Maciej Kuźmiński koreográfus 12 éve járt először Magyarországon, és lenyűgözőnek találta táncházainkat, azok alapvető kultúráját és a köréjük szerveződő közösséget. A vele készült beszélgetésből kiderült, hogy mi a helyzet a mai kortárs tánccal, és az is, hogy a művész hogyan dolgozik együtt a magyar stábbal.
A lengyel születésű, Rotterdamban székelő koreográfus most a Közép-Európa Táncszínház művészeire írta Négy évszak című darabját, melyben az élet körforgását, annak emberarcú stációit mutatja be lüktető munkáján keresztül. A magyarországi bemutató kapcsán a művészet adta platformról, a Z és az alfa generációk értékválasztásairól, Ukrajna művészeinek helyzetéről és a kelet-közép-európai kortárstánc helyzetéről is beszélgettünk az Európa legnívósabb konzervatóriumaiban tanító táncpedagógus producerrel, Maciej Kuźmiński-val.
Kezdjük a végén! Miért a tavasszal végződik a darab, ami általában egyfajta kezdetet szimbolizál?
Számomra az évszakok, mint koncepció, mint filozófia, a folytonosságról szólnak. Nem négy fejezetről van szó, hanem az élet körforgásáról, a sorsról, örökkévaló dolgokról, végtelenségről. Egyúttal szerettem volna a darabot valami reménytelivel, az újjászületés ígéretével zárni. Mostanában sok nehéz témával foglalkoztam az ukrajnai menekültekkel való munkáim révén. Ezúttal tényleg valami olyat akartam csinálni, ami egy kicsit felemelőbb, pozitívabb, életerővel teli.
Említetted, hogy ukrajnai menekültekkel dolgozol. Hogyan látod a kortárs táncot, mint információs csatornát? Kell társadalmi kérdésekre vagy aktuálpolitikai eseményekre reagálnia?
Minden művész szabadon dönthet arról, hogy mit akar csinálni. Számomra a művészet és azon belül is az előadó művészet nagyon különleges, mert bizonyos értelemben platformot biztosít a nézeteid, vallomásaid bemutatására. Az emberek eljönnek, és egy fél-egy órán keresztül arra figyelnek, amit mondani akarsz. Ez elég ritka manapság. Szóval ez egy nagy kiváltság, és egyben lehetőség is arra, hogy hangot adjak az ukrán művészeknek és menekülteknek. A színházaikat lebombázták, nem volt munkájuk, nem voltak kilátásaik, nem volt hol lakniuk, nem volt pénzük, nem volt jövőjük, és bizonyos értelemben a karrierjük sem volt többé. Úgy gondoltam, hogy valahol az én felelősségem is, hogy megadjam nekik ezt a lehetőséget.
Akkoriban nem tudtam másra gondolni, mint a háborúra, hiszen annyira nagy volt, annyira stresszes, valószínűleg a legnagyobb horderejű dolog, amit az életemben megtapasztaltam.
Hat-hétmillió ember érkezett Lengyelországba két hónap alatt. Mindenhol ott voltak hirtelen, hajléktalan tömegek. Nincs személyes érintettségem a témával, mégis úgy gondoltam, hogy folyamatosan emlékeztetnünk kell az embereket arra, hogy ennek még nincs vége, hogy ezek az emberek még mindig menekültek, a házaikat még mindig bombázzák. Ezt nem felejthetjük el, és valódi tanúságtételeket kell a színpadra hoznunk. Végül hat darabot csináltam a témában és úgy éreztem, hogy oké, szünetet kell tartanom.
És valami felemelőbbet csinálni, ahogy fogalmaztál?
Igen, bár fontos megjegyeznem, hogy a Négy évszak nem egy vidám darab. Ez inkább a természet erejéről és az örökös változásról szól, valamiről, ami mozgat minket. Ez lehet háború, ez lehet sors, ez lehet természet, de valami, ami nagyobb nálunk, és mi benne vagyunk. Talán meg is hatódunk tőle. Ugyanakkor a közösségekről is szól.
Valami olyasmiről, ami irányít minket?
Ha az irányítás szót használjuk, az valamilyen logikát és célt feltételez. Szerintem ez ritkán igaz, hiszen valójában egy áramlással haladsz, amiről azt sem tudod, hogy honnan jön.
Szeretem ennek a darabnak az élénkségét. Ez tényleg az életről szól: a dobogó szív, a lüktető erek, társadalom. Arról, hogy az emberek hogyan szerveződnek, hogyan élik meg a rohanást, hogyan nőnek bele a közösségekbe és hogyan teremtik újra azokat, hogyan fejlődnek, és hogyan halmozzák fel ezeket a tapasztalatokat. De valójában maga az élet az erő. A darabban az évszakoknak egy részét a mitikus szláv istennő, Živa ihlette, akit nagyjából úgy lehetne definiálni, mint az élet istennőjét. Az ősanyát, a természet önnön alakját.
