Rácz Laura Rebeccával a tudatos gyermektelenségről: „Az én életem, az én döntésem”

Mindig is voltak nők, akik soha nem szültek gyermeket. Akkor mégis miért ilyen megosztó jelenség a mai napig a vállalt gyermektelenség?

Amikor egy párkapcsolat komolyabbra fordul, a környezetünknek mindig lesznek elvárásai. Rácz Laura Rebecca sok más nőhöz hasonlóan élt párkapcsolatban, meg is kérték a kezét és tervezték vele a családalapítást, de ezen a ponton nemet mondott. Hogy mire? Az anyaságra.

Mielőtt bárki elméleteket és előítéletet szövögetne, ismerje meg a vállalt gyermektelenek gondolatait, történeteit, de a legjobb lenne, ha egyáltalán nem ítélkezne. Laura kulturális újságíróként ezzel a céllal írta a könyvét.

Rácz Laura Rebecca
Fotó: Hámori Zsófia

Interjúalanyom maga is úgy döntött, hogy nem szeretne anyuka lenni. Laura bájos, kedves nő, aki sok mindennel foglalkozik. Ez év februárjában jelent meg Tudatosan gyermektelenek című könyve, amelynek megírásához egy maga szerkesztette kérdőívet használt fel és beszélgetéseket, mélyinterjúkat folytatott az érintettekkel.

Coloré: Jogász, újságíró és író vagy. És mi még?

Rácz Laura Rebecca: Jogászként végeztem, de az elmúlt 4-5 évben kulturális újságíróként határozom meg magam szakmailag. Valóban megjelent az első könyvem, de nem tudom, hogy ez alapján lehet-e engem írónak nevezni. Ami igazán én vagyok: szenvedélyes és ambiciózus ember, akinek mindig új célok és ötletek vannak a fejében. Számomra nagyon fontos a világ felfedezése, ugyanis imádok utazni, valamint nagy kanállal falom a kultúrát. Fontosak számomra az intim és mély kapcsolódások – és itt nemcsak a szexualitásra gondolok. Azaz minden olyan emberi kapcsolat, amely mély érzelmeken alapul. A barátaimért például a tűzbe mennék. 

A Közelítő – Közelről nem is ijesztő a saját honlapod. Érdekel a címadás, mesélj kicsit erről!

Nagyon sok téma van, amit Magyarországon tabu, stigmatizáció övez – javarészben azért, mert keveset tudunk róluk, nagyon távolinak tűnnek. Ilyen forró téma a tudatosan vállalt gyermektelenség is. Az a célom ezzel a honlappal és konkrétan a könyvemmel, hogy közelebb hozzam és megmutassam, létezik ez a jelenség. Mindig is voltak tudatosan gyermektelen (angol szóval: childfree) nők és férfiak, és lesznek is. Legfeljebb annyi fog változni – reményeim szerint –, hogy elindul erről egy társadalmi párbeszéd vagy legalább kevesebb bántás éri ezeket az embereket. Ha közelebb hozzuk és megismerjük őket, akkor elmozdulhatunk az elfogadás irányába. Így ami távolról ijesztőnek tűnt, az közelről egészen más megvilágításba kerülhet.

Nehéz, de nagyon is jelen lévő téma a tudatos gyermektelenség, amelyről könyvet is írtál Tudatosan gyermektelenek címmel. A legtöbb lány már kisgyermek korában arról álmodozik, hogy egyszer férjhez megy és gyerekeket szül. Te tudatosan nem vállalsz gyereket. Mikor merült fel benned az, hogy nem szeretnél anya lenni?

Nem emlékszem, hogy kislányként vágytam-e arra, hogy egyszer majd anya leszek. Tényleg nem tudom, de az biztos, hogy imádtam babázni. Mindenféle babám volt és szívesen játszottam velük. Ilyen értelemben klasszikus kislány voltam. Ugyanakkor eszembe jut az a pillanat, amikor 12 évesen egy barátnőmmel beszélgettünk az iskolában a tanterem ablakában, ahogyan azt a lányok szokták. Megkérdezte tőlem, hogy felnőttként akarok-e gyereket. Emlékszem, hogy erre nem mertem azt mondani: nem – pedig valójában ezt gondoltam. Éreztem, hogy erre csakis egyetlen lehetséges választ lehet adni: igen, akarok.

Tehát benned már 12 évesen megfogalmazódott, hogy nem akarsz gyermeket?

