Nehéz témával indítja nagyjátékfilmrendezői karrierjét Hevér Dániel. A Valami madarak az idősek elhelyezésének és kezelésének problémáját állítja középpontba, de kesergés helyett derűs humorral tálalja azt. No meg két fantasztikus színésszel, amely kapcsán csak egyetlen, jogos kérdés merül fel: miért nem jutott korábban senkinek eszébe közös filmben szerepeltetni Kizlinger Lillát és Szacsvay Lászlót?
A magyar filmek egyik örök érvényű rákfenéje, hogy az embernek olykor az az érzése támad, újra és újra ugyanazokat az arcokat látja a produkciókban. Kár lenne azonban tagadni, hogy az utóbbi időben izgalmas színészpárosítások is akadnak a palettán, így például Hajduk Károly és Szőke Abigél a Tóth Barna-féle Akik maradtak című produkcióban Kizlinger Lilla és Szacsvay László kettőse is a Valami madarakban, amit már a MAX kínálatában, otthon is megtekinthetünk.
Az első nagyjátékfilmes Hevér Dániel hibátlan jó ízlésének köszönhetően ezúttal két generáció legkiválóbb színésze találkozik a filmvásznon, akik nemcsak önállóan állják meg a helyüket: a közöttük lévő természetes kémia valami olyan varázst kölcsönöz az egyébként nehéz témát feldolgozó alkotásnak, amelyet rég tapasztaltunk hazai film esetében.
Idősgondozás és a nagy hogyanok
Mondják, hogy olykor a való élet szüli a legjobb forgatókönyveket, s a Valami madarak esetén ez tökéletesen találó lehet. Hevér Dániel rendező és Kertész Zsanett forgatókönyvíró (akárcsak a negyvenes korosztályból sokan) is szembesült már az idősgondozás nehézségeivel családjukon- és ismerősi körükön belül. (Egy, a forgatáson velük készült riportban úgy fogalmaztak, „az idősgondozás ma is egy kitalálatlan dolog.”) A páros végül 2018-ban kereste fel Dreissiger László producert a Valami madarak ötletével, aki „azonnal ráhangolódott a filmterve”.
Nem kárhoztatjuk érte, hiszen az az Életrevalókhoz hasonló vivid alap történettel rendelkezik: amikor Béla (Szacsvay László) egy kisebb balesetet szenved odahaza, fia – féltve édesapja egészségét – egy idősek otthonába helyezi, elmondása szerint csak arra a kis időre, amíg felgyógyul. Bélának innentől kezdve egyetlen cél lebeg a szeme előtt: mielőbb ki akar jutni az intézményből. A véletlen (vagy a sors) azonban az útjába sodorja a tizenéves Zoét (Kizlinger Lilla), aki (kelletlenül ugyan, de) közmunkát végez az otthonban.
Eleinte csak vakkantásokból álló kapcsolatuk egy idő után barátsággá, majd igazi szövetséggé válik, hiszen Zoé mindent megtesz azért, hogy barátját kijuttassa az otthonból. Hasonló karakterük, a magány és a meg nem értettség érzése egyre közelebb sodorja őket egymáshoz, míg a történet végén mindketten gazdagabbak lesznek egy-egy élettapasztalattal.
Valami madarak: kihívások
Ugyan egy első nagyjátékfilmes rendezőtől korántsem várnánk el, hogy az időskori kiszolgáltatottság nyomasztó témáját ilyen könnyedséggel húzza elő a tarsolyából, Hevér Dánielnek parádésan sikerült az alapötlet megvalósítása. Ehhez nemcsak a már emlegetett Kizlinger-Szacsvay duó szívmelengető kémiája járult hozzá, hanem a helyszín választás is sokat nyomott a latban. Noha a csapat eredetileg egy működő idősek otthonában szeretett volna forgatni, az akkoriban tetőző koronavírus-járvány miatt gyorsan elvetették az ötletet. Hosszas nézelődés után végül rátaláltak a csillebérci úttörő paradicsom egyik üresen álló épületére, amelyet Nyitrai Anna és Gelsi Zoltán látványtervezők rendeztek be. (Érdekesség, hogy a Valami madarakkal egyidőben forgott a Zámbó Jimmy életét feldolgozó A király c. sorozat is, így a látványtervezőknek gyakran versenyezniük kellett egymással a bútorokért az eszköztárból.)
Idősotthon lévén szó, a Bélát alakító Szacsvay mellett még számos, vele egykorú mellékszereplő tűnik fel a színen. Bartsch Kata casting director számára szerencsére az autentikusság volt a fő szempont a válogatás során: olyan arcokat igyekezett rekrutálni, akik kevesebbszer láthatók a vásznon és kisebb szerepekre eredeti figuráknak bizonyulhatnak.
Az autentikusság nemcsak a helyszín választás és a casting, hanem az egész munka kapcsán érzékelhető, s nem véletlenül: a rendező és a forgatókönyvíró majdnem egy évig figyelte a Máltai Szeretetszolgálat egyik épületében élő időseket, hogy hitelesen mutathassák be egy otthon mindennapjait.
És milyen jól tették, hogy a való életből inspirálódtak! A Valami madaraknak ugyanis messzemenően a hitelesség legnagyobb erénye. A kórházi ágyon az „idős” feje fölött, annak bevonása nélkül született ítélet és a negyvenes „gyerekek” kétségbeesett kapálózása, hogy mihez is kezdjenek magatehetetlennek titulált szüleikkel szinte arcunkba kiáltják az idősgondozás megválaszolatlan kérdéseit. Mindez, tetézve az idős otthon szűk, nyomasztó tereivel, a szinte megkövesedve feltálalt főzelékkel, a kelletlen ápolókkal és gondozókkal és az idősek között zajló, szívmelengető párbeszédekkel könnyed humorral ugyan, de megpiszkálják a lelkünket és elgondolkodtatnak arról, vajon
mi mit tennénk a kétségbeesett gyerek vagy épp a kiszolgáltatott idős helyében. Hogyan fogadnánk el a megváltoztathatatlant? Mikor békélnénk meg az elkerülhetetlennel?
Hevér rendkívüli érzékenységgel nyúl ehhez a témához, s akkor még a Béla és Zoé között szövődő barátságról nem is ejtettünk szót. A generációk közötti áthatolhatatlan falak ugyanis lasssan behálózzák a mindennapjainkat: nemcsak, hogy magunkkal, a világgal és a benne élő korcsoportokkal sem találjuk a közös hangot, mondhatni nehezen kezeljük az egymástól eltérő valóságainkat. A Valami madarak szerint azonban nemcsak, hogy áthatolhatók az említett falak, de végérvényesen le is dönthetők. Különösen akkor, ha kétségbeesetten szükségünk van valakire, akire támaszkodhatunk. Legyen az akármilyen nemű vagy épp korú: mindig van mit nyújtani a másiknak.
Hevér Dániel első nagyjátékfilmje, a Valami madarak az NFI Inkubátor Programnak köszönhetően készült el.
Borítókép forrása: Mozinet sajtó