„Kiválasztott vagyok, amiért kijutottam a hajléktalanságból”

Legtöbbünknek egyetlen dobásunk van az életben, aztán kalap, kabát. Sokáig élt ebben a hitben interjúalanyunk is - aki tökéletesen érthető okokból az anonimitás biztonságába kíván burkolózni. De az utcán töltött kemény évek és a halál szorítása után, közel 60 évesen mégis megadatott neki egy második esély a boldogságra.

Talán nem járok messze az igazságtól ha azt mondom, hogy mind ez idáig három életed volt: a hajléktalanság előtti, közbeni, és utáni. Hogy éltél előtte?

A 80-as években szociális ápolónőként dolgoztam, majd területi gondozónő lettem Rákospalotán, ami azt jelenti, hogy lakásokhoz jártam ki dolgozni. Így ismerkedtem meg azzal az idős hölggyel, akiről a haláláig én gondoskodtam és mivel nem volt neki senkije, végül én örököltem meg a lakását. Idő közben férjhez mentem és a két lányom már ebbe a lakásba született. Azonban sajnos a férjemmel nem volt felhőtlen a kapcsolatunk: erőszakos ember volt, és egy alkalommal annyira megvert, hogy törött lábbal szállítottak a Szent János Kórházba. Itt ismerkedtem meg a második férjemmel – persze, ez nem egyik napról a másikra történt, hosszú és viharos időszak előzte meg ezt a lépést. A volt férjem és hivatalosan a gyerekek is ott maradtak az örökölt lakásban, azonban a két lányom velem jöttek a második férjem lakásába, ami a budai Várban volt.

Ebből úgy tűnik, hogy végül minden jóra fordult…

Igen, ideiglenesen úgy tűnt. De teltek az évek, a lányok tinédzserek lettek és sok súrlódás volt közöttünk, többek között azért, mert nem fogadták el az új páromat. Öt évig éltünk így négyen a vári lakásban, mikor a lányok úgy döntöttek, hogy visszaköltöznek az apjukhoz. Persze időnként jöttek hozzánk, ott voltak velünk, de ezután lényegében kettesben éltünk a második férjemmel a még körülbelül 10 évig – egészen az ő haláláig. Ezután pedig egyedül maradtam az utána megörökölt lakásban.

Ezek szerint volt egy ingatlan a neveden, illetve még az előző lakáshoz is volt közöd valamilyen módon. Minek kellett történnie ahhoz, hogy egy ilyen felállásból mégis az utcára kerülj?

A rákospalotai lakáshoz papíron nekem akkor már nem volt közöm, mert a lányaim nevén volt, akikkel sajnos idővel nagyon megromlott a kapcsolatunk. Így a férjem halála után még négy évig éltem egyedül, és elmúltam 40 éves, amikor megismerkedtem a harmadik férjemmel. Odaköltözött hozzám, azonban annyira magasak voltak a lakás költségei, hogy nem tudtuk fenntartani. Eladni sem lehetett, mert műemlék jellegű épületnek volt minősítve, így az egyetlen járható útnak az tűnt, hogy elcseréljük egy vidéki házra, a különbözetet pedig kifizetik nekünk – és ezzel elindult a lavina. Mert az ígért pénzből végül semmit nem láttunk, de még ez lett volna a kisebb baj. A nagyobb problémát az jelentette, hogy az elcserélt ingatlan egy kimondottan elmaradott, aprócska Heves megyei településen volt, ahol a főleg kisebbségből álló lakosok egyike néhány hónap elteltével azzal támadt ránk, hogy az a ház az ő tulajdona. Hiába rohantunk az önkormányzathoz, ügyvédhez, rendőrségre, minden követ megmozgattunk, de egy év után szó szerint kivertek minket a saját házunkból. Csak annyi pénzünk maradt, hogy vegyünk egy autót, amivel visszamentünk Budapestre.

vidéki ház
A budai Várban lévő lakást egy vidéki házra cserélték – amiből elüldözték őket (A kép illusztráció) / Borítókép forrása: Shutterstock / PuzzlePix

Volt hova mennetek?

