25 évesen bennem volt egy „most vagy soha” érzés. Bár a karrierem szépen szárnyalt, úgy éreztem, ha valamit nem teszek meg akkor, sosem lesz már rá lehetőségem, vagy akár bátorságom. Ez már vajon a kiégés előtti pillanat lett volna?
Azt mondtam, most vagyok fiatal, most kell világot látnom. Így is tettem, elköltöztem messze az otthonomtól, Spanyolországba, ahol igazi bohém életet éltem. Bár a koronavírus járvány korlátozta a lehetőségeimet, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kihasználjam azt a kevés időt, amit terveim szerint ott tölthettem. Egy forró nyári napon a teraszom leárnyékosabb pontján elgondolkodtam, hogyan tovább. Belém hasított, hogy eltelt két év, két éve szakadtam ki a megszokott életemből, két évre függesztettem fel az imádott karrierem. Maradhattam volna, semmi sem akadályozott meg. Csupán a lelkemet összeszorító érzés, miszerint elkéstem. Amilyen gyorsan csak tudtam, hazajöttem és folytattam ott, ahol abba hagytam. Szépen elterveztem, hogyan fogok feljebb lépni a ranglétrán. Ezúttal viszont nem alakult minden a terveim szerint.
Az akkor, ott a teraszon kezdődő, kiégés nyomás egyre nagyobb lett rajtam
Türelmetlenné váltam saját magammal szemben és kétségbeesetté, hogy elkéstem, lecsúsztam mindenről, amit valaha elterveztem. Egyre több születésnapi rendezvényen, meglepetés bulin vettem részt, ahol hatalmas 30-as lufik díszelegtek. Minden ilyen alkalommal gombóc volt a torkomban. Az összes barátom belépett a harmincasok klubjába, és ahogy teltek a hónapok, tudtam, hogy hamarosan rajtam a sor.
Pánikba estem
Tisztában vagyok vele, minden ilyen kerek évforduló kicsit megrendíti az embert, viszont azt hittem, velem más lesz. Azt hittem, az a rövid kitérő boldoggá tesz, de később, tudom tévesen, de úgy éreztem, elfecséreltem az időt. Eljött a rettegett nap. Százasával jöttek az üzenetek, a családtagjaim és barátaim egymás után hívtak, hogy köszöntsenek. Késő délután lenémítottam a telefonom és összeroskadva feküdtem a kanapén. Megöregedtem, semmit sem értem el, mindenről lecsúsztam. Úgy kerekedett felém ez a démon, hogy mozdulni nem bírtam. A kábaságból édesanyám rázott fel, amikor váratlanul megjelent a lakásomon. Igyekeztem mosolyogni, miközben átnyújtotta a családi ékszert, amit egészen idáig őrzött nekem. Remegve vettem el arra gondolva, neki ilyenkor már három gyereke volt. Nekem mim van? Egy munka, amit már nem szeretek, kilátástalanság a jövőre nézve, lesz-e férjem és gyerekem. Mindenről elkéstem és amim volt, az csak egy kis fájdalom a derekamban, amit pár hónapja húztam meg és szúró érzés a térdemben, am 16 éves koromban ment ki először. Oké, tényleg megöregedtem, mondtam magamban egy fanyar nevetéssel.
Nem voltam ezzel egyedül, a barátaim szintén azt érezték, kialudt a láng, ami alig pár éve még parázstűzként hajtotta őket
Igen, kiégtünk. Végezzük a dolgunkat, számlákat fizetünk, elhűlünk a csirkehús drágulása miatt és jó eséllyel kávézni megyünk havonta egyszer, a heti bulik helyett. Kiégtünk, a szüleink pedig dorgálnak minket, miszerint túl fiatalok vagyunk hozzá. Mi történt a világban? Mi történt velünk, amiért most így érezzük. Nem lehet példa az előző nemzedék, amikor ebben a korukban a szerencsésebb családok építkeztek a karjukon ülő és a mellettük totyogó gyermekeikkel. Mi messze vagyunk ettől az álomképtől. Még mindig össze szorul a gyomrom, amikor a 30. születésnapomra gondolok. De tudom, nem öreg vagyok, hanem a mai rohanó világban egyszerűen túl hamar égtem ki, ahogyan az összes barátom is. Kergettük az álmainkat, a tökéletes karriert, hogy minél fiatalabb szerezzük meg az álommunkát, hiszen gyerekként csak arra vágytunk, hogy dolgozzunk.
Mintha a munka jobb lenne, mint a tanulás ugyebár. Más világot élünk, mint a szüleink és ezt csak idővel voltam képes elfogadni. Az utazás élményét, a tapasztalatokat, a nevetéseket és gyönyörű tájakat, melyekben elmerültem 25 évesen, nem adnám oda semmiért. Az elmém egy eldugott részén tudom, nem késtem le semmiről. Abból a parázsból pedig, ami még mindig ott bujkál bennem, az én dolgom, hogy tüzet csiholjak. Nem vagyok túl idő semmihez, a világ, ami elrohan mellettem, de az már az Ő dolga.
