Mikor jön el végre az én időm? – avagy miért irigyeljük mások életét, amikor a miénk is rendben van?

A filmek, az ismerőseim gyakran irigyelt élete, a felettünk lévő generációk példája, a média - mindenki üzen valamit arról, hogy hogyan kell élni, és mikor hol kell tartani. De mennyire van igazuk? Véleménycikk.

Tizenhét voltam, amikor nyáron egy gyerektáborban dolgoztam animátorként, és az egyik, gondjaimra bízott nyolc-kilenc körüli kislány megkérdezte: “Dóri, neked van férjed?”. A válaszom persze nemleges volt, de emlékszem, hogy arra gondoltam, mennyi mindent nem tud még ez a kislány a világról, ha egyelőre azt hiszi, ennyi idősen az ember férjhez megy.

Milyen naiv elképzelései vannak általános iskolásként a nagybetűs Életről! Nos, eltelt tizenegy év, és most már arra is nevetve gondolok, hogy nekem akkor, tizenhét évesen is ugyanilyen naiv elképzeléseim voltak házasságról, karrierről, barátokról és az életünk ezerféle aspektusáról. Úgyhogy ez a cikk egy kicsit önmagam vigasztalása is lesz.

A start közös

Tizennyolc éves korunkig nagyjából ugyanazt az életutat járjuk be, mint a körülöttünk élő kortársaink – óvoda, általános majd középiskola. A szüleink, nagyszüleink gondoskodnak rólunk, nincs óriási eltérés az életvitelünkben, hasonló az anyagi és kulturális helyzet (nem azonos, de közelít egymáshoz), és korunkból adódóan még nem sokszor vitatjuk meg az élet nagy kérdéseit. 

iskola diák tanterem irigy
Itt még senki se gondolkozott azon, hogy a padtársa vajon hamarabb megy-e férjhez, mint ő. Forrás: Shutterstock/Puzzlepix

Érettségi után ágaznak csak el a sorsok: van, aki másik városba költözik, mások külföldre, az egyik csapat egyetemre megy, van, aki vállalkozást indít, és ritkábban, de megesik, hogy egy-két ember már babázik is. Az első pár évben még mind gyerekek vagyunk, akik felnőttesdit játszanak, aztán az ötéves osztálytalálkozókon már látszik, hogy azért telik az idő.

Szerintem kábé ekkor kezdjük összehasonlítani magunkat a többiekkel, de huszonhárom évesen még nem aggódtam, amikor kiderült, hogy valakit már eljegyeztek, más gyereket vár, a harmadik pedig hasít a munkahelyén. Én akkor fejeztem be a mesterszakot, és várt rám az első munkahelyem. De mi a fene történt az elmúlt öt évben, amitől azt érzem, valahol lemaradtam a többiekhez képest?

Ember tervez…

Felnőve a szüleim, nagyszüleim példája (szerencsére nem elvárásai) és a könyvekben, filmekben látott gyakori minták alapján a következőket gondoltam: mire harminc leszek, már férjhez mentem a legjobb barátnőim gyűrűjében, legalább egy (de jobb, ha kettő) gyerekem van, kitaláltam, mit szeretnék csinálni az életemmel és ezen dolgozom is, körbeutaztam a világot, van egy kertes házunk golden retrieverrel és minden a helyén van. Nos, mivel két év múlva harminc leszek, határidő tekintetében az előzőek közül majdnem mindent elbuktam, egyedül a “mit-csináljak-az-életemmel” pont stimmel. 

E cikk írásakor egyik ideiglenes hiányát sem érzem veszteségnek, hiszen tudom, hogy bőven van még időm megvalósítani mindent, és jelenleg jobban vágyom a holnapi fesztiválra, mint arra, hogy babaruhákat mossak – utóbbi ideje is eljön egyszer! Azt is tudom, hogy fikarcnyit sem lennék boldogabb, ha jövőre kiposztolhatnám Facebookra, hogy megkérték a kezem Hawaii-n, miközben a másik kezemmel épp aláírtam egy budai villa adásvételi szerződését, amihez jár két gyerek, de hitel nem szükséges, és közben csörög a telefon és hívnak az egyetemi barátnőim, hogy újra jóban akarnak lenni velem.