Igen, de nem az, hogy nem akarok, hanem inkább az, hogy szerintem nem lesz. Ez akkor nem volt még kézzel fogható, inkább csak megérzésként munkálkodott bennem. Azonban azt is tudtam, hogy ezt nem szabad, nem illik kimondani. Ugyanakkor arra is gondoltam, hogy ha ezt kimondom, nehogy bekövetkezzen. Utána egyáltalán nem foglalkoztatott a gyermekvállalás téma. Ha vissza kell emlékeznem, körülbelül háromszor suhant át az a gondolat a fejemben, hogy jó lenne egy kisbaba. Mindhárom alkalom érzelmi hiánygazdaságban történt. Vagyis volt egy párkapcsolatom, de nem jól működött, nem kaptam meg az érzelmi biztonságot, amire vágytam. Akkor azt éreztem, hogy egy gyerek által biztosan megkapnám a feltétel nélküli szeretet érzését. A gyerek utáni vágy mindig csak ilyen, vagy ehhez hasonló szituációkban jött elő és általában rövid ideig tartott. Voltak komoly párkapcsolataim, és potenciális feleségként, anyaként tekintettek rám. Sőt, meg is kérték a kezemet, de minden alkalommal azt éreztem, hogy nem tudom, nem akarom kimondani az igent a gyerekre és a házasságra sem, de ez utóbbi egy másik téma. (És talán egy új könyv alapja és egy új interjú témája? – a szerző.) Azt éreztem, hogy meghaltam volna, ha igent mondok. Számomra egyetlen oka sincs, hogy vállaljak gyereket, ellenben száz oka van, hogy ne vállaljak. Nem vágyom rá, engem más érdekel, máshol vannak a prioritások. Az én életem így kerek, ha pedig éppen nem érzem jól magam, annak nem a gyerekhiány az oka.

Ez alakította aztán a további életedet is?

Azt a bizonyos társadalmi nyomást én is éreztem. 25 évesen már elkezdtem szorongani amiatt, hogy kifutok az időből: mindjárt 30 leszek, férjhez kell most már menni, meg gyereket kell szülni. Mi lesz velem, ha én ezt nem tudom teljesíteni? Nagy para volt ez bennem, és egy 11 éves kapcsolatból ki is léptem 30 évesen, mert azt gondoltam, hogy nincs előrelépés. Aztán a harmincas éveim közepén jött a gondolat, hogy a szívem mélyén nem is vágyom gyerekre, és ezzel én rendben vagyok.

„Annyira természetesen jövő érzés volt ez, hogy ettől megnyugodtam.”

Ennyire egyszerűen ment minden?

Számomra teljesen magától értetődően jött ez az érzés, inkább azt kellett elengednem, hogy mit gondolnak erről mások. Akkor már foglalkoztam önismerettel és az elakadásaimmal, jártam terápiára és azt vettem észre, hogy egyre kevésbé érdekel, ki mit gondol rólam. 36 évesen el tudtam azt engedni, hogy nem megyek férjhez, mert nem vonz a házasság intézménye, és nem lesz gyermekem, mert nem vágyom rá. És ez így jó. Ettől a ponttól kezdve már nem is foglalkoztam egyáltalán a gyerekkérdéssel.

Említetted a terápiát, azaz kerested magadban a válaszokat, hogy miért érzel máshogy az anyasággal, mint mások?

Nem, egyáltalán nem a gyermek nem vállalásának kérdésére kerestem a válaszokat. A régtől fogva meglévő migrénem miatt mentem, de persze egy terápiában sok mélylélektani dolog a felszínre kerül. Ezek az alkalmak az önismeretem építésére voltak nagyon jó hatással. Ahogyan az egész kutatás és a könyv is arról szól, hogy

„legyünk tisztában magunkkal. Olyan életformát tudjunk magunknak kialakítani, amely önazonos. Akár gyerekkel, akár gyerek nélkül, de az legyen komfortos.”

A saját életed vezetett arra, hogy ezzel a témával mélyrehatóan foglalkozz?

Amikor kigondoltam a társadalmi kérdésekkel foglalkozó kulturális honlapom, a Közelítő fő vonalát, akkor összeállítottam egy listát, hogy milyen témáknak szeretnék utána járni. Az én alapvetésem az, hogy a mai magyar társadalom nem igazán nyitott – csak példaként említeném a veganizmust, a szexuális kisebbségeket, a társadalom peremén élőket vagy azokat a társadalmi csoportokat, amikről kevés az információnk, és amelyeket sztereotípiák és tabuk öveznek. Ezekről „nem illik beszélni”. Ezen a listán szerepelt a tudatosan gyermeket nem vállaló nők témája is. A Covid első hullámában, 2020 áprilisában neki is kezdtem a projektnek, az elején még csak online.