Közismert kulturális elemeket is használsz ebben a koreográfiában, mint Antonio Vivaldi Négy évszak című műve, vagy a magyar néptánc. Közérthetőségük okán használtad őket?
Igen, szeretném, ha ez a darab és minden más darabom is elérhető lenne a nagyközönség számára. Ezen eszközök használata sok mindent jelenthet, ide értve valamiféle harmóniát, és virtuozitást is. Amikor először jártam itt, nagyjából tíz éve, elmentem egy táncházba, és egyedülálló volt, amit ott láttam. Lengyelországban és más országokban is táncolnak az emberek néptáncot, de nem ebben a formában. Itt mintha az emberek tényleg azért jönnének össze, hogy szórakozzanak egy nagy közösségen belül, megtöltve a sátrakat és a táncházakat. Elképesztőnek találtam. Olyan különleges jelenségnek, amiben el akartam merülni! Ez a jelenség jelentés szintjén a nyár a darabban.
A tavasz, az első tavasz az, amikor az anyád méhében vagy, amikor várakozol, egyfajta alaktalan életként. Formátlan, de egyben tiszta is abban az értelemben, hogy még nem szocializálódtál. Ez megszűnik, amikor megszületsz és megtanulsz beszélni, hiszen belenősz egy kultúrába, és ez határozza meg, hogy ki vagy, hogyan értelmezed a világot, hogyan gondolkodsz, kihez tartozol. Az pedig maga a nép, amibe beleszülettél, ennek szimbóluma pedig a néptánc. Ez egy ajándék, egyben teher és a kontextus is, amelybe érkezünk. És ez határozza meg azt is, hogy hogyan strukturáljuk a társadalmunkat, hogyan szerveződünk, hogyan fejlődünk szocializált néppé.
Ezt követi az ősz, ami számomra egy bizonyos időtartamnak, az időtartam megtapasztalásának a metaforája. Tegnap volt az első munkanapod, ma pedig már a harmincadik. Tegnap született a fiad, ma pedig már tizenöt éves. Ez egy folyamatos ismétlődés, szinte vallásos munkavégzés napról napra, évről évre. Elmerülsz a folytonosság folyamában, ami néha teher, néha felemelő, de a lényeg, hogy non-stop.
Aztán pedig a tél. A tél számomra egy olyan évszak, mely során visszatekintesz az életedre, talán melankóliával. És búcsúzol, abban az értelemben, hogy tudod, hogy el fogsz múlni, vagyis készülsz akár a halálra. De azt is jelentheti, hogy elbúcsúzol olyan dolgoktól, amelyek soha nem fognak megtörténni, mert megöregszel. Meghozol néhány döntést, és az élet úgy alakul, hogy bizonyos lehetőségek soha nem térnek vissza. Ezen döntések révén a sorsod ide-oda kanyarog, és emberként is megváltozol. Nincs visszaút. Vagyis, ez a rész a folyamatos búcsúzásról szól.
Aztán a végén megint tavasz van, ami inkább olyan, mintha visszatérnénk a vidéki életbe, egy helyre a világok között, élet és halál között valahol, ahol Živa istennő és az élet újra reményt ad.
Egy teljes magyar stábbal dolgozol. Mennyire kényelmes helyzet ez számodra?
Bizonyos értelemben közös a történelmünk, mindkét országnak van kommunista öröksége, és a szokásainkat és az életmódunkat tekintve nem is különbözünk annyira. Sokkal távolabbinak érzem magamtól azt, amikor nyugatra megyek. De amikor itt vagyok, úgy érzem, mintha otthon lennék. Ismerős, persze nem a nyelvet tekintve.
Ez egy új darab, egy új csapat, és egyben egy új váltás a koreográfiai kompozíciós nyelvezetemben. Tehát nagyobb kihívás is.
A KET társulata változáson esett át a közlemúltban. Te, koreográfusként milyennek látod ezt a csapatot?
Fiatalok, de nagyon jók. Elkötelezettek, tehetségesek és nagyon gyorsan fejlődnek. Itt kell megjegyeznem, hogy nagyon nehéz darabot hoztam ide. Nagyon nagy kihívás táncolni, de borzasztó keményen dolgoznak és megcsinálják. Annyira jók, hogy helyük van a nemzeti portfolióban.
