Sokan ismerjük a nevét a hölgynek, aki „nem adta át a helyét a buszon”, de tudjuk-e, pontosan hogy történt?
Alabama államban született 1913-ban, Rosa Louise McCauley néven, egy asztalos és egy tanárnő lányaként. Szülei válása után Montgomery városa mellé, Pine Levelbe költözött édesanyjával, anyai nagyszüleivel és öccsével. Tizenegy éves koráig otthon tanult, majd az ipari lányiskolába iratkozott be.
1932-ben megházasodott, férje Raymond Parks lett, aki tagja volt az NAACP fekete polgárjogi szervezetnek. A National Association for the Advancement of Colored People vagyis a Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért az egyik legrégebbi ilyen szervezet volt az USA-ban, 1909-ben alapították azzal a céllal, hogy a faji megkülönböztetés ellen harcoljanak.
1933-ban befejezte középiskolai tanulmányait, ami azért volt nagy szó, mert abban az időban az afroamerikaiak néhány százaléka végezte csak el a 12 osztályt.
Harmincéves korában Rosa is csatlakozott az NAACP-hez, és aktív szerepet vállalt a szövetségben, hiszen az elnök titkárnője lett.
A bojkott előzményei
1940-ben az Alabamai Törvénykönyvbe iktattak egy olyan paragrafust, melyből kifolyólag a színesbőrűek és a fehérek nem ülhettek egymás mellett a buszokon, előbbiek kárára. Az első négy üléssor utóbbiaknak volt fenntartva, de az elkülönített szakaszok méretét a buszsofőrök határozták meg, így volt olyan is, hogy elöl szinte teljesen üres volt a jármű, míg hátul tömegesen voltak kénytelenek utazni az afroamerikai állampolgárok. Az is megesett, hogy bár volt érvényes jegyük, ha nem fértek el, le kellett szállniuk a buszról.
A szegregációs törvény tiltakozásokat váltott ki, 44-ben például a baseball-játékos Jackie Robinson nem volt hajlandó a busz végébe ülni, összetűzésbe keveredve ezáltal egy tiszttel. Őt végül felmentette a hadbíróság.
Ugyanebben az évben Irene Morgan meglátogatta egy másik államban élő édesanyját, és hasonló dolog történt vele is, ám az ő ügye sikerrel végződött, és a faji megkülönböztetést megszüntették a buszokon – azonban csak azokon, melyek egyes államok között közlekedtek.
Rosa tiltakozása
1955. december elsején este Rosa hazafelé tartott a belvárosból busszal, a színesbőrűeknek fenntartott szekció első sorának egyik ülésén ült. Ahogy haladt a busz, lassan megteltek az előtte lévő, a fehéreknek fenntartott helyek, ezért a sofőr a Parks előtti elválasztó táblát az üléssora mögé helyezte, és az ott ülő négy embert arra utasította, hogy álljon fel. Hárman felálltak, Rosa ülve maradt, a többszöri felszólítás ellenére is. Az 1992-ben megjelent Az Én Történetem című életrajzi kötetében azt írta:
„Az emberek mindig azt mondják, azért nem adtam át a helyem, mert fáradt voltam, de ez nem igaz. Nem fizikailag voltam fáradt, nem voltam fáradtabb, mint bármelyik munkanap után. Nem voltam idős, bár sokan idős asszonynak képzelnek el. Negyvenkét éves voltam. Az egyetlen dolog, amibe belefáradtam, az az engedelmeskedés volt.”
Végül megérkezett két rendőr és letartóztatták. Négy nappal később zavarkeltő magatartás és a helyi rend megszegése miatt elítélték, és bírság befizetésére kötelezték, mely ellen fellebbezett.
A buszbojkott
Tárgyalásának napján a Nők Politikai Tanácsa szórólapokat osztott, mellyel arra ösztönözte Montgomery lakosait, hogy bojkottálják a tömegközlekedést. A cél az volt, hogy elérjék, a busztársaság vegyen fel színesbőrű sofőröket is, és azok ülhessenek le a buszok közepén lévő helyekre, akik elsőként érkeznek.
A bojkott 381 napig tartott, az emberek egymást fuvarozták munkába és iskolába, mások gyalogoltak, az ily módon pénzügyi kárt elszenvedő társaság buszai hónapokon keresztül üresen álltak.
Martin Luther King, akit e bojkott a polgárjogi mozgalom élére állított, Lépések a szabadság felé c. könyvében azt írta Parksról, hogy kiállása felgyorsította a tiltakozást.
A tiltakozás hatására ügyvédek és vezetők sora kezdett tárgyalni arról, hogy Parks ügye hogyan hathat a kérdéses törvény eltörlésére, de mivel bűncselekményről volt szó, nem hozhatták fel példaként a szokásjog alapú angolszász jogrendszerben. Más ügyeket kellett keresniük, így felkeresték urelia Browdert, Susie McDonaldot, Claudette Colvint és Mary Louise Smith-t, akiket hasonló atrocitás ért korábban a montgomery-i buszokon, az ő segítségükkel elindulhatott a per.
1956. november 13-án az USA Legfelsőbb Bírósága törvényen kívül helyezte, mivel alkotmányba ütközőnek ítélte a faji alapú elkülönítést a buszokon.
A döntést a bojkott beszüntetése, a másik oldalról viszont erőszakhullám követte.
A későbbi évek
Parks elvesztette a munkáját, férje sem beszélhetett róla a munkahelyén, így felmondásra kényszerült. Varrónő lett, majd Michigan állam képviselőjének titkára, később az Amerikai Családtervezési Szolgálat szóvivője.
1987-ben férje tiszteletére megalapította a Rosa és Raymond Parks Intézményt, mely buszkörutakat szervezett, ahol megismertette a fiatalokkal a fontos emberi jogokat.
2000. december elsején Montgomeryben megnyílt tiszteletére a Rosa Parks Múzeum.
2005. október 24-én hunyt el.