A 19. század Franciaországában a nőknek tilos volt vállalkozniuk, azonban némelyek mentesültek a törvény alól, és felvirágoztattak három olyan márkát, melyet ma is ismer minden pezsgőrajongó.
Ma már nincs szilveszter vagy valamilyen ünnepi alkalom pezsgő és koccintás nélkül, de azt sokan nem tudják, hogy a francia Champagne tartomány, az ital őshazájának legnagyobb újításait a női találékonyságnak köszönhetjük. Napóleon 1804-ben beiktatott törvénykönyve, a Code Napoléon ugyanis megtiltotta, hogy a nők férjeik vagy apjuk engedélye nélkül vállalkozást indítsanak az országban. Az özvegyek azonban mentesültek a szabály alól (hiszen a nagy háborúk alatt sokan magukra maradtak, és ők váltak családfenntartóvá), így jött létre a kiskapu, amit többek között Barbe-Nicole Clicquot-Ponsardin, Louise Pommery és Lily Bollinger is kihasznált, hogy kvázi birodalommá alakítsák a szőlőültetvényeiket, és átalakítsák a pezsgőipart, véglegesen megváltoztatva az előállítási és értékesítési módot.
A fejjel lefelé fordított Clicquot és az oroszok
1798-ban Barbe-Nicole Ponsardin feleségül ment François Clicquot üzletemberhez, és attól kezdve a férfi családjának kis textil- és borüzletét (akkori nevén a Clicquot-Muiron et Fils-t) vezette Reimsben. A cég azonban hamar pénzügyi katasztrófába sodródott. Amikor Clicquot 1805-ben meghalt, és Barbe-Nicole mindössze 27 évesen megözvegyült, nem mindennapi döntést hozott azzal, hogy átvette a vállalkozás irányítását. Tilar Mazzeo történész szerint azért volt különleges a döntés, mert az elitréteghez tartozó Ponsardin megtehette volna, hogy további életét társasági hölgyként tölti el, nem volt szüksége arra, hogy vállalkozást vezessen. A csőd közelében álló céget tehát valahogy vissza kellett hozni a felszínre, ezért a nő kölcsönkért apósától egy nagyobb összeget, a férfi pedig kisegítette őt. Mazzeo úgy gondolja, ez egy újabb meglepő fordulat volt, „ami sokat elárul arról, hogy apósa kinek tartotta őt, és mit gondolt arról, hogy mire viheti üzleti tapasztalatot teljesen nélkülöző nőként.”
Barbe-Nicole a kezdetektől fogva marketingfogásként használta özvegyi státuszát, mely pozitív eredményeket hozott. Így lett a pezsgővállalat neve Veuve Clicquot-Ponsardin, melyben a “veuve” szó jelenti az özvegyet franciául. Koleen M Guy író úgy fogalmaz, hogy a „veuve” egyfajta tiszteletreméltóságot adott a márkának, mert a pezsgőt sokan a kicsapongó életmóddal és a királyi udvar fényűző partijaival azonosították. Így aztán más gyártók is elkezdték feltüntetni az özvegy szót márkaneveik előtt, noha nem volt egy férjét elvesztett asszony sem a családjaikban, de fel akartak ülni a trendre.
A Veuve Clicquot-Ponsardin a nő minden igyekezete ellenére 19. század elején ismét az összeomlás szélére került. Apósa megint kölcsönadott neki, de a napóleoni háborúk alatti Európában a határzárak megnehezítették a termékek mozgatását. Barbe-Nicole ekkor Oroszország felé fordult, és bár az orosz határ 1814-ben még mindig le volt zárva, szerencsét próbált. „Nagy kockázatot vállalt, hiszen tudta, hogy ha a termékét riválisa, Jean-Remy Moët előtt tudja bejuttatni Oroszországba, képes lesz némi részesedést szerezni az ottani piacból. De ha megvárja, míg a határzár törvényesen is véget ér, Moët meg fogja előzni és beveszi a stratégiailag fontos orosz exportpiacot” – magyarázza Mazzeo. Így a nő több ezer üveg pezsgőt csempészett át Oroszországba, és sikerrel járt, mert csakhamar ott is nagy népszerűségnek örvendett a márka.
