Ha a televízióban meglátod Kocsis-M. Brigittát, egy szőke bombázó tekint vissza rád. Kellemes ránézni, megjelenése tökéletes. Ám nem volt ez mindig így. Sok sebet kapott az emberektől, amelyeket később tudatosan átformált gyógyító és önerősítő folyamattá.
Miért bántották mások Kocsis-M. Brigittát? Nagyon egyszerű. Mert a coach duci volt és ezt sem az osztálytársai, de még a tanárai sem tudták szó nélkül hagyni. Csakhogy a szavak nem bátorítók, motiválók vagy pozitívok voltak, hanem a megaláztatást segítették. Ebből kellett egy általános iskolás kislánynak kihoznia azt, amit csak lehetett. Brigi ma műsorvezetőként és coachként dolgozik, a kőkemény önismereti munka pedig az élete része lett.
Coloré: Egy kislány számára meghatározó az, ahogyan a környezetében bánnak vele, beszélnek hozzá. Ha a testét valamilyen bántás éri, megszólják, az az egész felnőtt életére hatással lehet. Te mit tapasztaltál gyerekként?
Kocsis-M. Brigitta: Sajnos én nagyon túlsúlyos kislány, kiskamasz voltam. Rengeteg megaláztatás, csúfolódás, kinevetés, kiközösítés ért, és nem csak az osztálytársaimtól, de sokszor a tanáraimtól is. Emlékszem például olyan esetre, amikor levertem valamit énekórán, amikor a padok között kellett körtáncolni, és az énektanárnő megjegyezte, hogy talán le kellene fogynom, akkor nem verném le a dolgokat. 7 éves voltam! Testnevelés óráról is vannak nagyon megalázó élményeim: amikor sorversenyben kellett egymást vinnünk a hátunkon, engem kiállított a torna tanárnő és amikor vége volt a feladatnak, külön két fiút megkért, hogy bakfogásban vigyenek át a terem túlsó felére, miközben mindenki engem nézett. Ők pedig nem bírtak el. Emlékszem, hazamentem és zokogva takartam le az összes tükröt otthon, annyira gyűlöltem magam. És ez csak néhány példa…
Coloré: Tényleg teltebb voltál az átlagosnál, vagy csak beképzelted ezt?
Tényleg. A számok és a régi fotók nem hazudnak. 13 évesen 95 kg volt a súlyom. Egy iskolai ortopédiai vizsgálaton külön vissza is hívott a doktor úr elmondani nekem, milyen visszafordíthatatlan deformitásokat okozhat a vázizmaimban, ha ehhez a nagy súlyhoz alkalmazkodva fejlődik a testem. Szerintem ezt még a szüleimnek sem mondtam el.
Coloré: Fel tudtad dolgozni a múltbéli duciságot? El tudtad fogadni önmagadat vagy folytonos önutálattal küzdöttél? Mikor volt az a pont, hogy tudatosan dolgoztál önmagadon (testileg, lelkileg is)?
Gyűlöltem magam. Anno, hetedik-nyolcadik osztályosként fél év alatt fogytam 45 kilót, gyakorlatilag koplaltam, annyira nem akartam a gimnáziumban is a kövér, stréber kislány lenni. Persze utána nem tudtam leállni a diétával, jött az anorexia, később a falásrohamok. Nem tagadom, utóbbi néha még most is jelentkezik, szerencsére egyre ritkábban. Olyankor mindig önvizsgálatot tartok, hogy vajon mi éppen a bajom, milyen szükségletem nem elégül ki, amit étellel pótlok? Ez már annak az eredménye, hogy hosszú évek kőkemény önismereti munkája van bennem: pszichoterápia, családállítás, coaching, meditáció… Gyakorlatilag gimnazistaként voltam először pszichológusnál, azóta életem része az önismeret, az elmúlt négy évben pedig még intenzívebbre kapcsoltam. Sőt, én magam is coach diplomát szereztem a Miskolci Egyetemen, hogy másoknak is segíthessek a saját tapasztalataimmal.
Coloré: Hogyan hatott felnőtt női létedre az egykori éned?
