Horrorrajongóként egyre nehezebb megijeszteni.
Láttam már démonokat kimászni a sötétből, megszállt gyerekeket, elátkozott házakat és annyi jumpscare-t, hogy lassan azt is érzem, melyik másodpercben fog valami beugrani a képbe. Ezért lepett meg ennyire az Insidious: Köztünk járnak. Nem egyszerűen féltem rajta, hanem szó szerint voltak pillanatok, amikor fizikailag kényelmetlenül éreztem magam a moziszékben, és nálam pontosan itt kezdődik egy igazán jó horror. Sőt, megkockáztatom, hogy számomra ez az egyik legjobb horrorfilm, amit valaha láttam.
Végre egy horror, ami tényleg meg akar ijeszteni
Az utóbbi években a horror mintha görcsösen bizonyítani akarná, hogy több egyszerű ijesztgetésnél. A trauma metaforája, a gyász, a családi örökség és a társadalmi problémák mind remek alapanyagok lehetnek, közben azonban néha éppen az vész el, amiért én eredetileg megszerettem ezt a műfajt: hogy félek. Az Insidious hatodik része szerencsére nem szégyelli, hogy elsősorban horror akar lenni. Persze itt is van érzelmi háttér és családi történet, de mindez nem írja felül a film legfontosabb feladatát. Azt, hogy folyamatosan azt érezzem, valami nincs rendben, és bármelyik pillanatban megjelenhet valami ott, ahol nagyon nem kellene lennie. A történet középpontjában Gemma és kislánya, Maya áll, a film pedig ismét visszavezet az Insidious-univerzum legfélelmetesebb helyére, a Másvilágba. Ez önmagában nem lenne újdonság, a film azonban ügyesen játszik azzal a gondolattal, hogy a határ a két világ között sokkal kevésbé stabil, mint azt szeretnénk. A félelem így nem marad egy távoli, természetfeletti dimenzióban: lassan beköltözik a hétköznapi terekbe is.
Amikor már a saját nappalidban sem érzed magad biztonságban
Számomra a film legerősebb pillanatai nem feltétlenül azok, amelyekben valamilyen démon teljes pompájában megjelenik. Sokkal jobban működnek azok a jelenetek, amelyek egy teljesen hétköznapi helyzetet változtatnak rémálommá. A film egyik legemlékezetesebb szekvenciája például egy ártatlan, párnákból és bútorokból épített gyerekbirodalomhoz kapcsolódik. Ami néhány másodperccel korábban még játékos és biztonságos helynek tűnt, fokozatosan klausztrofób, sötét labirintussá változik. Pontosan az ilyen jelenetek miatt működik nálam ennyire az Insidious. Nem kell hozzá óriási szörny vagy literszámra folyó vér. Elég egy sötét rés a háttérben, egy túl hosszú folyosó vagy egy olyan tér, amelynek fizikailag már rég véget kellett volna érnie. A film képes elérni, hogy elkezdjem pásztázni a kép hátterét, mert biztos vagyok benne, hogy ott áll valaki. És néha ott is áll.
A fogorvosi jelenetek után garantáltan összeszorítod a szádat
Van egy másik félelmetes fegyvere is a filmnek: a fogászati horror. Már maga a helyzet is tökéletes alapanyag. Mozdulatlanul fekszel egy székben, erős fény világít az arcodba, valaki fémeszközökkel matat a szádban, te pedig gyakorlatilag teljesen kiszolgáltatott vagy. Ehhez valójában még természetfeletti lény sem kellene, hogy kellemetlen legyen. A film azonban természetesen hozzáadja. Ezekben a jelenetekben számomra az a legjobb, hogy nem feltétlenül a brutalitással dolgoznak, hanem a várakozással. Tudom, hogy valami rossz fog történni, csak azt nem, pontosan mikor. Ettől sokkal feszültebb leszek, mint egy olyan jelenettől, amely már az első pillanatban mindent az arcomba tol. Az Insidious itt nagyon jól érti, hogy a horrorban sokszor nem maga a borzalom a legfélelmetesebb, hanem az előtte lévő néhány másodperc.
A Másvilág még mindig zseniális horrorötlet
Számomra mindig is a Further, vagyis a Másvilág volt az, ami kiemelte az Insidioust a démonos horrorok tömegéből. Ez a furcsa, sötét köztes tér olyan, mintha egy rémálomba kerülnénk, ahol minden ismerősnek tűnik, mégsem működik semmi a megszokott szabályok szerint. Nem lehet pontosan tudni, mi van a következő ajtó mögött, mennyi idő telt el, vagy egyáltalán hogyan lehet kijutni. A hatodik rész pedig szerencsére nem próbálja túlságosan megszelídíteni ezt a világot. Amikor belépünk ide, a film vizuálisan és hangulatában is megváltozik. Én pedig minden alkalommal ugyanazt érzem: innen minél gyorsabban ki kellene jutni. Az Insidious legjobb részei mindig akkor működtek igazán, amikor nem magyarázták túl a Másvilágot. A félelem ugyanis addig a legerősebb, amíg nem tudom pontosan, milyen szabályok szerint működik.
Nem tökéletes, de nem is érdekel
A filmnek természetesen vannak hibái. Bizonyos fordulatokat hamarabb ki lehet találni, néhány horrorfilmes eszközt már rengetegszer láttunk, és a történet előrehaladtával egyre több magyarázatot kapunk olyan dolgokra, amelyek számomra titokzatosabban talán még jobban működtek volna. Az utolsó harmad ráadásul nagyobbat akar mondani, mint amekkorát feltétlenül kellene. Mégsem ezekkel a hibákkal jöttem ki a moziból. Egy horror esetében számomra ugyanis van egy nagyon egyszerű teszt: féltem-e rajta? És itt a válasz egyértelmű igen. Nem egyszer ugrottam össze, nem egyszer éreztem azt, hogy inkább nem néznék oda, és ami ennél is fontosabb, a film után is velem maradt néhány kép. Ennél a műfajnál nálam ez sokkal többet ér, mint a hibátlan dramaturgia.
Tényleg minden idők egyik legjobb horrorfilmje?
Tudom, mennyire merész kijelentés. Ott van Az ördögűző, A ragyogás, A kör, Démonok között, az első Insidious és még hosszasan lehetne sorolni azokat a filmeket, amelyek nélkül ma egészen másképp nézne ki a műfaj. Nem is filmtörténeti rangsort szeretnék felállítani. Egyszerűen arra gondolok, milyen érzést váltott ki belőlem ez a film. Mikor féltem utoljára ennyire egy horroron? Mikor volt az, hogy egy jelenet után tényleg azt kívántam, bárcsak ne történne semmi a következő néhány percben? Mikor éreztem azt, hogy a film pontosan tudja, mitől szorul össze a gyomrom? Az Insidious: Köztünk járnak nálam ezt elérte. Visszahozta azt a gyermeki, teljesen irracionális félelmet, amikor pontosan tudom, hogy amit láttam, nem létezik, mégsem szívesen nézek be a sötét szobába. Ha pedig egy horror még ennyi film után is képes ezt megcsinálni velem, akkor nálam kiérdemelte, hogy minden idők egyik legjobbjaként beszéljek róla.
Borítókép forrása: imdb