Ugyan napjainkban egyre gyakrabban merül fel az a kérdés, mit hoz a jövő, az utópisztikus gondolatok rendszerint az emberiség egészére vonatkoznak. Pedig a legkisebb életközösségek, a családok is szétzilálódni látszanak, ha egyáltalán családnak nevezhetők az olyan csoportok, ahol a szülők csak munka előtt és után találkoznak a gyermekeikkel. Csányi Vilmos etológussal a Barát Józseffel együtt jegyzett, új kötete, a Jövőpánik kapcsán beszélgettünk szexualitásról, a házasság válságáról, s arról, miért lenne jó, ha gyermekeinket domináns személyiségek tanítanák az iskolákban.
Coloré: Kezdjük a beszélgetést Ádámnál, Évánál és a szexualitásnál. Legújabb, Jövőpánik című kötetéből az derül ki, véleménye szerint néhány év múltán jellemzően minden párnál elcsitul a viharos szexuális vonzalom, amely olykor barátsággá szelídül. Humán etológusként hogy látja, minek tudható be a rózsaszín köd felszívódása?
Csányi Vilmos: A párkapcsolat és a szexuális kötődés az ember evolúciója szempontjából mindig is nagyon fontos volt, mert ez lehetővé tette a munkafelosztást, magyarán azt, hogy a férfiak elmenjenek valamilyen vadászatra és ne aggódjanak, hogy közben a leszármazási vonalaik veszélybe kerülnek.
A női szexualitás ezalatt elrejtőzött: a csimpánzoknál hatévente fogan meg a nőstény, s ezalatt az időszak alatt piros fenékkel jelzi a hímeknek, hogy most lehetséges a megtermékenyítés. Ilyenkor nem válogat, mindenki, aki felkeresi, részt vehet a szexuális aktusban, s akinek több a spermája, annak lesz majd utódja. (Senki nem tudja előre, hogy melyik.) Ez a gyakorlat a csimpánzélethez illeszkedett, az ember összetartó csoportjaiban viszont lehetetlen lenne ugyanezt megvalósítani.
Hogy miért? Mert a csoportmunkát nem lehet szexszel megszakítani, hiszen akkor nem lehet közös vadászatot vagy gyűjtögetést végezni. Tehát egyrészt elrejtőzött a hölgyek fogantathatóságának jelzése (nem lehet tudni pontosan, hogy mikor képesek a megfoganásra) másrészt a maihoz képest jóval rövidebb volt az ősi gyermeknevelés ideje, ami alatt azt az időszakot értjük, amíg az anya a testén hordja a babát. (Ez nagyjából 3-4 év volt, amíg a kicsi megtanult beszélni. Ez volt a vízválasztó. Ha az anya letette volna a babát, árthattak volna neki a skorpiók, hiénák és sakálok.)
S ezzel meg is érkeztünk a válaszhoz: ez az időtartam, azaz a 3-4 év a szerelemmel kapcsolatos kötődések humánetológusok által elgondolt és elfogadott ideje. Természetesen az ősidőkben ezek a kapcsolatok felbomolhattak, új párkapcsolatok szövődhettek vagy (ahogy napjainkban is látjuk) tartós kapcsolatok alakulhattak ki, hiszen nemcsak a szex köthet össze két embert (nőt és férfit, vagy akár két nőt, két férfit), hanem az együttműködés, együtt gondolkodás, a gyerekek közös nevelése stb. Sokkal több és érzelmileg bonyolultabb kapcsolatok fejlődnek ki akkor, ha mind a két fél megtalálta a megfelelő párt.
A Jövőpánikban kitér arra: korántsem biztos abban, hogy az életfogytig tartó házasság intézménye fennmarad a továbbiakban. Mely tényezők miatt jutott válságba ez a fajta elköteleződés?
A modern társadalmak kipróbálnak mindenféle szerkezetet, eljárást, együttműködési módot, tekintet nélkül arra, hogy minek van genetikai megágyazottsága. A szerelemnek, a párkapcsolatnak, a több évig való együttélésnek, közös gyermeknevelésnek van egy genetikai alapja, vagyis mindenki képes rá, mindenki szeretné ezeket a dolgokat élete valamely periódusában.