Nem. Attól a naptól kezdve, hogy visszamentünk Budapestre, tulajdonképpen hajléktalanokká váltunk. Mivel a budai oldalt ismertük jobban, ezért arra vettük az irányt és jobb híján az autóban aludtunk. Valamivel később rátaláltunk a Miklós utcai átmeneti szállóra, ahol naponta béreltünk egy saját szobát 1200 forintért. Napról napra éltünk, mindig csak a hirtelen megoldásokba tudtunk kapaszkodni, de valójában ekkor mi már nem rúghattunk labdába. Először alkalmi munkából próbáltunk pénzhez jutni: a férjem elment utcaseprőnek, én pedig ugyanitt egy számukra létrehozott közös helyiségben mostam és takarítottam. Reggel hat órától délután kettőig dolgoztunk, ezért pedig naponta 2000 forintot kaptunk fejenként. Ekkor azt mondta egy barátunk, hogy jobban járunk, ha inkább elmegyünk kéregetni, mert azzal naponta akár 10-15 ezer forintot is összeszedhetünk – és így is volt. Idővel a szállót is otthagytuk és beálltunk koldulni.

Hogy kell elképzelni az akkori életeteket? Hova mentetek a szállóról és hogy nézett ki a koldulás?

A Bécsi úton találtunk egy elhagyatott orvosi rendelőt, még néhány bútor is volt benne, így a szállóról oda költöztünk néhány barátunkkal együtt. A kéregetés mellett eljártunk lomizni, vagy a szelektívből összeszedtük az üres üvegeket, később a fém dobozokat és azokat váltottuk vissza – mindez pedig rengeteg meló volt. Ebben a világban legalább annyit, vagy még többet kellett dolgozni a betevő falatért, mint egy hivatalos, bejelentett munkahelyen. Ennél viszont jelentősen kényelmesebb volt a kéregetés… A második kerületben lévő Daubner Cukrászda környéke vált a „törzshelyünkké”. Eleinte a Fedél Nélkül magazint terjesztettük, de később rájöttünk, hogy az is elég, ha csak látják a kezünkben. A környéken lakók és a cukrászda vendégei idővel ismerős arcokká váltak: tudtuk, hogy kitől kapunk pár forintot, és azt is, hogy ki hozza nekünk majd a friss pogácsát a cukrászdából.

Milyen érzés volt mások jóindulatára hagyatkozni és könyöradományból élni?

Borzasztó megalázó volt. Valójában a férjem kéregetett, ilyen kis sapkája volt, abba dobálták neki a pénzt. Én viszont félrevonultam és a szomszédos templom melletti padon ülve szemléltem az eseményeket. Eleinte nem tudtam rávenni magam a koldulásra. De aztán az alkohol erre is „megoldást” nyújtott – mert ekkor már kőkeményen alkoholisták voltunk. Hiszen piásan oldódnak az ember a gátlásai, tompul a szégyenérzete és bátrabban áll ki az utcára kéregetni. Ezt az életet máshogy nem lehet elviselni…

hajléktalan nő kéreget
Sokáig nem tudta magát rávenni a kéregetése (A kép illusztráció) / Kép forrása: Shutterstock / PuzzlePix

Miért nem keres munkát? Miért nem szedi össze magát?” – kívülállóként hajlamos az ember azt gondolni, hogy csak ennyi kellene a megoldáshoz. De mi zajlik le egy hajléktalanban ilyenkor?

Én azt gondoltam, hogy ebből nincs kiút és ezt elfogadtam. Hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy mindig az adott pillanatból és lehetőségből próbáljuk kihozni a legjobbat. De meg voltam róla győződve, hogy én az utcán végzem.

