Lassan egy éve, hogy az iskolák és az egyetemek először váltottak digitális oktatásra a koronavírus miatt hazánkban. A nyári fellélegzés után novembertől az általános iskolák kivételével megint online zajlik a tanítás és a tanulás. Hogyan sikerült véghez vinni az átállást, megvolt-e minden szükséges eszköz, és miként viselik ezt a diákok és a tanárok? Erről beszélgettünk a pedagógus-íróval, Balatoni Józseffel.
Az első turnusban mennyire ért titeket váratlanul ez az új felállás és hogyan sikerült belerázódni? Kaptatok esetleg segítséget?
Nem ért minket teljesen váratlanul, hogy iskolabezárás lesz, hiszen láttuk, hogy több országban is ez történik. Ezért megkértük a diákokat, hogy vigyék haza a cuccaikat, hátha bezárják a sulit.
Viszont az igencsak váratlan volt, hogy péntek este fél tízkor jött az információ, hogy hétfőtől digitális oktatás lesz. Pláne úgy, hogy semmiféle technika vagy képzés nem állt a rendelkezésünkre azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kell digitálisan oktatni. Beletelt legalább két hétbe, mire belerázódtunk, mire minden diák és kolléga is fel tudott készülni, én ekkor körülbelül naponta 16-18 órákat dolgoztam. Ebből a szempontból a novemberi átállás könnyebb volt, érzelmileg viszont egyik sem volt jó.
Emlékezetem szerint amikor én voltam iskolás, soha nem esett olyanról szó, hogy online oktatás, így többek között arról sem, hogy milyen programot vagy felületet használjunk/használnánk dolgozatírásra vagy videókonferenciára. Ezt nektek kellett kitalálnotok?
Igen. Az első hétvégénk azzal telt, hogy megnézegettük a különböző platformokat, hogy melyiket mire érdemes használni. Aztán tantestületileg megbeszéltük, és ha az egyikünk elsajátította valamelyik használatát, megtanította a többieknek. Ahogy már említettem, két hét alatt tisztázódott le, hogy mely platformon legyen a kamerás óra, melyiken az online dolgozat, és megegyeztünk például, hogy a Google Classroomot használjuk, oda kerülnek fel az órai anyagok. Igazzá vált az a poén, hogy a tanár csak egy lépéssel jár a diák előtt, de nagyon sok mindent velük együtt tanultunk meg. Így volt a Zoommal is, használat közben, közösen tapasztaltuk ki a funkcióit.
Novemberben annyi könnyebbség volt, hogy akkorra a KRÉTA rendszert (Köznevelési Regisztrációs és Tanulmányi Alaprendszer, Digitális Kollaborációs Tér – a szerk.) átalakították, és lehetett Classroom-jellegűen használni, de én például nem álltam át, hiszen már megvolt a jól bejáratott rendszer máshol.
Mindannyian, így a diákok és mi is a saját eszközeinket kellett, hogy használjuk, ezért fel kellett mérni, hogy kinek van és kinek nincs. Tavasszal nem volt lehetőség arra, hogy bemenjünk az iskolába, és ott pótoljuk ezt a hiányt, novembertől viszont egyértelmű volt, hogy a suliból oldjuk meg. Külső forrásból viszont továbbra sem kaptunk eszközöket, mindent az iskolák oldottak meg önerőből.
Az idősebb generációba tartozó kollégákkal mi volt a helyzet, számukra mennyire okozott nehézséget az online oktatás?
Nekik elsősorban az aggályaikat kellett eloszlatni, de azt tapasztaltam a környezetemben, hogy lelkesen próbálták megoldani a technikai dolgokat. Mi segítettünk nekik, tanítgattuk őket a használatra.
Milyen módon oldottátok, oldjátok meg egy ilyen helyzetben a feleltetést, a dolgozatot?
A szóbeli feleltetést kamerával meg lehet oldani, van aki például ezt úgy kéri, hogy a diák a telefon kameráját is használja és úgy mutassa a kezét is. Úgy gondolom, hogy dolgozatnál a klasszikus tudásmérőket kicsit el kellett engedni, és igyekeztem a Redmenta felületén olyan feladatlapokat összeállítani, ami alkalmas volt az addig megtanultak átismétlésére. Hiszen ahhoz, hogy a diák válaszolni tudjon a kérdésekre, újra át kellett néznie az egész anyagot, hátha így még jobban rögzül az információ.
Érzed magadon esetleg, hogy az új helyzet miatt kicsit elnézőbb lennél a diákokkal?
Van, amiben az vagyok, és van, amiben pedig nem. Természetesen az első etapnál mindenki elnézőbb volt, de mostanra kialakult egy etikett azzal kapcsolatban, hogy hogy ülünk a kamera elé, hogyan viselkedünk az órán. Magatartásproblémákat nem tapasztaltam, persze, van olyan oktató, akinek az is ide tartozik, ha a diákok közben chatelnek egymással, engem ez nem zavar addig, amíg odafigyelnek közben az órára. Azt én sem engedem például, hogy játsszanak, hiszen látszik, ha nem a tananyagra koncentrál. Azzal több gond szokott lenni, hogy nem jelentkezik be órára, vagy ki van kapcsolva a kamerája vagy a mikrofonja, ettől eltekintve viszont nagyobb problémák nincsenek.
Milyen hatással van ez a helyzet lelkileg rátok és a gyerekekre, és hogy tudsz segíteni nekik?
Most van egy nagyon erős mélypont, érezhető, hogy mindenki a tűréshatárán van, a diákok és a pedagógusok is, hiszen mára több idő telt el, mint tavasszal az első lezáráskor. Akkor március 13-tól június 15-ig voltunk otthon három hónapot, most pedig február 11-ével ismét átléptük a három hónapot. A gyerekeknél is érezni ezt, mintegy lélektani határként, hogy már nagyon jönnének be az iskolába.
A kulcs az, hogy sokat kell velük beszélgetni a kialakult helyzetről, másrészt olyan feladatokat kell adni nekik, ami kizökkenti őket ebből az állapotból. A héten például az egyik házi feladat egy Nick Vujicic-videó megnézése volt, és abból öt olyan gondolatot kellett kiemelniük, ami segíti őket. Jelenleg a legnagyobb probléma a motiváció, ami mára még a legjobban teljesítő, legszorgalmasabb diáknak is elfogyott. Nagyon nehéz ezt életben tartani, pláne úgy, hogy nekünk is egyre kevesebb van belőle.
Nem szabad elfelejteni, hogy egy járvány közepén vagyunk, ami bármikor berobbanhat újra, és az iskola a melegágya ennek, de lassan el kell majd kezdeni visszaszoktatni őket. Reggelente újra fel kell tudniuk majd kelni, felöltözni, és elindulni, hiszen most teljesen más időbeosztás szerint élnek. Nem mindig van első órájuk, vagy van, de az kiadott feladat, nem kell tömegközlekedni sem, úgyhogy fel kell őket készíteni erre is. Reméljük, hogy ez nemsokára aktuálissá válik.