Az etióp futók miért kelnek fel hajnali háromkor, hogy felfussanak a hegyre? Miért lesz jobb futó, aki kimegy a terepre a hiénák közé? És miért teszi életre szóló kalanddá a futást, ha az ember kreatívan és veszélyesen közelít hozzá? Ha van kedved, gyere velem a sötét erdőbe, és megmutatom – írja Felhők fölött futni c. könyvében Michael Crawley. És tényleg megmutatja.
Egyáltalán nem szeretek futni, ezért amikor megkaptam ajándékba Michael Crawley Felhők fölött futni című kötetét, nem is volt kérdés, hogy egyből megy az „elajándékozandó / soha el nem olvasandó” könyvek polcára. Aztán miután a macska leverte, és kénytelen voltam kézbe venni, hogy visszarakjam a helyére, valamiért belelapoztam, majd azon kaptam magam, hogy nem tudom abbahagyni az olvasást.
„A futás szívét és lelkét Etiópiában találod, és ebből a könyvből ismerheted meg” – ígéri a borító tetején Haile Gebrselassie olimpiai és világbajnok futó, de engem nem ez győzött meg, hanem maga a szerző személye és stílusa.
Michael Crawley nem a levegőbe beszél: profi futó, aki 2.20 alatt futja le a maratont, és aki képes lépést tartani Etiópia, s egyben a világ legjobb futóival. Hosszútávfutó-karrierjének hátat fordított, antropológus lett, és Etiópiába költözött, hogy megismerje a helyi hosszútávfutók edzési szokásait, életmódját, álmait és barátságait. A futókkal élt és edzett több mint egy éven át, hogy megfejtse sikerük titkát és belelásson emberfeletti munkájukba.
Felhők fölött futni csapatmunka
Ezekre az edzésekre minket is magával visz, mi is futunk vele, hol az Addisz-Abeba fölé magasodó Entoto-hegyen, 3000 méter magasan, hol az erdőkben, hol az országúton. És miközben futunk, betekintést nyerünk egy teljesen ismeretlen világba. Megtudjuk például, hogy Etiópiában az emberek azt gondolják, hogy az energiát angyalok és démonok uralják, és boszorkánydoktorok segíthetnek megszerezni egy másik futó erejét; vagy azt, hogy ha valaki egyedül edz, az csak az egészségének tesz jót: ahhoz, hogy valaki megváltozzon, másokkal kell futnia. A futás csapatmunka, aminek lényege a ritmus és az egység megteremtése.
Egyedül futni – ahogy egyedül enni vagy akár csak egyedül üldögélni – Etiópiában antiszociális viselkedésnek számít, aki ilyet tesz, arra igencsak ferde szemmel néznek.
De nemcsak a futással kapcsolatosan tudunk meg érdekességeket, hanem az ott élők nyelvéről, kultúrájáról, életfilozófiájáról is. A könyvből kiderül például, hogy Etiópiában sokan a templom környékén imádkoznak, mert csak az ortodox keresztények kis hányada érzi magát elég tisztának ahhoz, hogy be is tegye a lábát a templomba. Vagy választ kapunk olyan kérdésekre is, hogy itt a reggel 6 órát miért mondják 12 órának, a 7-et pedig 1-nek: mert onnan számolják az órákat, amikor a nap felkel.
Emellett a könyv lerántja a leplet a hamis mítoszokról. Ilyen például az, hogy az etiópok azért futnak jól, mert már gyerekkorukban kilométereket gyalogolnak mezítláb az iskolába, cipőre sincs pénzük, és tulajdonképpen „a szegénység ellen futnak”. Ezzel szemben Crawley a helyiekkel való beszélgetési alapján logikusan levezeti, hogy Etiópiában korántsem a legszegényebbekből lesznek az olimpiai bajnokok.
Vagy hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az etióp és kenyai futók istenadta tehetségek, akik meg sem izzadnak és futásra születtek, ami egyáltalán nincs így. Etiópiában nem is nagyon foglalkoznak az adottságokkal és a gének szerepével. „Tudod, nekem ugyanúgy két lábam van, mint a többieknek” – mondja az egyik szereplő; ők a rendszeres, kemény edzésekben és a komoly munkában hisznek.
Etiópiában rengetegen futnak, mert meggyőződésük, hogy a futással megváltoztathatják az életüket. Az olvasás során talán rájövünk, hogy valóban így van – vagyis önismereti utazásnak sem utolsó a mű.
Most pedig cipőt húzok, és kimegyek egy körre…
Borítókép forrása: Michael Crawley: Felhők felett futni könyvborító, Park Kiadó, 2022