Tudatos gyermektelenség könyv
Rácz Laura Rebecca 2020 áprilisában indította nagyszabású társadalmi kutatását a tudatosan gyermektelenekkel kapcsolatban / Kép forrása: Hámori Zsófia

Egy gyermek kétségtelenül megváltoztatja egy család életét. Aki úgy dönt, hogy nem vállal gyermeket, arra általánosításként az önző jelzőt használják. Mi a véleményed erről?

Azt gondolom, hogy ez egy üres lózung, ami bántó tud lenni, hiszen ez inkább egy rosszindulatú megjegyzés. Mégis kivel szemben lenne önző? A könyvben ezért egy külön fejezetet szenteltem ennek. A tudatosan gyermektelenek szinte kivétel nélkül megkapják ezt, pedig az is egy érvényes álláspont, hogy a XXI. században önzőség, ha gyereket hoznak a világra tekintettel arra, hogy eléggé szomorú jövő elé nézünk: klímakatasztrófa, túlnépesedés, háború, világjárvány. Miért nem fogadnak örökbe azok, akik mindenképpen gyerekre vágynak, teszik fel sokan a kérdést. Hiszen akkor magára hagyott gyerekeknek biztosítanának otthont, családot. Ilyen értelemben a tudatosan gyermekmentesek közül sokan azt mondják, hogy önzetlenek és felelősségteljesek azok, akik mindezt mérlegelve nem vállalnak gyereket. Volt, aki ezt úgy fogalmazta meg, hogy

„…nem hoztam világra, és így nem tettem tönkre egyetlen ember életét sem. Amíg élek, erre büszke vagyok.”

Ha pedig valaki tényleg önző, akkor miért akarjuk, hogy gyereke legyen? A szülői szerep – nemcsak az anyaság, hanem az apaság is –, főleg az első időkben (jó esetben) arról szól, hogy mindent alárendelnek annak a gyereknek és az ő érdekei az elsődlegesek. Tehát, ha valaki önző és nem tud önmagáról lemondani, akkor ne várjuk el tőle, hogy szülővé váljon, mert nem biztos, hogy az a gyereknek jó lesz.

„Majd megbánod, ha senki nem nyitja rád az ajtót idős korodban!” Ez is egy közhely, amellyel a gyerekteleneket igyekeznek megijeszteni. Te is megkaptad?

Ez szintén egy gyakran visszatérő panel. A tudatosan gyermektelen válasza erre: azért gyermeket szülni, hogy majd vele pelenkáztassam magam?! Biztosan nem! Ha lenne is gyerekem, eszem ágában sem lenne elvárni tőle ilyet. Szerintem a gyereknek élnie kell a saját életét és ilyen terhet nem szabad rá tenni. A könyvben megszólaló pszichológus szakértők is azt mondják, hogy bármennyire is szeretjük a szüleinket és törődünk velük, gondoskodunk róluk, nem adhatják nekünk feladatul azt, hogy szállítsuk nekik az unokákat. Nem lehet ilyen elvárás. Emiatt sok childfree nő szenved az édesanyja felé érzett bűntudattól, ez nagyon megérintett a kutatásom során.

Mindig ki merted jelenteni mások előtt, hogy nem szeretnél gyermeket vállalni? Ért emiatt valamiféle megkülönböztetés?

Számomra az volt fontos, hogy magamban tisztázzam mindezt, és tudjam, én hogyan állok ehhez a kérdéshez. Nem volt konfrontálódás, mert az én családi viszonyaim, mondjuk úgy, nem ideálisak. Amikor nagy ritkán szóba került ez a baráti, ismeretségi körömben, akkor annak tulajdonították mindezt, hogy még fiatal vagyok. Később pedig talán már azért nem volt ez téma, mert tényleg látták rajtam, hogy jól érzem magam a bőrömben, nem vagyok frusztrált, nyitott vagyok az új lehetőségekre, a világ dolgaira, és akár 180 fokos fordulatra is képes vagyok a karrieremben. Ahhoz a szerencsés kisebbséghez tartozom, akit nem piszkálnak és bántanak ezzel. Ezt sajnos nagyon sok más tudatosan gyermektelen nem mondhatja el magáról. Beszélgetéseim során szinte kivétel nélkül valamilyen bántásról, családon belüli nyomasztásról számoltak be az érintettek.

