A karácsonyi időszakban mindenhol azt hangoztatják, hogy ez az ünnep a szeretetről szól. Arról, hogy egyesüljön a család, és békességben, meghitten töltsenek néhány napot.
Mindenkinek megvan az a kép, amin egy hatalmas család mosolyogva összegyűlik az asztal és a karácsonyfa köré, és csillogó szemekkel ajándékozzák meg egymást, majd koccintanak a boldogságukra. Ez egy olyan elvárás a világtól, amit valljuk be, nekünk, átlagembereknek nem mindig sikerül összehozni. Mi néha kiabálunk egymással sütés közben, hullafáradtan ülünk le a vacsorához, és az ajándék bontogatáshoz is kell egy pohár bor a kezünkbe.
Ebben az időszakban a csapból is intelem folyik, miszerint ne hagyjunk magára senkit, mindenkiről gondoskodjunk picit, aki egyedül tölti az ünnepeket, és csempésszünk egy kis boldogságot a szentestéjükbe. Ezt halljuk, de meg is tesszük?
Édesapám sosem volt az apák gyöngye. Alkohol és agresszió, amióta az eszemet tudom. 11 éves voltam csak, amikor édesanyám elzavarta otthonról. Bár az idősebb testvéreimben talán sosem múlt el a harag, fiatalabb korom révén mindig is szeretettel tekintettem apura.
Pár éve, amikor meghalt, őszinte könnyeket ejtettem, és úgy éreztem, kitéptek egy darabot a szívemből, amit már soha senki, és semmi nem pótolhat. A gyász időszakában mondta el anyu azt, amiről sosem tudtam, és ami a mai napig facsarja szívemet.
Miután apu az édesanyjához költözött, nem akadt olyan karácsony, amit ne töltött volna velünk. Sokáig nemcsak velünk volt szenteste, de a többi napon is ellátogattunk együtt a rokonokhoz. Azonban volt egy év, amikor nem ült velünk a vacsoraasztalnál.
Anyu nem mondta el akkor, de december 26-án este a nagymamám felhívta és megkérdezte, miért nem mentünk el apuért?
A mama elmesélte, apu december 24-én délután szép öltönyben, frissen borotválkozva ült a nappalijuk kanapéján és az óráját nézve várta a családját. A telefont nem merte megemelni, ezért hosszú órákig csak várt. Késő este bizakodva jegyezte meg, „talán majd holnap”, összehajtogatta az öltönyét, és lefeküdt aludni. Másnap ismét felöltözött, ismét az óráját mustrálta és csak várt. Várt, ahogyan a következő nap is. Eltelt a karácsony, anélkül, hogy hívtuk volna, anélkül, hogy velünk lett volna.
Anyut akkor elöntötte a bűntudat, és bár bocsánatot kért. Apu előtte sose mutatta ki, mennyire fájt ez neki. Én viszont tudom, és nemcsak azért, mert mindig is ismertem édesapámnak a gyenge és szerető oldalát, hanem azért is, mert ahogy ezeket a sorokat írom, hosszú évek távlatából sem bírom visszatartani a könnyeimet. Tudom, ha nekem fáj, neki is fájt akkor, és talán mindig is.
Minduntalan azt mondják nekünk, ne hagyjuk egyedül az időseket, az elveszetteket karácsonykor, akkor sem, ha nem ismerjük őket. De, mi van azokkal, akiket ismerünk, de a szívünk haraggal van megtelve? Lehet, hogy nem látjuk, ahogyan én sem láttam, édesapám mennyire vágyott rá, hogy velünk legyen.
Mindenki élete más mederben folyik, és mindegyikben van egy olyan szikla, aminek talán túl sokszor ütköztek már neki. Viszont, ha az a szikla már nincs ott, nem érezzük teljesnek azt a medret, és mindent megadnánk azért, hogy csak még egyszer felbukkanjon. Ezt a legnagyobb haragunkban sem szabad elfelejteni. Ha pedig szeretetet adunk az ünnepekor, jusson mindenkinek belőle.
