Neki miért áll jobban ez a blúz? Nekem miért nincs olyan keskeny bokám? Én miért nem tudok ilyen vicces és magabiztos lenni? Hogyhogy utána sokkal többen megfordulnak? Miért kap több lájkot a fotóira, mint én? – ismerős mondatok, ugye?
Önmagunk másokhoz való hasonlítgatása az emberi természet alapvető vonása. Nem hiszem, hogy létezik olyan valaki, aki ne vizslatott volna irigy szemmel egy osztálytársat, kollégát vagy akár hírességet, és vonta le azt a következtetést, hogy mennyivel jobban néz ki/okosabb/tehetségesebb, mint ő maga. De miben gyökerezik a jelenség?
Minden mögött áll egy elmélet
A pszichológiában létezik az úgynevezett társadalmi összehasonlítás elmélete, melyet 1954-ben fogalmazott meg Leon Festinger. Szerinte minden embernek van egy belső késztetése arra vonatkozóan, hogy folyamatosan értékelje önmagát, és ezen ítéletek megszületésének egyik kulcsa a társadalmi összehasonlítás jelensége, hiszen számos olyan dolog van az életben, aminek nincs objektív mércéje. Viszont megkönnyítjük a dolgunkat azzal, hogy mások hasonló tulajdonságait összevetjük a sajátjainkkal. A legideálisabb, ha a korcsoportunkat, a velünk azonos életkorban vagy társadalmi státuszban lévő embereket figyeljük meg, hiszen mégis mire vezet, ha valaki saját magát Erzsébet királynővel méri össze?
Úgy kell ezt elképzelni, mint amikor egy tehetséges diák csatlakozik az iskolai gitárszakkörhöz. Az első órán szinte azonnal azt fogja vizslatni, hogy a többi résztvevő hogy játszik, jobb-e mint ő, vagy kevésbé ügyes, aztán pedig akaratlanul is elhelyezi magát a „ranglétrán”. Ha gyengébbnek gondolja magát a többieknél, az arra sarkallhatja, hogy többet gyakoroljon – de ahhoz is vezethet, hogy elveszti a lelkesedését és inkább otthagyja a csoportot.
Mikor jó – és mikor káros?
Elkerülhetetlen tehát ez a mindennapi „méricskélés”, és valamilyen szintig fontos szerepet is játszik az életünkben. Ez által születnek a példaképeink, azok, akikre felnézünk, akiket nagyra becsülünk és olyanok szeretnénk lenni, mint ők. Más módon, de megnyugtatásunkra is szolgálhatnak, erre megint csak egy iskolai példát hoznék: ha egy dolgozat mindenkinek rosszul sikerült, és csak kettesek kerültek kiosztásra, nem fogjuk annyira rémesen érezni magunkat, mintha csak mi kaptunk volna kettest, míg a többiek hármas-négyes-ötösöket zsebelhettek volna be.
A probléma akkor következik, ha
- a hasonlítgatás szinte állandóvá válik, és közben a saját értékeinkre nem fordítunk kellő figyelmet, helyette mindig másokat irigyelünk
- nem olyanokkal hasonlítjuk össze magunkat, akikkel „kellene”, hanem a miénknél sokkal eltérőbb lehetőségekkel rendelkező, más státuszban és anyagi helyzetben lévő emberekkel.
Utóbbi például az, amikor az Instagramon vagy Facebookon látott celebek vagy fitneszmodellek képeit látva azon kapjuk magunkat, hogy letargiába estünk, mert nekünk sosem lesz olyan formás alakunk, mint nekik. A képen viszont nem látszik, hogy ők hosszú órákon át edzenek és/vagy szerkesztik a fotóikat a cél érdekében, miközben nekünk a napi nyolcórás munkahelyünkkel és kétszer egy óra ingázással nem véletlen, hogy ez nem fér bele. Viszont van, hogy ők hétvégén sem pihennek, míg mi megengedhetjük magunknak a luxust, hogy ilyenkor későn keljünk, vagy akár egész nap pizsamában nézzünk sorozatokat. Nem éri meg és nincs is értelme ezért összevetni két olyan életet, ami ennyire sokban eltér.
A már említett közösségi média igencsak felnagyította a káros mértékű hasonlítgatás „trendjét”, olyannyira, hogy akár az önképet, önbizalmat is rombolhatják a magukat mindig tökéletesnek és gondtalannak mutató profilok. Különösen veszélyes ez tizenéves korban, amikor az ember személyisége a legérzékenyebb és amikor a legtöbb változáson megy keresztül – ha ilyenkor találkozik számára elérhetetlen, valósnak beállított, de közben nem létező bálványokkal, az önértékelési zavarokhoz vezethet. De nemcsak a kamaszok, felnőtt nők és férfiak is simán beleesnek ezekbe a csapdákba, így fontos időről-időre tudatosítanunk magunkban: nem minden, sőt, nagyon sok minden nem igaz, amit a neten látunk.