„A kutatásom azt mutatja, hogy minden második tudatosan gyermektelen nőt ért már bántás, hátrányos megkülönböztetés a döntése miatt.”

A könyvedet meg nem született gyerekeidnek, Balázsnak, Bencének és Boldizsárnak ajánlod...

Volt egy álmom: három ikerfiam van. Még a nevüket is tudom: Balázs, Bence és Boldizsár. Velük vagyok a spanyol tengerparton. Süt a nap, kék az ég, a homok puha és meleg. Együtt játszom a gyerekeimmel és azt éreztem, hogy mekkora nagy boldogság ez. Aztán felébredtem ebből az álomból és megcsapott a valóság: akkoriban egy narcisztikus, érzelmileg bántalmazó férfival éltem együtt, aki kifelé azt mutatta, hogy ő milyen nagyszerű, miközben a négy fal között ment a verbális agresszió, a manipulálás, az érzelmi bántalmazás. A külvilág ebből mit sem látott, de nekem kimutatta a foga fehérjét. Ebben az érzelmi hiánygazdaságban jött ez az álom, azaz vágytam volna a szeretetre, amit a páromtól nem kaptam meg. Álmok szintjén jött az, hogy talán egy gyermek ezt megadhatná. A pszichológus a könyvben azt mondja, hogy az ilyen gyerekek az úgynevezett funkció gyerekek, akik azért születnek meg, hogy egy párkapcsolatot megmentsenek, vagy hogy azt a szeretetet, amit a partner nem ad meg, pótolják egy gyerekkel. Én pedig ezt nem akartam.

Rácz Laura Rebecca tudatos gyermektelen
Laura vaskos kötetbe szedte a vállalt gyermektelenekkel készített mélyinterjúit / Kép forrása: Rácz Laura Rebecca

Az, hogy nem szeretnél saját gyermeket nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem tudsz velük bánni. Jól kijössz a gyerekekkel?

Nincs releváns tapasztalatom, mert a baráti körömben is inkább vagy olyanok vannak, akiknek szintén nincs gyerekük, vagy olyanok, akiknek már nagyobb, kamasz vagy felnőtt gyerekeik vannak. Azt azért hozzá kell tennem, hogy a gyerekzsivaj zavar. A gyerekvisítás olyan decibelt képes elérni, amely számomra kellemetlen, de amúgy is zavar minden harsány hang, a gyerekektől függetlenül is. Mégsem általánosítanék, hiszen volt már olyan, hogy ismeretlen kicsit cukinak találtam és mosolyogtam rá. Arra azonban egyáltalán nem vágyom, hogy a kezembe vegyem, és hosszan gügyögjek neki. Ha egy barátomnak babája születne, biztosan besegítenék, de nagy megkönnyebbülést jelentene az, hogy egy idő után visszaadhatom neki.

A gyerektelenség miatti bélyeget leginkább a nőkre sütik rá, pedig a férfiakat legalább annyira érinti. Mit tapasztaltál, hogy melyik nemet hogyan ítélik meg ebben a kérdésben?

Az is egy sztereotípia, hogy a tudatosan gyermektelenek azok a vénlányok, akik nem kellettek senkinek és majd otthon a macskáik falják fel őket. Ezzel szemben a kutatásom azt mutatta, hogy akik szándékosan nem vállalnak utódot, azoknak több mint kétharmada házasságban vagy párkapcsolatban él. Rögtön bejön tehát a férfi perspektíva, vagyis az, hogy ehhez a férfi ugyanúgy kell, mint a nő. Vagyis mindez a férfiakat ugyanúgy érinti, mint a nőket. Jó esetben a gyerekvállalás és nem vállalás is közös döntés. Mindez azért is fontos, mert manapság nem könnyű ismerkedni, és főleg egy akkora „hendikeppel” nem, hogy valaki nem akar gyereket. Ezek az emberek egymásra tudnak találni. Reprezentatív kutatást férfi oldalról ugyan nem végeztem, de többekkel beszélgettem és a könyv írása közben kiderült, hogy őket is érinti a piszkálódás. Az azonban, hogy kit mennyire bántanak, talán nem is igazán a nemtől függ, hanem attól, hogy ki milyen karakán, határozott egyéniség. Aki kevésbé szorongó, és bátran felvállalja e döntését, azt kevésbé kezdik ki. A férfiak is kapnak hideget és meleget, mégis a nőkhöz kapcsolják azt, hogy ha ezzel a genetikai állománnyal születtél, akkor férjhez kell menned és gyermeket kell szülnöd. Ha nem teszed, akkor elkönyvelnek selejtesnek, defektesnek, összeférhetetlennek, illetve olyannak, aki nem kell senkinek sem. Erről szól az a már talán szitokszóként is használt „női princípium”.