De nem mindig gondolom így, és emiatt sokszor a társadalmi elvárásokat és az azokat felerősítő közösségi médiát okolom. Le is töröltem a mobilomról a fent említett alkalmazást a múlt héten, így csak akkor mérgezem magam mások tökéletesnek mutatott életével, amikor laptop előtt ülök. (Mint most. Kösz.)

A Facebookon, az Instagramon és más felületeken mindenki a jobbik arcát mutatja, és itt most nem a filterekről vagy szándékos ferdítésről beszélek, hanem az egyszerű emberi természetről.

A háziorvosi rendelőben panaszkodunk, a netre viszont általában csak a jó dolgok kerülnek ki az ismerősök elé. Mind ugyanolyanok vagyunk, és ezzel nem akarjuk bántani a többieket, csak megosztjuk az örömünket, legyen az gyerekszületés, diplomaosztó, egy új kapcsolat, előléptetés, utazás vagy bármi más. Mi, “többiek”, pedig örülünk is a híreknek a legtöbb esetben, hiszen de jó, hogy az Angéláék annyi év próbálkozás után végre szülők lettek, és az is milyen szuper, hogy Marci megkérte a barátnője kezét, hiszen mennyire összeillenek már! Nekem nem lesz rosszabb attól, hogy nekik jó, mégis van úgy, hogy az embert rossz lelkiállapotban érik el ezek a hírek, és maró irigységet, szomorúságot érez.

A közösségi média néha többet árt
A közösségi média néha többet árt, mint amennyi előnye van. Forrás: Shutterstock/Puzzlepix

Én miért nem tartok még itt?”, “Mikor jön majd el az én időm?”, “Miért boldog mindenki más rajtam kívül?”, “Miért van az, hogy velem semmi sem történik?“. Amikor ezek a sokszor keserű, máskor irigy gondolatok kerítik hatalmába az embert, az agya, mint az agy általában, megpróbálja alátámasztani azok igazságát. Ugyanez történik, ha egy fényképet lát valakiről, aki egy drága autó mellett áll – automatikusan azt feltételezi, hogy a jármű a gazdag ember életstílusának része –, ez egy a sok kocsi közül, amivel rendelkezik. A valóságban lehet, hogy csak egy szelfit készített valaki másnak az utcán parkoló autójával, tehát más tollával ékeskedik. 

Még ha elégedett is vagyok a jelenlegi élethelyzetemmel, és visszanézve úgy látom, hogy elég jól sikerült ez az évtized magánélet és karrier szempontjából is, akkor is – csakúgy, mint mindenki más – a többiekhez hasonlítom magam (akik meg lehet, hogy hozzám hasonlítják magukat, csak nem tudok róla). Na, meg az a kép lebeg a tudatalattimban, amit tizenéves koromban magam elé támasztottam. Pedig ez téves, hiszen a világ ma már nem olyan, mint gyerekkoromban volt.

Megváltozott világ

Statisztikákkal is alá lehet támasztani a körülöttünk lévő társadalom változásait, például azt, hogy a házasságkötési kedv évtizedek óta csökken a bolygón (ilyen árak mellett mondjuk nem csoda). Az Eurostat szerint a kontinensen ezer főre 8 házasság jutott 1964-ben, 2019-ben ez a szám 4,3, ugyanakkor a válások száma viszont megduplázódott. Emellett az is megváltozott, hogy hány éves korban mondják ki a boldogító igent a felek: Svédországban mindössze huszonhét év alatt (1990-ről 2017-re) 27,7 éves korról 33,8 évesre nőtt a házasulandó nők átlagéletkora, Amerikában ez 23,9-ről 27,4-re változott, írja az Our World In Data.  Így tehát felesleges arra gondolni, hogy a nagyi már huszonegy évesen hozzáment a nagypapához. 

