amíg jónak nem érezzük. Megadjuk magunknak azt a szabadságot, hogy helyben tegyük tökéletessé. Hagyjuk, hogy a pillanatnyi érzéseink is befolyásoljanak bennünket, mert akkor lesz a végeredmény igazán élő, nem egy megtervezett, kiszámítható valami.
KT: Ez bizonyos szempontból inkább együtt alkotás, mint egy előre megtervezett felvétel esetében?
OR: Alkat kérdése, mert szerintem az is alkotás, ahogy mondjuk Scorsese csinálja. Ő előre megcsinálja a storyboardot a rajzolókkal. Ez is alkotási folyamat, mert ő így megy végig az anyagon, a rajzolón keresztül az operatőrig. Inkább a hangsúlyok vannak máshol. Van, aki forgatókönyvírás közben érzi a szabadságot és a kreativitást, de van, aki a vágás alatt éli ezt meg. Sokfélék vagyunk, és mindenki máshogyan dolgozik.
KT: A marketingre már nem maradt büdzsé, ezért ismert embereket kértél meg arra, hogy tegyék ki az oldalukra a film előzetesét. Könnyen kérsz ilyen szívességet?
OR: Mivel ebben a szakmában szocializálódtam, ahol nehezen vagy egyáltalán nem kapunk pénzt filmekre, és szívesség alapon működünk, könnyen kérek szívességet, és én is szívesen segítek másoknak. Mindenkinek nagyon hálás vagyok, aki akár egy-egy poszttal segítette a filmünket. A forgalmazás legfelemelőbb pillanatai közé tartozik, hogy legalább ötven számomra szimpatikus színésznek, zenésznek, tévésnek, influenszernek írtam, nagy részének ismeretlenül, hogy megosztanák-e egy abszolút nulla forintból készült független film hírét. Annyira segítették, hogy az előzetest 300 ezren látták a közösségi médiában.
KT: Ki kell heverned egy ilyen hosszú alkotói munkát, vagy egyből a következő projekten jár az agyad?
OR: Ez volt az első filmem, és úgy érzem, hogy ezt most ki szeretném pihenni. Az elsőnek nagy jelentősége van, mert tizennégy éves korom óta vártam arra, hogy filmet készíthessek. Most, hogy itt van előttem, úgy érzem, hogy nemcsak ez a két év van benne amíg készült, hanem sokkal több. Az összes vágyam, a küzdelmeim, a sok év tanulás és önismeret is. Szóval most szeretném kipihenni, de ha a jövőbe tekintek, elképzelem, hogy milyen csodálatos lenne az a világ, ahol kétévente bemutathatok egy filmet.
KT: Szerinted egy ilyen típusú film, amely arra emlékezteti az embert, hogy honnan jött, ugyanúgy működik Budapesten és vidéken, mondjuk a Veszprém-Balaton Filmpikniken is, ahol egyébként ezzel a filmmel nyitották a Fesztivált?
OR: Külön megtiszteltetés, hogy a Filmpiknik szervezői kerestek fel azzal, hogy velünk kezdjék a rendezvényt, amire óriási örömmel mondtunk igent. Nagyon kevés van az ilyen fesztiválokból, pedig a magyar film és kultúra szempontjából rendkívül fontos lenne, hogy minél több filmfesztivál legyen. Ebben a megújuló rendszerben mi lehetünk azok, akik az új éra fesztiválját megnyithatják, és ez csodálatos.
KT: Milyen visszajelzések vannak eddig a filmről?
OR: Egy veszprémi vetítésen kaptuk az egyik legszebb visszajelzést. Egy nagyjából hetvenéves úr azt mondta, hogy ,,az első harminc percét utáltam ennek a filmnek, de aztán átkattant bennem valami. Maga a saját generációjáról akart filmet csinálni, mégis az enyémről is éppúgy szólt, és ezt köszönöm. Csodálatos volt”. Már ezért megérte!