Elsősorban az anyaság határozza meg Szinetár Dóra életét, aki kisfia születése óta drasztikus életmódváltás mellett döntött. A színésznővel táplálkozástudományról, összeesküvés-elméletekről, színházról, jótékonykodásról és kommentelési kultúráról is beszélgettünk.
Coloré: Nagyon elfoglaltnak tűnsz, alig találtunk időpontot erre a beszélgetésre. Muszáj megkérdeznem: hogy vagy, mit csinálsz, min dolgozol mostanában?
Szinetár Dóra: Amikor filmes castingon megkérnek, hogy mondjak magamról pár mondatot, mindig azzal szoktam kezdeni, hogy: „Szinetár Dóra vagyok, 46 éves, háromgyerekes anyuka”. És valóban, az én életemben a prioritás mindig is a gyerekeké volt. Hiába 26 éves a legnagyobb, még mindig napi szinten részt veszünk egymás életében. Tehát én elsősorban ennek a három gyereknek az anyja vagyok és a férjemnek a felesége. Persze, színésznő is vagyok, de ez „csak” a foglalkozásom, nem ez határozza meg az életemet.
Érdekes, amit mondasz, mert akinek gyereke van, annak persze, hogy a gyereke az első, de azért vannak karrieristább előadóművészek, akik a családjuk helyett szívesebben beszélnek a munkájukról…
Két dolgot nem szabad elfelejteni. Az egyik, hogy mi egy olyan társadalomban élünk, ahol az anyaság nem egy elismert foglalkozás. Magyarországon 2022-ben még mindig ott tartunk, hogy ha megkérdezik tőled, hogy „mivel foglalkozol?”, és te azt válaszolod, hogy „van három gyermekem”, akkor az a reakció, hogy „igen, és…?” Márpedig a világ kulturáltabb országaiban ez egy főfoglalkozás, társadalmi megbecsülés szintjén is. Ezért, ha másnak ugyanúgy van három gyereke, mint nekem, lehet, hogy nem szívesen beszél róla, mert azt gondolja, ez nem egy értékelendő dolog.
A másik, hogy vannak olyan kollégáim – és én ezt megértem és elfogadom –, hogy egyáltalán nem szeretnek a magánéletükről beszélni. Nekem az élet úgy hozta, hogy a magánéletem egy jó része a nyilvánosság előtt zajlott, s bár kevesen hiszik el, erről én viszonylag keveset tehetek. Sokkal inkább külső tényezők játszottak ebben közre, többek közt az, hogy hosszú éveken át egy olyan színházban dolgoztam, aminek az volt a kommunikációs politikája, hogy a színészek magánéletével adta el az előadásokat. Nem akarok álszent lenni, természetesen ennek megvoltak az előnyei is.
Most hol, milyen szerepekben lehet látni Téged?
A covid-őrület nagyon fölborította a kulturális életet, sok színházi előadás belehalt ebbe a két évbe. Nekem két olyan bemutatóm is volt, ami ennek lett az áldozata: a pandémia alatt mutattuk be, és egyszerűen nem tudott eljutni az emberekhez, nem tudta kifutni magát.
Most az Átriumban játszom a Bálna c. darabban, amit idén mutattunk be. Ez egy kísérleti előadás, Brasch Bence kollégám írta és rendezte. Én még soha nem játszottam olyan darabban, ami ennyire megosztotta volna a nézőket – márpedig itt van, aki rajong a darabért, van, aki nagyon jól szórakozik, míg más sírva fakad rajta, és van, aki felháborodásában távozik. Sikerült valami olyat csinálnunk, amire a nézők szélsőségesen reagálnak, és ez egy érdekes élmény. Emellett a férjemmel (Makranczi Zalánnal – a szerk.) játsszuk Karinthy Ferenc kétszemélyes kamaradarabját, a Dunakanyart, amit a szentendrei Szamos Cukrászdában mutattunk be. Ez egy tökéletes helyszín, mert a darab egy presszóban játszódik a 60-as évek végén. Van egy működő presszójuk, én ott főzöm a kávét és mosogatok a pultban, ami nagyon emberközelivé teszi a történetet.
Ráadásul édesapád rendezésében játsszátok…
Igen, ez egy családi vállalkozás. Jártunk nyáron fesztiválokra is vele, és mindenhol nagyon szerették. Sikertörténet lett, rendszeresen játsszuk most is.
Ezek a „családi vállalkozások” feszélyeznek vagy inkább felszabadítanak?
