Nem vagyok egy sci-fi rajongó, de a minap szembejött velem a Netflixen az Ex Machina, és be kell vallanom: amennyire szkeptikusan ültem le a tévé elé, épp annyira lenyűgözött.
A 2014-es Ex Machina felvezetése annyira rövid, hogy aki elmulasztja az első egy-két percet, eleinte nem is fogja érteni a sztori hátterét.
Az első néhány képkockában azt láthatjuk, hogy egy fiatal programozó, Caleb (Domhnall Gleeson) nagyon örül, hogy megnyert egy versenyt a világ egyik legnagyobb informatikai vállalatánál, aminek díja egy hét a cég dúsgazdag vezérigazgatójának, Nathannek (Oscar Isaac) a hegyi luxusvillájában.
Amikor helikopterrel megérkezik az isten háta mögötti titkos házba, kiderül: itt bizony nem kirándulni fog, hanem egy kísérletben kell részt vennie. Nathan létrehozta a világ első igazi mesterséges intelligenciáját, ami egy szép robotlány külsejét kapta, Calebnek pedig naponta tesztelnie kell az „alkotást”: ki kell derítenie, hogy Ava (Alicia Vikander) tényleg annyira emberszerűen beszél-e és cselekszik-e bizonyos szituációkban, hogy senki nem mondaná meg róla, hogy ő valójában robot.
Deus ex machina vagy humanus ex machina?
A házban akadnak mindenféle furcsaságok. Annak ellenére, hogy közel s távol nincs ember a környéken, zömében ablaktalan, bunkerszerű szobákból áll a gyönyörű vidéken felépített villa, s ugyan minden high-tech, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag időnként szünetel az áramszolgáltatás. Ráadásul Calebnek alá kell írnia egy titoktartási nyilatkozatot is – ezek mind arra engednek következtetni, hogy gyanús dolgoknak leszünk itt szemtanúi. De a legfurább mégis a robot „teremtőjének”, Nathannak az alakja. Az én fejemben egy tudós programozózseni valahogy úgy néz ki, mint Steve Jobs vagy Zuckerberg, Nathan viszont leginkább egy maffiózóra emlékeztet, aki napestig bokszzsákot püföl atlétatrikóban, miközben rendszeresen leissza magát a sárga földig. Egyszóval, számomra egyáltalán nem volt hiteles a karakter, azt sem néztem volna ki belőle, hogy fel tudja ásni a hátsó kertet, nemhogy megalkossa a világ legtökéletesebb robotlányát.
A filmet valószínűleg nem túl nagy költségvetésből készítette Alex Garland: nem használt mást, csak egyetlen stúdiót és három (jóindulattal négy) színészt, s az idő kb. 90 százalékában azt látjuk, hogy a szereplők beszélgetnek egyik vagy másik szobában – drámaként akár színpadon is simán előadható lenne. Ennek ellenére a film izgalmas, megvan a történet íve, mindig alig várjuk Caleb következő találkozását az öntudatra ébredő Avával, akivel érdekes viszonya alakul ki. Kavarognak az érzelmek, nő a feszültség, a cselekmény egyre váratlanabb fordulatokat vesz, és egy idő után már fogalmunk sincs, kinek mit higgyünk. A végkifejletet látva pedig nem hiszünk a szemünknek sem, de többet nem mondhatunk, mert nem szeretnénk spoilerezni.
A sci-fin túl van benne jó nagy adag pszichológia, férfi-női viszonyok, és egyes kritikák szerint a film női emancipációtörténetként is értelmezhető.
Akárhogy is nézzük, egy roppant elgondolkodtató alkotásról van szó, és tekintetbe véve azt, hogy a Hanson Robotics cég Sophia nevű humanoid robotja 2017-ben állampolgárságot kapott Szaúd-Arábiában, az már nem is kérdés, hogy világunkban az Ex Machina jellegű történeteknek egyre nagyobb a realitása. Mert a jövő már elkezdődött.