De végül szinte csodával határos módon sikerült kijutnod belőle…

Igen, ez a legjobb szó rá, hogy csoda! Ezt viszont megelőzte a férjem halála, aki stroke-ot kapott, majd nem sokkal ezután kiderült, hogy rákos vagyok. Bekerültem a kórházba, ott kezeltek, kaptam kemoterápiát, de egyre rosszabb és rosszabb állapotba kerültem, olyannyira, hogy a pap már feladta nekem az utolsó kenetet. Nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is teljesen padlóra kerültem, a halál tulajdonképpen megváltás lett volna nekem. Egyedül voltam, senkire nem támaszkodhattam. De ekkor megtaláltam a táskámban azt a telefonszámot, amit egy kedves fiatalembertől kaptam, aki egyike volt a cukrászdából ismerős arcoknak. Amikor ideadta a számot azt mondta, hogy nyugodtan keressem, ha valamire szükségem van – így teljes elkeseredésemben felhívtam. Bejött hozzám a kórházba, majd miután átkerültem az elfekvőbe, akkor is rendszeresen eljött meglátogatni. Mi több, az ikertestvére és az édesanyja is többször voltak nálam, mindig hoztak valamit: cigit, ruhát, ennivalót, még főztek is nekem. Úgy vártam őket, mintha a saját családom lennének. Majd egy napon azzal álltak elém, hogy elvinnének magukkal a saját otthonukba, ami egyébként Zala megyében van. Nem is értettem a dolgot és az én múltammal semmi jóra nem mertem számítani, de úgy voltam vele, hogy nekem már nincs vesztenivalóm.

És ezzel elkezdődött az új életed. Hogy emlékszel vissza rá?

Egy csodálatosan szép helyen laktak, én csak úgy hívtam, hogy a Dallas ház. (Nevet.) Az első időkben egész nap csak a teraszon ültem, és néztem a tájat, a fákat, az eget, és egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogyan kerültem ide. Mintha a mennyországba csöppentem volna. Körülbelül fél évig lábadoztam náluk – miközben persze az alkohol problémám nem tűnt el nyomtalanul -, és amikor már elég erős voltam, kerestek nekem egy albérletet. Azt mondták, amíg élek, ők közösen fizetik nekem – de ahogy a mellékelt ábra mutatja, erre nagyon ráfáztak. (Nevet.)

nő a teraszon
Naphosszat ült a teraszon és azon gondolkozott, miért éppen ő a kiválasztott? (A kép illusztráció) / Kép forrása: Shutterstock / PuzzlePix

Tulajdonképpen itt kezdődött meg a te visszaszocializálódásod a „normális” életbe. Milyen volt ez neked?

Mivel az egészségem még nem tette lehetővé, hogy dolgozzak, ezért nem engedték el teljesen a kezem. Elmentünk a munkaügyi hivatalba, hogy egyáltalán regisztrálva legyek, illetve akkor kaptam is valamennyi segélyt. Bevásároltak nekem, az ennivaló mellé pedig mindig kaptam némi italt is – nem szívesen, de csak vettek. Mígnem egyszer, egy tavaszi napon felhívtak a boltból és megkérdezték tőlem, hogy mit kérek: epret vagy vodkát? Tudták, hogy imádom az epret, de a szenvedély nagy úr, így vodkát kértem. Viszont amikor megkaptam a csomagot, a vodka mellett ott volt benne az eper is… Ez volt az a pillanat, amikor valami átbillent bennem és azóta nem nyúltam alkoholhoz. A bontatlan üveg ott van a szekrényben, és ahányszor csak ránézek, mindig az az eper jut eszembe. Mindennek három éve. Azóta lett munkahelyem, és a lányaimmal is rendeződött a kapcsolatunk. Ezt pedig csakis ezeknek az embereknek köszönhetem.

Biztos feltetted már a kérdést magadnak, hogy vajon miért tettek érted ennyit ezek a lényegében vadidegen emberek?

A mai napig sem értem, hogy találtak éppen énrám ezek a végtelenül jóságos emberek. Csak abban vagyok biztos, hogy kiválasztott vagyok. Nem tudom miért hoztak vissza a halálból, de örök hálával és viszonzással tartozom nekik. Talán van még valami dolgom ezen a földön, és habár egyelőre nem tudom mi az, de hiszem, hogy minden okkal történik.

Borítókép forrása: Shutterstock / PuzzlePix

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

100 km/h-t meghaladó széllökésekre készülhetünk