Ugyan napjainkban egyre gyakrabban merül fel az a kérdés, mit hoz a jövő, az utópisztikus gondolatok rendszerint az emberiség egészére vonatkoznak. Pedig a legkisebb életközösségek, a családok is szétzilálódni látszanak, ha egyáltalán családnak nevezhetők az olyan csoportok, ahol a szülők csak munka előtt és után találkoznak a gyermekeikkel. Csányi Vilmos etológussal a Barát Józseffel együtt jegyzett, új kötete, a Jövőpánik kapcsán beszélgettünk szexualitásról, a házasság válságáról, s arról, miért lenne jó, ha gyermekeinket domináns személyiségek tanítanák az iskolákban.
Coloré: Kezdjük a beszélgetést Ádámnál, Évánál és a szexualitásnál. Legújabb, Jövőpánik című kötetéből az derül ki, véleménye szerint néhány év múltán jellemzően minden párnál elcsitul a viharos szexuális vonzalom, amely olykor barátsággá szelídül. Humán etológusként hogy látja, minek tudható be a rózsaszín köd felszívódása?
Csányi Vilmos: A párkapcsolat és a szexuális kötődés az ember evolúciója szempontjából mindig is nagyon fontos volt, mert ez lehetővé tette a munkafelosztást, magyarán azt, hogy a férfiak elmenjenek valamilyen vadászatra és ne aggódjanak, hogy közben a leszármazási vonalaik veszélybe kerülnek.
A női szexualitás ezalatt elrejtőzött: a csimpánzoknál hatévente fogan meg a nőstény, s ezalatt az időszak alatt piros fenékkel jelzi a hímeknek, hogy most lehetséges a megtermékenyítés. Ilyenkor nem válogat, mindenki, aki felkeresi, részt vehet a szexuális aktusban, s akinek több a spermája, annak lesz majd utódja. (Senki nem tudja előre, hogy melyik.) Ez a gyakorlat a csimpánzélethez illeszkedett, az ember összetartó csoportjaiban viszont lehetetlen lenne ugyanezt megvalósítani.
Hogy miért? Mert a csoportmunkát nem lehet szexszel megszakítani, hiszen akkor nem lehet közös vadászatot vagy gyűjtögetést végezni. Tehát egyrészt elrejtőzött a hölgyek fogantathatóságának jelzése (nem lehet tudni pontosan, hogy mikor képesek a megfoganásra) másrészt a maihoz képest jóval rövidebb volt az ősi gyermeknevelés ideje, ami alatt azt az időszakot értjük, amíg az anya a testén hordja a babát. (Ez nagyjából 3-4 év volt, amíg a kicsi megtanult beszélni. Ez volt a vízválasztó. Ha az anya letette volna a babát, árthattak volna neki a skorpiók, hiénák és sakálok.)
S ezzel meg is érkeztünk a válaszhoz: ez az időtartam, azaz a 3-4 év a szerelemmel kapcsolatos kötődések humánetológusok által elgondolt és elfogadott ideje. Természetesen az ősidőkben ezek a kapcsolatok felbomolhattak, új párkapcsolatok szövődhettek vagy (ahogy napjainkban is látjuk) tartós kapcsolatok alakulhattak ki, hiszen nemcsak a szex köthet össze két embert (nőt és férfit, vagy akár két nőt, két férfit), hanem az együttműködés, együtt gondolkodás, a gyerekek közös nevelése stb. Sokkal több és érzelmileg bonyolultabb kapcsolatok fejlődnek ki akkor, ha mind a két fél megtalálta a megfelelő párt.
A Jövőpánikban kitér arra: korántsem biztos abban, hogy az életfogytig tartó házasság intézménye fennmarad a továbbiakban. Mely tényezők miatt jutott válságba ez a fajta elköteleződés?
A modern társadalmak kipróbálnak mindenféle szerkezetet, eljárást, együttműködési módot, tekintet nélkül arra, hogy minek van genetikai megágyazottsága. A szerelemnek, a párkapcsolatnak, a több évig való együttélésnek, közös gyermeknevelésnek van egy genetikai alapja, vagyis mindenki képes rá, mindenki szeretné ezeket a dolgokat élete valamely periódusában.
A társadalom viszont vallási vagy egyéb okokból kitalálta, hogy a pároknak egy életre együtt kell maradniuk. Ez nem biológia volt, hanem kultúra. Lehet olyan kultúrákat csinálni, ahol muszáj együtt maradni, s a kultúra sokszor erősebb, mint a biológia. Erre nagyon érdekes adatok vannak: Tajvanon például voltak olyan törzsek, ahol a gyerekeket már három-négyéves korban összeházasították. A kislány a kisfiúval együtt, egy családban nőtt fel, egészen az esküvőig. Az esküvőn egy pár lettek, s akkor életük végéig kötelezően egy pár maradtak. A régi időkben legalábbis ez így működött. (Egyébként ez is egy erőszakolt kulturális forma.)
Amikor viszont a modern időkben lehetővé vált a válás, kiderült, hogy a többségük elvált. Nem azért, mert utálják egymást vagy veszekednek, hanem mert nincs szexuális vonzalom köztük. Abban a kisfiúban és kislányban, akik közösen nőttek fel, azokban nem jelenik meg a szexuális vonzódás: ez annak a tabuja, hogy valakinek a testvérével vagy közeli rokonával lennének gyermekei.
A társadalomnak mindig meg kellene nézni, mi az, ami lehetséges. A kultúra ebből a lehetőségcsomagból általában valamit kiválaszt, de ha olyat választ, ami biológiailag nem optimális vagy kifejezetten tiltott, akkor a kultúra erőszakot, boldogtalanságot, mindenfélét eredményez.
Természetesen lehet erőszakkal gyereket csinálni és lehet erőszakkal felnevelni is: tehetetlenek vagyunk, ha a kultúra erőszakkal akar valamit.
Kép forrása: Open Books Kiadó