Az emberben mindig van egy megfelelési kényszer a közönség miatt. Másrészt felszabadító, mert szeretek a férjemmel játszani. Ő nagyon jó színész, és egy nyugodt, harmonikus egyéniség, nemcsak civilben, hanem a színpadon is jó vele lenni.
Amíg együtt voltatok az előző férjeddel, Bereczki Zoltánnal, szinte elválaszthatatlanok voltatok a színpadon is, és úgy tudom, az első férjeddel, Lőcsei Jenő koreográfussal is dolgoztál együtt. Legtöbben igyekeznek szétválasztani a munkát a magánélettől, neked hogyan sikerül a kettőt ötvözni?
Ez már városi legenda. Az első férjemmel soha nem álltunk együtt színpadon, egyszer-kétszer koreografált engem, de addigra már elváltunk. Zolival sem voltunk elválaszthatatlanok, bár az emberek szeretnek valamiért erre így emlékezni. Színházban játszottunk ugyan együtt, de ez nem volt jellemző. Valóban, sokat léptünk fel együtt a saját műsorunkkal, de a válásunk után ezt már nem sokáig folytattuk és ez nem rajtunk múlott. Az akkori menedzserünk úgy gondolta, hogy a duettünk csak addig volt hiteles, amíg házaspár voltunk, pedig általában nem is szerelmes duetteket énekeltünk. Szerintem rendben van, ha az ember a házastársával együtt dolgozik a színpadon, nekem ezzel soha nem volt gondom. Azt hiszem, én egy civil emberrel nem is tudnék együtt élni.
Miért nem?
Aki nem ebből a közegből jön, annak a részéről elképesztő tolerancia kell, hogy elfogadja a színházzal (illetve filmmel, sorozatokkal tévével és mindennel, amit színészi munkának nevezünk) járó kiszámíthatatlan életmódot, és asszisztáljon hozzá.
Te magad művészcsaládba születtél: édesapád Szinetár Miklós Kossuth-díjas rendező, édesanyád Hámori Ildikó Kossuth-díjas színésznő. Predesztinálva volt a sorsod? Létezik egyáltalán olyan, hogy valaki ilyen családban felnőve ne valamilyen művészi pályát válasszon?
Persze, ott van például a fiam, akit még több művész vett körül, mint annak idején engem, mégsem ezt az utat választotta. Hiszek abban, hogy az ember valamiféle feladattal, küldetéssel érkezik ide a Földre.
Én nem vagyok még a pályám végén, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy megállok a színészetnél; azt gondolom, hogy sok minden tud még történni velem.
Például mi?
Nagyon érdekel egyrészt a gyereknevelés, gyerekpszichológia, másrészt a táplálkozástudomány. Előbbi annak is köszönhető, hogy amikor a lányom Waldorf iskolába ment, ott tudatosították bennünk, hogy képességünk és felelősségünk a saját gyerekünk nevelésében továbbra is aktívan részt venni. Akkor kezdtem el ezzel a témával behatóbban foglalkozni.
A táplálkozástudomány pedig egyfajta hobbi: itt elsősorban nem a főzésről beszélek, hanem a táplálkozás és az egészség viszonyának, összefüggéseinek a boncolgatásáról. De mindkettő esetében maximum annyit tehetnék, hogy elvégzek valamilyen egyetemet, beülök egy rendelőbe, és megpróbálok az embereknek tanácsokat adni. Viszont ezzel azért vannak fenntartásaim, mert azt gondolom, hogy
az embereket saját maguktól nem lehet megmenteni. Sokszor azt látom, hogy attól, hogy egy ember kvázi segítséget kér, még nem szeretné megváltoztatni az életét; az emberek szeretnek kapaszkodni a problémáikba, mert bizonyos helyzetekben iszonyatosan jól lehet rájuk hivatkozni.
Ez azért súlyos kijelentés…
Tudom, de akkor is így gondolom és vállalom.
A mindennapi életedben mit jelent az egészséges táplálkozás?
Évek óta nem eszünk glutént, tejet és cukrot, s ez nem valami trendi dolog vagy hóbort. Rengeteg szakirodalmat áttanulmányoztam és számomra hiteles orvosokkal beszéltem róla, és azt gondolom, hogy ez a jövő – már ha valaki szeretne életben maradni ebben a világban. Durva összeesküvés-elméleteket olvastam a témában, és ha csak a negyedét elhiszem, már az is túl sok.
Ezek miről szólnak?