A társadalom viszont vallási vagy egyéb okokból kitalálta, hogy a pároknak egy életre együtt kell maradniuk. Ez nem biológia volt, hanem kultúra. Lehet olyan kultúrákat csinálni, ahol muszáj együtt maradni, s a kultúra sokszor erősebb, mint a biológia. Erre nagyon érdekes adatok vannak: Tajvanon például voltak olyan törzsek, ahol a gyerekeket már három-négyéves korban összeházasították. A kislány a kisfiúval együtt, egy családban nőtt fel, egészen az esküvőig. Az esküvőn egy pár lettek, s akkor életük végéig kötelezően egy pár maradtak. A régi időkben legalábbis ez így működött. (Egyébként ez is egy erőszakolt kulturális forma.)
Amikor viszont a modern időkben lehetővé vált a válás, kiderült, hogy a többségük elvált. Nem azért, mert utálják egymást vagy veszekednek, hanem mert nincs szexuális vonzalom köztük. Abban a kisfiúban és kislányban, akik közösen nőttek fel, azokban nem jelenik meg a szexuális vonzódás: ez annak a tabuja, hogy valakinek a testvérével vagy közeli rokonával lennének gyermekei.
A társadalomnak mindig meg kellene nézni, mi az, ami lehetséges. A kultúra ebből a lehetőségcsomagból általában valamit kiválaszt, de ha olyat választ, ami biológiailag nem optimális vagy kifejezetten tiltott, akkor a kultúra erőszakot, boldogtalanságot, mindenfélét eredményez.
Természetesen lehet erőszakkal gyereket csinálni és lehet erőszakkal felnevelni is: tehetetlenek vagyunk, ha a kultúra erőszakkal akar valamit.
Megkapó az a gondolatmenete, amely szerint kérdéses, vajon ténylegesen családnak nevezhető-e az a közösség, amelynek tagjai az év nagy részében csak kora reggel és késő délután, valamint este látják egymást…
Van egy fogalmam, amit itt érdemes lenne használni, ez az úgynevezett apró ismeret. Ez azt jelenti, hogy maga, aki egy lakásban él, tudja, hol van a jégszekrény, tudja, mi van benne, tudja, hol a porszívó stb. Ezek nem nagy dolgok! Az élet során az, hogy egy konkrét lakásban tudjam, mi-hol van, csak akkor lényeges, amikor tejet akarok inni éjszaka, s szinte alva járva is tudom, merre induljak. Azért hívom ezeket apró ismereteknek, mert nem mondhatjuk, hogy ezek az élet nagy, fontos dolgai. (Az, hogy egy ember milyen vallású, milyen politikai nézetei vannak, mi a munkája, hogy végzi a munkáját, hogy tekint magára stb., ezek a fontos, nagy ismeretek.)
Egy családban (ha igazi családról beszélünk) rengeteg apró ismeret keletkezik, nemcsak a lakásról, hanem egymásról is. Az, hogy mikor lehet az apával játszani, mikor megyünk el, mit lehet kérni vacsorára anyától, ezek mind nagyon fontos, apró dolgok egy olyan gyermek életében, aki először tapasztalja meg a világot. Minden aktusnak óriási jelentősége van, hiszen először fordulhat elő, hogy „na, most a nyakába vett és elmentünk valahova.” (Ma is emlékszem, amikor apám a nyakában hordott, mert az egy nagyon fontos dolog volt.) A gyerek a családra vonatkozó apróismereteket elraktározza, s ezáltal létrehoz egy képet a családról.
Akinek ez nincs, akinek az apró ismeret az, mikor adják át a szomszédba, mikor kell lefeküdni, mikor zárják el a tévét és mikor kell valami idegen helyen lenni, azok negatív hatások. Egy olyan kisember számára, aki most tapasztalja meg a világot, az apró dolgok, így a simogatás, az ölelés elengedhetetlenek. Ezt viszont csak az tudja csinálni, aki ott van!
