Nő vagyok, és hidegrázás kerülget az anyaság gondolatától

Figyelem, már most ledobom az atombombát: nem szeretnék gyereket, nem érdekel az anyaság. És ha most egy dolgot kívánhatnék, akkor azt kérném, hogy hadd dönthessek a saját életemről.

Két évvel ezelőtt épp a Quora nevű fórumot böngésztem egy egyetemi feladathoz, amikor szembejött egy anonim felhasználó kérdése: „Ti miért döntöttetek úgy, hogy nem vállaltok gyereket?” Kicsivel több mint egy óráig tartott, mire a válaszok végére értem, de hajtott a kíváncsiság: „48 éves vagyok, és egyszerűen nem érzek késztetést arra, hogy anyává váljak.”; „Mostanra fikarcnyit sem adok a társadalom véleményére, és ez felszabadító.”; „Bár megvannak a gyermektelenség nyilvánvaló pozitívumai, mint például a nagyobb függetlenség és a több pénz, mégsem ezek a valódi okai annak, hogy miért nem akarok. Egyszerűen nem érdekel az anyaság.”

Miközben olvastam a hozzászólásokat, gondosan ízlelgetve minden egyes szót, az járt a fejemben, hogy mennyire különböznek a válaszok attól, mint amit a világ sugall a tudatosan gyermektelen nőkről (köztük rólam is): hogy szomorúak, megkeseredettek, elutasítóak, karrieristák vagy nem alakultak ki a „természetes gondoskodó ösztöneik”. Pedig ezek a nők (beleértve magamat is) valójában boldogok, őszinték, és csupán annyi a „bűnük”, hogy felvállalják, nem kérnek az anyaságból.

„Majd meggondolod magad”

Számtalanszor megkaptam a fenti kijelentést az elmúlt 14 évben, merthogy 16 éves korom körül fogalmazódott meg bennem először, hogy a gyerekvállalás nem az én utam. Teltek-múltak az évek, felnőtt lettem (nem csak papíron), de továbbra sem igazán érdekeltek a csecsemők. Ott voltak a perifériámon, de soha nem gondoltam rájuk úgy, hogy egyszer nekem is kellene. Nem vert hevesebben a szívem a látványuktól vagy ilyesmi, csak azt láttam, hogy milyen sok, milyen kemény munkával (és sok sírással) jár egy kisbaba.

Engem jobban vonzott a függetlenség gondolata: a barátaim, a munkám, a saját utamat járni – és ennyi. Az anyaság soha nem jelentett számomra egy olyan pontot a horizonton, ami egyre inkább a középpontba került, ahogy idősebb lettem. Egyszerűen soha nem volt ott.

No Anyaság
Sosem vágytam arra, hogy megtapasztaljam az anyaságot (Fotó: Shutterstock/Puzzlepix)

Aztán a húszas éveim végén hirtelen a csapból is az anyaság folyt. Az Insta és Facebook hírfolyamomat ellepték a volt osztálytársaim újszülött gyerekeiről készült fotók, illetve a harmincadik szülinapomat követő bő fél évben szívem szerint a legtöbb, általam olvasott vagy hallgatott netes tartalom elejére azt a figyelmeztetést szúrtam volna, hogy „Figyelem, nyomokban a szülőség témáját tartalmazza!” Én pedig ott álltam középen, kívülállóként, arra várva, hogy mikor köszörüli meg rajtam a nyelvét valamelyik „jó szándékú” rokonom, mondván „ketyeg a biológiai órám”.

Úgy tűnt, hogy a velem egykorú nők teljes bizonyossággal tudták, hogy édesanyák akarnak lenni, én pedig ugyanolyan határozottsággal tudtam, hogy nem.

A környezetem pedig két táborra szakadt: az egyik oldalon a szűk családommal és a barátaimmal, akik mindenben támogatnak és elfogadják a döntésemet, a másik oldalon a rokonságom nagy része és a megbélyegző társadalom.

Nincs szükségem gyerekre ahhoz, hogy teljesnek érezzem magam

Jó pár éve, egy családi rendezvényen ölbe vettem az egyik kisfiút, és adtam egy puszit az arcára. Mert olyan kis puszilgatni való volt. A következő pillanatban már jött is a kérdés: „Csak nem a sajátodra gyakorolsz?” Az illető nem akart rosszat (a hangja legalábbis kedves volt), de a gondolattól hirtelen összeszorult a torkom, a testem pedig megmerevedett. Mivel semmi kedvem nem volt jobban belefolyni a beszélgetésbe, közömbösen csak annyit válaszoltam, hogy nem kell rögtön nagy ügyet csinálni egy ilyen apróságból. A következő pillanatban eltűnt a kedvesség, és egy lesajnáló „ó-val” zárult a történet.

Gyerekes, önző, karrierista, deviáns, lenézett, lesajnált. Csupa olyan címke, amit rád aggatnak, ha ki mered mondani, hogy tudatosan gyermektelen vagy.