Arról, hogy a cukoripar milyen összefüggésben van a gyógyszeriparral, és ezek hogyan élősködnek rajtunk, embereken. Először szép lassan megbetegítenek, az élelmiszerrel, amit megetetnek velünk, majd sok pénzért elkezdik gyógyítani a tüneteinket a gyógyszereikkel, aztán pedig még több pénzzel a gyógyszereik mellékhatásait kezdik el gyógytani. És mindez beletorkollik abba, hogy a nyugdíjaskor elején lehetőleg mindenki haljon meg, hogy ne kelljen rájuk költenie a társadalomnak. Én ehhez nem óhajtok asszisztálni, úgyhogy az első kettőt kipipáltam: nem eszek szemetet és nem szedek gyógyszert, s tervezem a harmadikat is, vagyis nem óhajtok a nyugdíjas korom elején meghalni.
Ezekre a dolgokra mikor ébredtél rá?
A legkisebb fiam, Benjámin érkezése egy meghatározó időszak volt. Ő kapott egy Down-szindrómás papírt, és ezzel kapcsolatban egy csomó magát szakembernek nevező orvos mindenféle rémséges jóslatokat mondott, amelyeknek egy részéről már bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem igazak, a másik feléről pedig valószínűleg ezután fog. Mindenestere a rémisztgetés hatására elmenekültem az akadémikus orvosoktól, és elkerültem egy alternatív módon gyógyító doktornőhöz, aki egyáltalán nem használ gyógyszert, csak gyógynövényeket. Amióta odafigyelünk az étkezésre, én egyáltalán nem voltam beteg, és a kisfiam öt év alatt mindössze fél napig volt lázas. Azt hiszem, mi vagyunk az élő példa arra, hogy ez a rendszer működik.
Akkor kijelenthetjük, hogy a kisfiad megváltoztatta az életed?
Igen. Mindegyik gyermekem megváltoztatta, csak másképp.
Az egészséges táplálkozáson kívül még mi hozott hasonló változást az életedbe?
Tudatosult bennünk, hogy mennyire fontos a gondolat teremtő ereje, hogy tényleg mi magunk határozzuk meg az életünket a gondolatainkkal. Amennyire csak lehet, nem rágódom konfliktusokon, ha kérdésem van, akkor fölteszem annak, akinek az szól, és nem utolsósorban a negatív gondolatokat megpróbálom törölni a fejemből. Fontos, hogy az ember ne csak az étkezésben, hanem mentálisan is „mindenmentesen” éljen, ha egészséges akar maradni.
Az anyák alapállásban aggódnak, különösen, ha valamelyik gyerekük nem egészen egészséges vagy hajlamos valamilyen betegségre. Te hogy vagy ezzel?
Én azt szoktam mondani, hogy nekem van három makkegészséges gyermekem. Az, hogy a legkisebbnek van itthon egy papírja a genetikájáról, nem jelent semmit. Az utcán járkáló emberek hány százaléka csináltatott genetikai vizsgálatot a gyereke véréből? Az emberek nem tudják, hogy milyen a gyerekük genetikája és nem is foglalkoznak vele, mert lényegtelen. Az, hogy neki van egy kromoszóma-eltérése, annak semmi jelentősége nincs. És itt is visszaköszön a gondolat teremtő ereje: nem mindegy, hogy valaki hogyan gondol a saját gyerekére.
Én tudatosan próbálok élni, és amikor rájövök, hogy aggódom valamin, akkor leülök és végiggondolom, hogy miért van rossz érzésem. Sok embert ismerek, akik hajszolnak valamit, amiről azt gondolják, hogy fontos, mert az majd boldoggá teszi őket, és amikor végre elérik azt a valamit, akkor rájönnek, hogy ettől sem lettek boldogabbak. Én is éltem így, hajszoltam dolgokat, amik aztán ha megvoltak, akkor újabbakat kezdtem el hajszolni. A legjellemzőbb az volt, amikor már október elején elkezdtem karácsonyi díszbe borítani a lakást. Mire eljött a szenteste, addigra úgy nézett ki az otthonunk, mint egy felrobbant karácsonyi bolt egy amerikai filmből. Rájöttem, hogy az egészet azért csináltam, mert azt az érzést kerestem, amit elképzeltem, hogy a karácsonnyal kapcsolatban éreznem kellene…
Ha már itt tartunk: hogy kell elképzelni nálatok a karácsonyt?
Most is nagyon szeretem az adventet és a karácsonyt. Az advent egy csodálatos időszak és lehetőség arra, hogy az ember elkezdjen kicsit befelé fordulni. Arra törekszem, hogy minél csendesebb és meghittebb legyen ez a négy hét. Most is feldíszítem a lakást – egészséges mértékben –, hogy hangulatos legyen.
