Nem minden kapcsolat halad a megszokott forgatókönyv szerint, és nem minden „igen” vezet el az esküvőig. Van, amikor a legőszintébb döntés az, ha nem lépsz tovább csak azért, mert ezt várják. Egy történet arról, amikor a menyasszonyság nem átmenet, hanem tudatos választás.
Két éve mondtam igent egy kérdésre, amire a legtöbben úgy tekintenek, mint egy történet kezdetére. Nálam viszont inkább egy állapot kezdődött el, nem egy folyamat. Azóta is ebben az állapotban vagyok, és minél több idő telik el, annál világosabbá válik bennem, hogy nem a következő lépést halogatom, hanem egyszerűen nem akarom megtenni. A menyasszonyság furcsa helyzet. A külvilág szemében átmeneti, bennem viszont állandósult. Sokan nem értik, hogyan lehet két évig ebben maradni úgy, hogy nincs konkrét esküvői terv, nincs dátum, nincs helyszín, nincs ruha. Mintha valamit nem fejeznék be. Pedig én nem érzem félbehagyottnak. Inkább azt érzem, hogy nem akarok befejezni valamit, ami már most is működik.
Az eljegyzés számomra nem egy ígéret volt egy esküvőre, hanem egy döntés arról, hogy egymást választjuk. Ez a döntés nem lett kevésbé érvényes attól, hogy nem követi egy ceremónia. Sőt, talán épp attól lett számomra erősebb, hogy nincs mögötte külső nyomás vagy elvárás. Nem egy napra koncentrál, hanem a hétköznapokra. A legtöbb kérdés, amit kapok, valójában nem is kérdés, hanem egyfajta finom nyomás. Mikor lesz az esküvő, miért vártok ennyit, nem félsz attól, hogy így nem halad a kapcsolat. Ezek mögött mindig ott van az a feltételezés, hogy a házasság a természetes és szükséges következő lépés. Hogy ami nincs lezárva egy esküvővel, az valahogy kevésbé komoly.
Én viszont nem érzem ezt a hiányt. Nem érzem, hogy a kapcsolatunk kevesebb lenne attól, hogy nincs papírunk róla.
Inkább azt érzem, hogy tisztább. Nem egy intézmény tartja össze, hanem az, hogy minden nap újra egymást választjuk.
Az esküvő gondolata bennem soha nem volt romantikus. Nem azért, mert ne hinnék a szerelemben, hanem mert az a forma, ahogyan ezt ünnepelni kell, idegen tőlem. A szervezés, a megfelelés, az elvárások, a sok apró részlet, aminek tökéletesnek kell lennie, ez inkább feszültséget kelt bennem, mint izgalmat.
Nem látom benne magamat. És nem akarok belehelyezkedni egy olyan szerepbe, ami nem az enyém.
Közben viszont szeretem azt, ahol most vagyok. Szeretem, hogy van egy gyűrű az ujjamon, ami jelent valamit, de nem zár be. Szeretem, hogy van egy közös történetünk, ami nem egy esemény köré szerveződik, hanem a mindennapokból épül. Szeretem, hogy nincs időnyomás, nincs visszaszámlálás, nincs nagy nap, amihez mindent mérni kell.
Nem gondolom, hogy a házasság rossz dolog. Sok embernek valódi biztonságot, keretet és megerősítést ad. De attól, hogy valami sokaknak működik, még nem biztos, hogy mindenkinek szüksége van rá. Én jelenleg nem érzem, hogy nekem adna bármit, amit most nem kapok meg. Lehet, hogy ez változni fog. Nem zárom ki. De most nem ez az irány. És egyre kevésbé érzem azt, hogy ezt meg kellene magyaráznom vagy védenem.
Nem lázadásból nem házasodom, nem félelemből, és nem is bizonytalanságból. Egyszerűen azért, mert nem hiányzik.
A menyasszonyság nálam nem egy átmeneti státusz lett, hanem egy választott állapot. Egy olyan helyzet, ahol nincs végpont kijelölve, csak jelen van. És ebben a jelenben jól érzem magam. Nem érzem kevesebbnek, nem érzem ideiglenesnek, és főleg nem érzem sürgetőnek, hogy megváltoztassam. Talán a legnehezebb ebben az egészben nem maga a döntés, hanem az, hogy elfogadjam: nem minden történet halad ugyanabba az irányba. És hogy attól, hogy az enyém nem követi a megszokott ívet, még lehet teljes.