Ma már szeretem, hogy ez így történt, azt hiszem, sokkal emberségesebb, elfogadóbb lettem általa. És sokkal hálásabb: igazából már önmagában az hálával tölt el, hogy egy sportos, szép nő néz vissza rám a tükörből. Persze ezért a mai napig nagyon sokat teszek minden nap: a pajzsmirigy alulműködésemre gyógyszert szedek, folyamatosan diétázom és heti 3-4 alkalommal sportolok. Ez egy döntés: nem sajnálom magam érte, örülök, hogy van módszerem, ami működik. Hiszen a bennem élő duci kislányból csinos műsorvezetőt faragtam, aki volt már esküvői ruha fotózáson modell és többször lefutotta a félmaratont. Büszke vagyok rá! És azt hiszem, hiteles lehetek coachként is, amikor azt mondom, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen, hogy merni kell nagyot álmodni, bármit meg lehet csinálni! Szerintem általános iskolában senki egy vasat sem tett volna arra, hogy 33 évesen úgy fogok kinézni és azzal fogok foglalkozni, ami most a valóságom.
Coloré: Mindenki úgy tudja elképzelni, hogy a ducibb gyerekből hiába válik vékony felnőtt, annak lelki lenyomatai mindig megmaradnak. Te mit gondolsz erről? Hordozol sebeket vagy éppen ez erősített meg?
Azt gondolom, aki egyszer evészavaros volt, az az is marad, maximum tünetmentes – pont, mint egy alkoholista. Folyamatosan figyelnie kell magára: akár azért, mert felszaladhatnak könnyen kilók, ha bánatában vagy más érzelmi szükségletből ösztönösen az ételhez nyúl, akár azért, mert túlzásba eshet a diétával is. Mindez nyilván összefügg a kontrollal is: el tudod-e engedni magad, vagy félsz, hogy akkor ismét kicsúszik a kezedből az irányítás. Nekem például, amikor összecsapnak a hullámok a fejem felett, egy erősebb diéta mindig a lelkemet is rendbe rakja. Úgy érzem olyankor, hogy újra én vagyok az életem kapitánya. Ez is a táplálkozási zavarból maradt meg.
Coloré: Kislányként tanár vagy műsorvezető szerettél volna lenni. Mindkettő szerepléssel, mások elé kiállással jár. Megvalósítottad álmaidat, mert tanár is lettél (Komlósi Oktatási Stúdió) és televíziós személyiség is (Novum). Mára nemcsak csinos, de maratont futó, sportos nővé váltál, akin a súlyfelesleg minimális jele sem figyelhető meg. Ha belenézel a tükörbe, akkor te is ezt látod vagy a háttérben még ott kukucskál a ducibb éned?
Hiszem, hogy engem részben a televíziózás gyógyított meg: bár mindenki azt mondja, a kamera kövérít, én mindig rácsodálkozom, ha visszanézem magam, hogy;
Wow, hát ez a nő milyen karcsú!
Fotókon, tükörben nem mindig látom ezt: csak ha jó kedvem van. Rosszabb periódusomban, vagy ha ügyetlennek érzem magam egy szituációban, rögtön látom a zsírpárnákat, striákat.
Coloré: Amikor bekerültél a televíziós közösségbe, mit tapasztaltál, hogy a megjelenés, pontosítva a testalkat mennyire meghatározó a foglalkoztatásban?
Szerintem az én szakmámban különösen fontos. Legalább annyira kell szakmailag rendben lennie egy műsorvezetőnek, mint amennyire kell, hogy esztétikus legyen, kellemes legyen ránézni. Szerintem ezzel nincsen is baj, én ezt egyfajta munkaköri kötelességnek tekintem. Kifejezetten motivál, hogy odafigyeljek magamra.
Coloré: Coachként, milyen tanácsokkal látnád el egy hozzád forduló, nem a mai ideálnak megfelelő pályatársadat?
Lehet, hogy ezzel sok mindenki tyúkszemére lépek, mert nem azt fogom mondani, ami ma divatos. Én ugyanis úgy gondolom, hogyha valaki képernyőn akar lenni, akkor ahhoz úgy is kell kinéznie. Példát mutat másoknak, és ennek része az is, hogy egészséges, esztétikus. Értem én, hogy fogadjuk el önmagunkat, de annak árán, ha boldogtalanok és betegek leszünk, én ezzel nem tudok azonosulni. A túlsúly nem egészséges, akadályoz az életedben, behatárolja a lehetőségeidet, egészségügyi szövődményekkel jár. Ha csak annyi történik, hogy nem veszel fel egy ruhát emiatt, vagy nem mész strandra nyáron, vagy nem kirándulsz, túrázol, mert hamar elfáradsz, akkor már a tested börtönében élsz. Lehet változtatni és érdemes: erre én vagyok az élő példa. Ne válaszd a könnyebb utat és hagyd cserben saját magad! Mindenkinek jár a boldog, teljes élet.