Úgy nem lehet gyereket nevelni, ölelgetni, mesélni neki, együtt játszani, együtt megismerni a világot, hogy reggel hétkor bedobom az óvodába, este hatkor kiveszem, nyolckor lefektetem és így tovább.
A kötetben kitér arra, a szülők rosszul teszik, ha elkülönítik maguktól kezdetben a csecsemőt, úgy fogalmaz: „ez a legborzasztóbb dolog, amit tehetnek.” Miért teszünk rosszat azzal, ha kezdettől fogva külön szobába tesszük a kicsiket?
A gyermeknevelésben két szörnyű irányzat van. Az egyik, amelyik már a babát is elkezdi nevelni. Eszerint fegyelemre kell okítani, „hadd’ sírjon!” a másik szobában, szokja csak meg, hogyan kell… Ez őrültség! A baba azért sír, mert szeretetet kér, ölelést, simogatást. Nem szabad ezt megvonni tőle, mert depressziós, szőrnyű felnőtt lesz belőle.
A másik szörnyűség, amikor ezt ugyan megadják, de hároméves korban elmarad a szociális szabályok bevezetése. („Itthon ezt megteheted, ott nem”, „Játékból rám üthetsz, de a másik gyerekre nem” stb.) Ha ezeket nem kezdik el megtanítani neki háromévesen, akkor felnőttként egy lehetetlen alak lesz belőle.
Az első három év a szeretetről, ragaszkodásról, szó szerinti összekapaszkodásról kell szóljon. A szeretet persze változatlanul megmarad egész életre, de hároméves kortól be kell jöjjenek a szabályok, mindig azon a szinten, ahol a gyerek épp tart. Amikor iskolába kerül, akkor nem úgy van, hogy az iskola és a szülő egységben trenírozzák szerencsétlen gyereket. Az iskola egy felnőtt intézmény, ott vannak értelmes és kevésbé értelmes felnőttek, akiknek megvan a maguk baja, s az, hogyan bánnak a gyerekekkel, hát, az minden esetben különböző. De!
A szülőnek mindig védenie kell a saját gyerekét.
A gyereknek mindig tudnia kell, hogy valakire számíthat. Akármit csinál is, az apja és anyja mellette kell, hogy legyen.
Hasonlóképp kritizálja az iskola ötletét is: míg az ősközösségekben a gyerekek a hozzájuk közelálló, általuk tisztelt felnőttektől, jellemzően a szülőktől tanulták meg a túléléshez szükséges alapokat, addig az emberiség fejlődésével párhuzamosan összeterelték őket, s (ahogy fogalmaz) „egy unott, idős tanító gondjaira bízták”. Miért hibás az a gondolatmenet, hogy a gyerekek gyermekközösségben, egy számukra kezdetben ismeretlen felnőttől sajátítsák el a szükséges alapokat? Akkor lenne ideális a helyzet, ha a gyerekek mindent a szüleiktől tanulnának meg?
Kezdjük az alapoknál! A gyerekeknek mindent meg kell tanulni, s a gyerekek domináns személyektől tanulnak. Ez ősi majom örökségünk. Az embernél ez egy bonyolult dolog. Családon belül az a legtökéletesebb, ha bizonyos, gyerekek számára is végezhető cselekvések közben a kicsik nézik a felnőttet, esetleg segédkeznek. Ebből tanulnak a legtöbbet.
Amikor iskolába megy, ott már felmerül az a kérdés, ki a domináns? Az osztály legerősebb gyermeke, aki szünetben szétveri a többit, vagy a tanárnő, aki egy törékeny, öreg néni, s akinek kiabálnia kell, hogy csend legyen végre. Ebből is látszik: a domináns személy, mint olyan, megszűnt.
Régen azért volt domináns egy személy az iskolában, mert megfelelő fizetése, háza, könyvtára, családja volt, egyúttal társadalmilag is egy elismert valaki volt. Amikor a gyerek odament, tudta, hogy ez a híres város híres latin tanára, s természetes volt, hogy ettől a személytől elfogadja a tudást. Ma odamegy és a bürokrácia nyomása miatt a teljesen értelmetlen papírmunkával küszködő tanárnőkkel találkozik, akik ugyan szeretik a gyerekeket, de lehetetlen feladatra vállalkoztak. Olyasmit kell nekik megtanítani, amiben nincs dominanciájuk. A maximum, amit tehetnek, hogy szeretik a gyerekeket. Az iskolának az lenne a dolga, hogy domináns tanárok tanítsanak a falai között.