Az előbb említetted nyugatot, és többször téma volt már olyan projektek kapcsán is, mint például a Beyond Front@, hogy lehetséges -e valódi perspektívát nyújtani itt, Kelet-Közép-Európában a tehetséges fiataljainknak?
Nekünk itt Közép-Európában és nekik Nyugat-Európában meg kell érteniük, hogy nem ugyanaz a történelmünk. És ezt nem csak geopolitikai történelem, hanem a művészeti forma növekedésének története is. Nem várhatjuk el, hogy Közép-Európa ugyanarra a szintre nőjön, mint Nyugat-Európa, ez egyszerűen nem igazságos. Más a lendület, más a kontextus, de más a kulturális örökség is, például amit már említettem, a táncházak. Miért hagynánk őket veszni csak azért, mert nyugaton erre nincs példa? Épp ellenkezőleg, ezért kell megőrizni!
Tehát a helyzet, a történelem, a kontextus itt más, de ennek ellenére vannak olyan megoldások és struktúrák, amelyeket kölcsön lehet venni nyugatról és át lehet alakítani, hogy itt is működjenek. És nem feltétlenül csak Magyarországra gondolok, hanem Közép-Európa egészére. Nem kell újra feltalálnod a kereket, de foghatod és továbbfejlesztheted, hogy neked is működjön. Ehhez persze szükség van egy stabil intézményi támogatási rendszerre és akkor egy ilyen társulat növekedésnek indul, és nemzetközileg is felismerhető portfólióvá fog fejlődni. A tánc egy nagyon személyes, de egyben nagyon univerzális nyelv is. Sok ország a táncot tekinti elsődleges nemzeti portfóliójának, mert bárhová eljuthat. A táncban tehát hihetetlen lehetőségek rejlenek, de intézményes támogatásra van szüksége.
Stabilnak kell lennie, különben ezek a fiatal tehetségek elmennek, és nem fognak visszajönni. Miért? Mert a tánc karrier nagyon rövid. Nem várhatjuk el egy fiataltól, hogy öt-tíz évet várjon a karrierjére, mert az eleve körülbelül tíz évig tart. A sportolóktól sem kérjük, hogy akár egy évet is hagyjanak ki. Rengeteg tehetséget látok itt, és azt is látom, hogy az itteni független szcéna nagyon ambiciózus és sokoldalú.
Azt hiszem, ez a lényeg. Hogy amikor összehasonlítjuk a keletet és a nyugatot, és amikor az emberek eljönnek megnézni ezt az előadást, mit látnak? Hogy ezek a táncosok szenvedélyesek-e? Kiállnak-e a szívükkel a színpadra, őszinték-e azzal kapcsolatban, amit csinálnak? Ez a lényeg. Ez az, amit én keresek. Ez sokkal fontosabb számomra, mint például a technikai szint. És ezek a srácok teljesen őszinték, mindenüket beleteszik ebbe a darabba. Ez gyönyörű!
Ha már a fiataloknál tartunk, te több egyetemen is tanítasz, táncpedagógus vagy. Rengeteg kritika éri a Z és az Alfa generációkat, éppen a lelkesedés hiánya, a nihilizmus miatt. Te, hogy látod ezeket a korosztályokat?
Másak, természetesen, ehhez kétség sem fér. Nehezebb lekötni a figyelmüket a digitális környezet túlereje miatt. De nem mondanám, hogy ez szabályszerű. Amikor olyan fiatalokkal dolgozol, akik professzionális szakemberekké szeretnének válni, akkor egy bizonyos ponton meg kell hozniuk egy döntést, ami arról szól, hogy volt egy hobbijuk, ami a hivatásukká válhat.
Ez nem egy könnyű szakma. Állandóan fáradt vagy, szellemileg és fizikailag egyaránt. Fájdalmaid vannak. Persze gyönyörű szakma, de óriási kihívást is jelent.
Nagyon sok fiatal, akit tanítok 16 és 25 év között, egy pillanatban őszintén megkérdezi magától, hogy akarom-e ezt csinálni? Küzdelem meghozni ezt a döntést, és küzdelem, hogy őszinte legyél önmagaddal. Nem hiszem, hogy ez generációs kérdés. Azt hiszem, ennek inkább magához a szakmához és a felnőtté váláshoz van köze. Néha én is lusta voltam. Néha mindannyiunknak vannak ilyen pillanatai. Tudni kell, hogy mikor lehet kintebb tolni a határokat és azt is, hogy mikor kell okosan dolgozni, és mikor kell pihenni. Egy nyolc órás próbát nem lehet úgy végigcsinálni, hogy végig százszázalékos teljesítményt nyújtasz. Ez nem lehetséges. Ezt kell megtanulnia a fiataloknak, akiket nagyon szeretek, mert nagyszerűek!