Tavaly megfogadtam – és idén is így teszek –, hogy advent első vasárnapja előtt búcsút intek a Facebook-oldalamnak, és január közepéig nem is térek vissza.
Szívesen használom a közösségi médiát, szeretek a Facebookon kommunikálni, de ilyenkor nem másokkal akarok foglalkozni, hanem magammal. Természetesen, ha bárki megkeres ez alatt az időszak alatt, hogy valamilyen baja van, amin én valahogyan tudok segíteni, akkor boldogan megteszem.
Úgy tűnik, hogy ez a segítőkészség, illetve maga a segítés, akarva-akaratlanul az életed része lett. Amellett, hogy évek óta az Unicef jószolgálati nagykövete vagy, most a Mosoly Alapítvány nemrég indított kampányában is részt veszel – mint tudjuk, ők a hosszan tartó betegségben szenvedő gyerekek gyógyulását segítik ingyenes mese- és művészetterápiával. Hogy találtatok egymásra ezekkel a szervezetekkel?
Mindkét esetben gyerekekről van szó, és a társadalom felnőtt rétegének a felelőssége, hogy mi történik a gyerekeinkkel. Nehéz, hogy ezekről a tevékenységekről úgy kell beszélnünk, mintha valamiféle szívesség lenne a felnőttek részéről. Lehet, hogy furán hangzik, de ez az együttműködés nem annyira a segítésről, sokkal inkább a figyelemfelkeltésről szól. A Mosoly Alapítvány vagy az Unicef gyakran nem anyagi segítséget kér, hanem odafigyelést, akár egy eseményen való részvételt, vagy annak a megosztását. De így is szívességnek tűnik, mert az emberek nem érzik, hogy ez rájuk tartozna, ez az ő dolguk lenne. Sok ember úgy gondolja, hogy az ő élete az ő problémáinál ér véget, ez a határ, s ami ezen túl van, az már nem tartozik rá.
Egy bántalmazásnak például mindig három szereplője van, és mindhárom ugyanolyan részese annak a bizonyos történetnek. Ebből kettőről mindenki tud: a bántalmazóról és a bántalmazottról. A harmadik személy a megfigyelő. Legtöbben napi szinten vagyunk megfigyelők, de nem avatkozunk be, mert ezek nem fizikai bántalmazások, és amíg nincs tettlegesség, úgy érezzük, hogy nem tartozik ránk.
És az online térben? Ott ugyanez történik… Neked hatalmas a követőtáborod, majdnem 100 ezren követnek az Instagramon, ha ott szemtanúja vagy egy hasonló esetnek, azt hogyan kezeled?
Ha valaki egy énekesnő posztja alá azt írja, hogy „dögölj meg és a gyereked is”, akkor az számomra messze kimeríti a bántalmazás fogalmát.
Egy ilyen kommentet elolvasnak több százan vagy több ezren, és mégsem csinál senki semmit. Pedig lehetne írni az illetőnek, lehetne tiltani vagy jelenteni – vannak lehetőségek az online térben is. Ami a legbántóbb az online szférában, az az, hogy az emberek úgy tesznek, mintha ez valami más kaliberű dolog lenne, mint ha ez élőben történne. A fenti eset körülbelül azzal egyenértékű, mint ha odamennél valakihez az utcán és hasbarúgnád. Ha az újság azt írná, hogy X.Y. énekesnőt hasbarúgták az utcán, azon mindenki felháborodna és kiborulna, mélyen elítélné azt a férfit, aki odament egy gyönge nőhöz és fizikailag bántalmazta. Viszont, ha azt olvassuk, hogy ezt valaki kommentelte, akkor sokak részéről az a reakció, hogy „nem kell posztolgatni, mert az ezzel jár”. Ez a „minek ment oda?” kategória. Nem szeretem azt a kifejezést, hogy „áldozathibáztatás”, de valahol ez is az. Ahogy emberek fogalmazni tudnak, az bűncselekménynek minősíthető lenne, és abszolút elítélendő. Közben pedig mi legyintünk, adott esetben röhögünk rajta, mindenkinek van valami színes-szagos véleménye ezekről, és ez nagyon nagy baj. Ez köszönhető annak is, hogy például a családon belüli erőszak esetében Magyarországon a verbális bántalmazás tized annyira számít súlyosnak a bíróságon, mint a fizikai. Egyszerűen csak azért,
mert az ember lelkéről nem lehet röntgenképet csinálni, pedig sok emberéről érdemes lenne, és megdöbbentő lenne az eredmény.