Ha már a tanárnőket említi: a kötetben kifejti, hogy 10-12 éves korig rendben van, hogy a gyerekeket legtöbbször női tanítók és tanárok nevelik, ám később nem ártana, ha minél több férfi tanár is keresztezné az útjukat. Miért tartja fontosnak a férfi tanár mintáját, s mit profitálhatnak a gyerekek abból, ha férfi tanítja őket?
Az, hogy a gyerekek az első nyolc évben alig találkoznak férfiakkal, azt jelenti, hogy bizonyos férfi mintákat nem tanulnak meg. Például azt, hogyan viselkedik egy adott szituációban egy férfi, hiszen a férfiak általában dominánsak. Fontos leszögeznem: ez egy biológiai dolog, nem egyenjogúság kérdése! Az egyenjogúság egy kulturális dolog. A nőknek természetesen ugyanolyan fontos a szerepe, mint a férfiaké. De! Figyelembe kellene venni a kulturális közösségeket mozgató tényezőket és ezt a mai iskola már száz éve nem teszi, mert egy kulturális koncepció alapján azt gondolja: bejön a gyerek, üres az agya, teletömjük tudással és mehet haza.
Nemfüggő lenne tehát a dominancia?
Még egyszer hangsúlyozom: ez nem azt jelenti, hogy a hölgyek nem lehetnek adott helyzetben dominánsak! Ha egy férfit odatenne egy nők uralta terepre, például egy régebbi szövőgyárba, ahol mindenki nő volt, hát, ott egy férfinek ugyancsak meg kellene dolgoznia azért, hogy elfogadják. A nők is dominánsak, ha a szociális körülmények azt kívánják. A mai kultúra sajnos azt kívánja, hogy mindenki egyforma legyen. Ez a legnevetségesebb dolog!
Az utóbbi időben elkezdtek arról cikkezni atropológiai szaklapokban, hogy az ősi közösségekben a nők is vadásztak. Persze, el tudom képzelni, hogy egy fiatal nő, aki még nem terhes, nincs három gyermeke, erős, az azt mondta a férfi társainak, „megyek veletek én is vadászni!” De! Amint teherbe esett, s elérte az ötödik hónapot, képtelenségnek tartom, hogy vadászott volna. Nem lehet vadászni terhesen! Ezzel lejjebb helyezik az értékét annak, amit egy nő csinálhat.
Nem az a lényeg, hogy vadászik-e, vagy nem! Az a kulcs, hogy a gyerekkel kapcsolatos tevékenység ugyanolyan értékes, sőt, értékesebb lehet, mint azé, aki vadászik. Ezt kellene megérteni. Hogy mindkét tevékenység értékes a maga nemében.
A nőknek azért kellene küzdeni, hogy a saját, normális, biológiából adódó tehetségüket, azaz a gyermeknevelést, a gondoskodást, az érzelmi belátást végre értéknek fogadja el a társadalom.
Mert ez a fontos! Sokkal fontosabb, mint hogy egyformák vagyunk, hiszen nem vagyunk azok. Egyenlőek vagyunk, de nem egyformák.
Mit gondol, korfüggő a dominancia? Megmondom, miért kérdezem. Nemrég írtam egy cikket (az UNICEF adataira támaszkodva) a magyar gyerekek lelkiállapotáról: a jelentések szerint súlyos mentális problémák észlelhetők a tinédzserek részéről, amellyel a tanárok (megfelelő képesítés híján) nem tudnak mit kezdeni, s a problémát a diákok és tanárok közötti generációs különbségek is nehezítik. Mit gondol, reális elképzelés az, amely szerint ötven, hatvanéves tanítók tanítják a tizenéveseket?
