Annak, aki csak kacérkodik a futással, az első 5 kilométer egy soha meg nem valósuló álomnak tűnik. Az ember kezdőként örül, ha az egy kilométert lefutja! Mégsem lehetetlen az az öt, szerzőnk saját történetén keresztül mutatja meg, hogyan győzte le önmagát.
Emlékszem az első 5 kilométeres futásomra. Nem akartam elhinni, hogy tényleg megcsináltam. Ugyan benne volt a tervben, de nem gondoltam, hogy valaha tényleg összejön. Utána már minden sokkal lehetségesebbnek tűnt, így háromszor lefutottam a 10 km-t is Birminghamben és Londonban is.
Sosem voltam jó futó, sőt, kifejezetten utáltam a testnevelést, mert minden gyakorlatban béna voltam, a futásban pláne! Mindig én értem be legutoljára – bár mellettem szól, hogy soha nem csaltam le sem az iskolakört, sem a Cooper-tesztet.
Amikor kiköltöztem Angliába, és a kollégium közel volt a helyi kanálishoz, valamilyen indíttatástól kezdve heti hatszor kijártam futni. Távra nem volt sok, de az elején majdnem beledöglöttem, ám alig két hónap alatt a 25 perces kezdőidőmet 16 percre javítottam ugyanazon a távon. Nem volt hát lehetetlen, hogy jobb legyek. Persze, ahogy jött a rossz idő, abbahagytam, annyira elhivatott sajnos nem voltam, hogy mínuszokban is kijárjak.
Aztán egy tó közelébe költöztem, ahol ugyan nem hagytam abba a futást, korántsem volt annyira rendszeres, mint a kollégiumi időkben: itt is csak a tavaszi időszakban futottam, amikor már kellemes volt az idő, és nem kellett hideggel és esővel számolnom. 2015 kezdetén megláttam, hogy május elején 10 km-es futás lesz Birminghamben, és elhatároztam, hogy elindulok rajta. Nyilván a tudatlanok magabiztossága volt, hiszen hogyan tudnék én lefutni tíz kilométert?! Február elején mégis nekiálltam a tudatos edzéseknek.
Valahol a távolban: 5 kilométer
Találtam egy táblázatot, amiben le van vezetve, hogy hat hét alatt hogyan juthatok el az 5 kilométeres álomhatárig. Ugyan a tízre gyúrtam, nem voltak hiú ábrándjaim, tisztában voltam képességeimmel. Ténylegesen betartottam a heti három futást, ami tőlem merőben szokatlan volt, mert ha valaki, én aztán utálom a sport minden formáját- A tó körül futni viszont nagyon szerettem. Nézegettem közben a hattyúkat, a vízityúkokat, és idővel a rügyező fákat és a virágzó nárciszokat.
Mivel nem akartam tüdőm kétségbeejtő segélykiáltását hallgatni, hamar rájöttem, hogy ide bizony zene kell! Igyekeztem olyan dalokat összeválogatni, amik jó pörgősek, vagy éppen egy filmben hallottam, ahogy a zene alatt futnak, mert úgy éreztem, hogy ez doppingol.
Nem volt mindig könnyű kimenni, sőt! Sokszor esett az eső, tombolt a szél, rettenetesen utáltam, de úgy voltam vele, hogy csak május elejéig kell kibírni, aztán hagyom a fenébe az egészet. Jó, hogy tudtam, hogy egyszer vége lesz, addig pedig csináltam. Hol jobban ment, hol rosszabbul. Mániákusan mértem az időt is, és előbb-utóbb meglettek azok a pontok, ahol tudtam, hogy „itt 6 percnél szoktam lenni, de most csak 5:53 van” – javítottam. Rengeteget számított az a pár másodperc, és idővel egyre gyorsabban futottam le a 2,5 km-es kört.
A második kör már nem ment ilyen simán, és a táblázathoz sem tudtam tartani magamat, mert a séták nem mindig estek jól, különösen az első héten javasolt egyperces séták, ami csak arra elég, hogy pont elkezdjem szokni, hogy itt biza futni kell, és a séta miatt megint kezdhetem is elölről a futást, akkor pedig minek megállni?
Hamar kiderült az is, hogy nekem hat hét bőven nem elég arra, hogy lefussam az 5 kilométeres távot, és a napi elosztással sem voltam megelégedve, mert a hét elején sokkal aktívabb tudtam lenni, mint a hét vége felé, úgyhogy az eredeti táblázat felhasználásával elkészítettem magamnak egy személyre szabott változatot.
Eleve kétperces futással kezdtem, mert nagyon szenvedtem attól, hogy folyton nézni kell az órát, és úgy, hogy tudtam, hogy egy percet kell csak futnom, bele sem tudtam lendülni igazán, csak vártam, hogy vége legyen. Ekképp ahogy telt az idő, és emelkedett a percek száma ugyan sokszor majdnem összeestem, bizonyos szempontból jobban élveztem, mert tudtam, hogy csak menni kell, nem kell figyelni az órát. Könnyebb volt így ,,robotpilótára kapcsolni”, nézni ki a fejemből, semmire sem gondolni, csak hallgatni a zenét, és nézni a változó tájat.
Mint látható, nekem két hónap volt, mire nagy nehezen elértem az első 5 kilométeremet, de nem voltam olyan gyors, mint az eredeti táblázat mutatta: 42 perc volt a legelső alkalom, amikor lefutottam a távot. Ugyan nagyon alatta maradtam az elvártnak, annyira boldog voltam attól, hogy sikerült, hogy mindent felülírt. Másodjára már csak 40 perc volt, utána pedig 38, majd 36. Még továbbra is a csigák közé tartoztam, de egyre magabiztosabban mentem ki.
Végül a 10 km-es futás napjára úgy indultam el, hogy mindegy mi történik, de az 5 kilométer legyen meg, ne valljak szégyent! Hét kilométerig eljutottam, és ugyan nagyon szerettem volna végigfutni, jött egy olyan domb, amin gyalog is alig tudtam felmenni, nemhogy futva, úgyhogy két kilométer séta után az utolsó kilométert tudtam csak beletenni a célba.
Azóta elköltöztünk onnan, nincs már ,,tavam”, és a futáshoz sem találtam igazán vissza. Érdekes lenne kipróbálni, hogy ennyi év elteltével működik-e a táblázatom, vagy módosítanom kellene rajta – és hozzáadni még pár hetet, hogy meglegyen a varázslatos 5 kilométer.