Kutatások bizonyítják azt is, hogy a mai fiatalokra sokkal nagyobb társadalmi, gazdasági nyomás nehezedik, mint a minket megelőző generációkra (nem azért mondom, hogy sajnáljatok minket, de na.) Tisztában vagyok vele, hogy minden korosztálynak nehéz, de elég ha belegondolok, hogy míg a szüleim generációjának lehetősége volt akár saját pénzből, rövidebb lefutású hitelből házat, lakást venni vagy építtetni, addig fogalmam sincs, hogy én honnan szerezzem meg az indulótőkét arra, hogy élethosszig tartó, a fizetésem legalább felét havonta megzabáló lakáshitelt vegyek fel egy minigarzonra. És ez nem azért van, mert büdös a munka és csak azt várom, hogy minden az ölembe hulljon.

Nem lehet vitatkozni azzal sem, hogy a depresszió kezdetének ideje egyértelműen csökken, harminc évvel ezelőtt az átlagembernek a negyvenes évei végén vagy az ötvenes évei elején volt az első depressziós epizódja. Jelenleg az Egyesült Államokban az átlagos életkor 24 év” – mondja dr. Charles Nemeroff pszichológus, aki hozzáteszi azt is, hogy nem tudjuk pontosan, ez miért van. “Nagyon sok elmélet létezik ezzel kapcsolatban. Ezek a megnövekedett stressz-szinttel, a 24 órás társadalommal, a terrorizmushoz, a globális felmelegedéshez és a családok felépítéséhez kötődő aggodalmakkal, kapcsolatosak. (…) Tehát valószínűleg több tényező kombinációja.”

Különböző életutakat járunk be
Elfelejtjük, hogy különböző életutakat járunk be. Forrás: Shutterstock/Puzzlepix

Nincs határidő

Bármit is mutat a körülöttünk lévő világ, nem igazán vannak határidők arra vonatkozóan, hogy kinek melyik életesemény mikor kell, hogy bekövetkezzen az életében. Amikor anyukámnak panaszkodok arról, hogy rohadtul nagyon nem tartok sehol sem, azt a történetet szokta felidézni, amikor huszonéves korukban az akkori legjobb barátnőjének már a harmadik gyereke született meg. Anyu közben túl volt egy váláson és úgy gondolta, hogy neki aztán soha nem lesz se férje, se gyereke. Ugorjunk előre két évet, és ott voltam a kezében én, öttel később pedig az öcsém. Ezen a családi sztorin kívül ha körbenézünk, rengeteg példa van arra, 

hogy nem attól leszünk boldogok, hogy valami mikor történik meg velünk, hanem attól, hogy egyáltalán megtörténik. 

Például a színészek között, akikre irigykedve úgy gondolunk, hogy gyerekkoruk óta ezt az álmukat építgetik, rengetegen vannak, akik negyven fölött lettek világszerte híresek – mondjuk a néhai Alan Rickman vagy a csodás Viola Davis. A Marvel képregények atyja, a 2018-ban elhunyt Stan Lee 39 volt, amikor leadta első sikeres képregényét, a Fantasztikus négyest, Vera Wang pedig műkorcsolyázó és újságíró volt negyvenéves koráig, még mielőtt a ma élő divattervezők legismertebbje lett.

Sok hírt hallunk arról is, hogy van, aki a társadalmi átlaghoz képest később vállalt gyereket, és olyanról is, hogy megvolt “mindene” (szép család, ház, autó), aztán beütött a válás, de ötven felett újra rátalált a szerelem. Szóval – megint csak önmagam vigasztalásaképp: az élet nem menetrendhez kötött, csak sokszor elfelejtjük ezt.

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Ezeket kóstold meg, ha Szicíliában jársz!