Erre tudok mesélni egy példát a saját életemből. Mi egy nagyon rossz osztály voltunk, ebből kifolyólag a tanárok nem szerettek minket tanítani. A magyar tanárunk, Süle Imre gyermekbénulásból kifolyólag mindkét lábára sánta volt, s mondanom sem kell, hogy egy sánta tanár mindig céltáblája lehet a gyerekeknek. Viszont amikor meghallottuk a lépteit a folyosó végén, halotti csend lett. Imádtuk! Ő akkor ötven-hatvanéves lehetett, mi pedig általános iskolások. Nem számít a kor: dominancia van! Egy fiatalember is lehet domináns, ha ért hozzá, s egy idős is lehet domináns, ha ért hozzá. A dominancia tanulható dolog.
Amikor elkezdtem az egyetemen oktatni, hamar rájöttem, nem tudok úgy tanítani, ha a diákok beszélgetnek, duruzsolnak vagy csókolóznak a hátsó padban. A dominancia megmutatásának egy módja van: amikor a legelső félrelépéstől kezdve felvázoljuk a szabályokat. Tehát amikor valaki az első percekben súgott valamit a padtársának, azonnal megálltam és rászóltam, hogy ezt itt nem lehet, ha nem tetszik, fáradjon ki és ne járjon előadásra. Ezt kétszer vagy háromszor eljátszottam, s egész évben nyugalom volt. Ha az ember az elején nem állítja fel a szabályokat, akkor már hiába szól, ha tízen sugdolódznak. Két szabályom volt: csendben kell lenni és pontosan kell érkezni.
A Jövőpánikban olvasható gondolatai nyomán egy olyan társadalom képe bontakozik ki, amelyben jócskán szétzilálódtak már a közösségek, mondhatni tombol az individualizmus…
A ma szociális konstrukciója összefoglalható egy régi mondással, miszerint, „csináld meg magad, fiam!” Az individualista egyén egyszemélyes csoportként viselkedik, vagyis egyedül csinálja, amit a közösség általában csinál. Az individualista nem egy közösséghez, hanem saját magához hűséges. Na most, a közös akció, közös hiedelem, közös szociális konstrukció és hűség a közösség humánetológiai jellemzői, s ez a négy dolog jellemzi az individuumot is.
Az ember biológiai és genetikai ágyazottsága olyan, hogy közösen szeret dolgokat csinálni: közös hiedelmeket szeret kimunkálni és szereti, ha van beleszólása abba a szociális struktúrába, amelyben él. Lehet, hogy ezek ma nem jól működnek, mert elrontotta őket a kultúra, de attól függetlenül megvan rá a biológiai igényünk.
Az individuumok nagy része nem tudja értékelni, hogy azt csinálhat, amit akar. Szenved tőle, hiszen nincs, akinek elmondja a bánatát, nincs, akivel megoszthatná az örömét, nincs, akit felhívhatna, ha segítségre szorul… Nem csoda, ha ennek hatására a legkülönfélébb pszichés bajok jönnek létre az elmében! (Nem véletlen, hogy a fiatalok nagy része depressziós.)
Könyörgöm, egy közösségben nincs depresszió, mert a legkisebb bajomban is segítenek! Hol vagyunk ma ettől? Nem nevelik rá a gyerekeket arra, hogy nemcsak úgy érvényesülhetnek, ha mindenen és mindenkin keresztülgázolva egyedül uralkodnak, hanem úgy, ha közösen tesznek valamit. Az a jó érzés! Ketten, hárman mindig többre megyünk! Sok minden megjavulna, ha ezt az érzést meg lehetne erősíteni!
Pályakép: Csányi Vilmos Széchenyi-díjas magyar biológus, biokémikus, etológus, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, a Magyar Tudomány volt szerkesztője, akit a kutyaetológia atyjaként tartanak számon itthon és külföldön. A 88 éves szakember számos ismeretterjesztő- (Íme az ember, Levegőt, A kutyák szőrös gyerekek), és szépirodalmi (A bábosok) kötet szerzője, legutóbbi kötete, a Barát Józseffel közösen jegyzett Jövőpánik az Open Books Kiadónál jelent meg.