Nekem is hosszú évekig mély levegőt kellett vennem a döntésem kimondása előtt, mentálisan felkészülve a reakciókra: a zavarodott, esetleg aggódó pillantásokra, arra, hogy megveregetik a karomat, és biztosítanak róla, hogy majd „meggondolom magam, ha idősebb leszek”… ami persze nem történt meg.

2010-ben lettem nagykorú, jóval azután, hogy a világban kialakult az a szemlélet, miszerint csak akkor teljesedhetsz ki az életben, ha mindened megvan: karrier, ház és legfőképpen család, legalább egy, de inkább több gyerekkel. Csakhogy én nem voltam biztos abban, hogy képes vagyok-e mindezt megszerezni, sőt, valójában nem is akartam. Amiről viszont határozottan tudtam, hogy nem hiányzik az életemből, az pontosan az az egy dolog, ami a társadalom szerint lehetetlen: az anyaság. Ami őszinte örömmel tölt el – és számomra mindennél többet ér -, hogy így a 31. életévem kapujában elmondhatom, hogy egyre inkább megismerem – és megszeretem – azt, akivé válok, és azt az életet, amit választottam.

Azt is megkaptam már párszor, hogy majd ha megtalálom a megfelelő férfit, meggondolom magam a gyerekvállalást illetően. Nem, nem fogom. Egyrészt eleve nem rabolnám az idejét valakinek, akiről tudom, hogy gyerekre vágyik, másrészt nagyon eltorzult gondolkodásnak tartom, hogy egyenlőségjelet teszünk a teljesség és a gyerek közé. Mintha ez lenne az élet egyetlen értelme és célja. Ahogy szerintem az sem fair dolog, hogy a társadalom énközpontúnak vagy hedonistának címkézi a tudatosan gyermektelen párokat, míg a gyerekeseket otthonteremtőnek és nagybetűs családnak.

Anyasag Nelkul Boldogan
Anyaság helyett én egy hasonlóan nyugis életet szeretnék magamnak (Fotó: Shutterstock/Puzzlepix)

Boldogan élek, amíg meg nem halok – Gyerek nélkül is

Nos, íme az én kendőzetlen igazságom: szeretem a munkámat és nem akarom egyetlen hétig sem szüneteltetni, nemhogy évekig. Szeretem, hogy akkor és éppen azt tehetek, amihez kedvem van. Szeretem az életemet úgy, ahogy felépítettem, és nem vágyom arra, hogy megtapasztaljam az anyaszerepet.

Évekbe telt, hogy ezt kimondjam bűntudat nélkül, de mostanra rájöttem, hogy a társadalom a valódi bűnös, nem én. És ha valóban önző lennék, akkor világra hoznék egy gyereket, akit valójában nem szeretnék, megkeserítve ezzel három ember életét.

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy rögtön megbékéltem az érzéseimmel. Amikor először kimondtam, hogy nem akarok gyereket, hatalmas kinyilatkoztatásnak éreztem, még saját magam előtt is. Nem könnyű szembemenni a társadalmi elvárásokkal, plusz ugye az emberi ösztön alapvetően azt sugallja, hogy kövessük a tömeget.

Ezért kell úgymond új tömeget teremtenünk, és sokkal többet beszélnünk a témáról. Az élet nem egy tornaóra, ahol az egyik csapatban a gyerekesek, a másikban a gyermektelenek állnak… szerintem az lenne az ideális, ha mindenki maga dönthetné el, melyik utat választja, anélkül, hogy ez számára bármilyen negatívummal járna. Mindemellett el kellene végre felejtenünk, hogy valaki kevesebbet ér, csak mert nem született gyereke.

Ezért van szükségünk több olyan példára a médiában, a kultúrában és a való életben, amelyek megmutatják, milyen csodálatos a gyermektelen élet. Mert minél többet beszélünk valamiről, annál inkább elfogadottá válik. A nehézségek ellenére hiszem, hogy a mi, és az utánunk következő generációk újraírják a berögzült narratívát, és egy szép napon többé senki felé sem lesz elvárás a gyerekvállalás. Arról nem beszélve, hogy egy napon talán mindenki megérti, hogy a tudatos gyermektelenség nem egyenlő a gyermekellenességgel.

Addig is üzenem a velem egy cipőben járóknak, hogy csak nyugalom, éppen annyit ér az életünk, mint bárki másé. A család gyerek nélkül is család. Elérhetünk mindent, amit csak szeretnénk, és megélhetjük önmaguk legjobb verzióját tele élettel, szeretettel. És ne engedjük, hogy a külvilág elhitesse velünk az ellenkezőjét!

Borítókép forrása: Shutterstock/Puzzlepix

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Krasznahorkai László és Bödőcs Tibor nyerték idén a Libri irodalmi díjakat