90 nap alatt egy ismeretlen játékosból Az Özveggyé vált. A kereslet rendkívüli gyorsasággal nőtt, és hozzá kellett igazítani a kínálatot is.
A hagyományos pezsgőkészítés (méthode traditionnelle) egy rendkívül hosszú és bonyolult folyamat, amelynek fontos része, hogy a speciális likőr segítségével újraerjesztett bort legalább egy évig, de a még magasabb minőség érdekében akár több évig is pihentetik. Az újraerjesztés alatt azonban, a buborékok mellett élesztőmaradványokból álló üledék is keletkezik, ami kedvezőtlenül alakítja az értékes pezsgő ízét, illatát és megjelenését is. Már korán felismerték, hogy ez az üledéket (seprőt) érdemes eltávolítani a palackokból, persze lehetőleg úgy, hogy a finom pezsgő az üvegen belül maradjon.
Barbe-Nicole volt az, aki ennek speciális technikáját feltalálta, amikor levitette a pincébe a konyhaasztalt és arra utasította a dolgozóit, hogy fúrjanak bele lyukakat, hogy aztán fokozatos forgatással, szépen lassan, vízszintes állásból függőlegesbe, fejjel lefelé beleállítsák a pezsgőspalackokat. Az élesztőmaradványok így az üvegek nyakába, az üveg szájának közelébe kerültek, ahonnan könnyebben el tudták távolítani azokat, és így egy jóval magasabb minőségű italt tudtak készíteni. Ezt a módszert ma is hasonlóan alkalmazzák a francia pezsgőkészítés során.
Pommery, aki az angolokat vette meg kilóra
A másik özvegy, aki forradalmasította az ipart, Louise Pommery (eredetileg Mélin) volt, aki 1819-ben jelent meg a pezsgő-szcénában. Fiatalkorában Angliában tanult, ahol nem csak varrni tanították meg, hanem olyan oktatást kapott, ami akkoriban szokatlan volt egy polgári sorból származó lánynak. Tanulmányai után hozzáment Alexandre Pommeryhez, aki 1856-ban üzlettársával, Narcisse Grenoval alapította meg a ma is létező pezsgővállalatot, aminek a Pommery et Greno nevet adták. A férfi 1858-ban elhunyt, és „kolléganőjéhez” hasonlóan Louise is átvette a vállalat irányítását, viszont ő nem az orosz, hanem az angol piac felé fordította figyelmét. Akkoriban a champagne borzasztóan édes volt, egy literben akár 300 grammnyi cukor is lehetett, ami a mai 12 grammhoz képest ijesztő szám. Ez a jellemzően kevésbé édesszájú angoloknak nem volt ínyére, így Pommery feladatának érezte, hogy készítsen számukra egy olyan italt, ami elnyeri a tetszésüket. Száraz pezsgője 1874-ben került piacra, és persze kilóra megvette vele az angolokat. Ezidőtájt alakult ki a pezsgőturizmus is, mert a többi vállalkozóval ellentétben, akik fényűző kastélyokat építtettek sikereik reklámozására, Pommery birtokokat hozott létre.
Bollinger a tengerentúlon lett sikeres
A huszadik század közepén lépett be a képbe Lily Bollinger, aki férje 1941-es halálát követően lett a Bollinger Champagne feje. Akkoriban még mindig tilos volt a nőknek vállalkozniuk, a szabályozás egészen 1965-ig érvényben volt, de az özvegyek továbbra is megkerülhették a törvényt. Bollinger egyik leszármazottja, Etienne Bizot azt mondta, nagy-nagynénje el is adhatta volna a céget, de ő nem így döntött, hanem Amerika felé indult termékeikkel.
Három hónapon át egyedül utazott keresztül-kasul az USA-n, és a Chicago American hírlap 1961-ben úgy említette, mint Franciaország first ladyje. Néhány évre rá piacra dobta az R.D. Champagne-t, melynek készítésében egy újfajta technológiát alkalmazott: a palackot a seprővel, az elhalt élesztővel együtt hosszabb ideig érlelte, majd kézzel távolította el az üledéket a palackból, és azonnal piacra dobta (R.D., azaz recently disgorged, vagyis a közelmúltban seprőtelenítve). Ez az ital ma is unikális, és a cég egyik legkeresettebb cuvée-je.
Forrás: BBC Travel