Sokan töltötték ki az általad összeállított kérdőívet. Mi alapján választottad ki az interjúalanyaidat?

Közel kilencszázan küldték vissza a részletesen kitöltött kérdőívet. Emellett minden engem felkereső emberrel igyekeztem leülni beszélgetni, végül negyven-ötven beszélgetést folytattam, azonban nem kerülhetett bele mindegyik a könyvbe, éppen ezért a rendezőelv a sokszínűség volt. Nem lehet azt mondani, a gyermektelenek ilyenek vagy olyanok, mert ez egy nagyon sokszínű, heterogén közösség. Tehát az volt a cél, hogy ezt a sokszínűséget visszaadjam. Visszajelzésként megkaptam, hogy ez a könyv egy vaskos társadalomkritika. Ez az egész messze nem csak a gyermek (nem)vállalásról szól, hanem például arról is, hogy mi a család. Azért, mert egy férfi és egy nő meghitt párkapcsolatában nem akar gyermeket, attól ők még egy családot alkotnak, noha az uralkodó felfogás szerint ez nem az.

Nagyon sokféle életúttal találkoztál a könyvedhez segítségül hívott kutatómunka során. Milyen következtetéseket tudtál ezekből levonni? Megerősítettek döntésedben, vagy volt, hogy elbizonytalanodtál?

Nem kellett megerősíteni, de el sem bizonytalanítottak. Ezt 36 évesen „megbeszéltem magammal”, a kutatás a személyes életemre semmilyen hatással nem volt.

Mit kaptál a könyvvel, a könyvtől?

Örülök ennek a kérdésnek, mert ezt még nem kérdezték meg tőlem. Márpedig számomra fontos megközelíteni ezt a témát így is. Életemben talán most először érzem azt, hogy igazán hasznos vagyok. Hogy fontos, amit csinálok, mert ezáltal tudok segíteni másoknak. Volt, akitől ajándékot is kaptam és rengeteg szívhez szóló üzenetet. Meg azt a felismerést kaptam a könyvtől, hogy a gyermekmentesség mennyire fontos sok embernek, és hogy én végül is szerencsés vagyok amiatt, hogy ez nálam nem identitásmeghatározó tényező, mert így nem kell állandóan magyarázkodnom, és a döntésem mellett kardoskodnom. Nem tudtam, hogy másoknak mekkora küzdelmet kell folytatniuk a családjukkal, sokszor a barátaikkal is a gyermekmentességük miatt, a dolog társadalmi szintű elfogadottságáról nem is beszélve. Eddig rengeteg szeretetet, köszönetnyilvánítást és pozitív visszajelzést kaptam. Ráadásul nagyon jó szakmai kapcsolatokkal is gazdagodtam, hála azoknak a nyitott és kedves újságíró kollégáknak, akik interjút kértek tőlem. A könyv megjelenése óta (2022. február 23. – a szerk.) sok-sok rádiós, podcast, online és print megkeresésben is volt részem.

Kicsit olyan ez, mintha gyereket szültél volna, nem?

Vicces, mert egy ismerősöm pontosan ezt mondta: Laura, neked ez a könyv a gyereked, tudatosan. (Nevet.)

Rácz Laura Rebecca childfree
“Bízom benne, hogy mindazok, akik valamiért szeretnek másokat megbélyegezni, a könyv elolvasása után a stigmákat is lerakják.” / kép forrása: Hámori Zsófia

Mit ad(hat)tál másoknak a könyvvel?

A visszajelzések alapján a könyv reményt, bátorságot, megerősítést adott az olvasóknak, és volt, aki azt mondta, a könyv billentette át a gyerekkérdés körüli dilemmán, mert korábban bizonytalan volt e tekintetben. Sokan magukra ismertek a kötetben szereplő sorsok, megnyilvánulások, vallomások között. Ezt a néhány kedves sort például az egyik, könyvben szereplő nőtől kaptam, aki mentális problémája miatt arra a nehéz és fájdalmas elhatározásra jutott, hogy az a felelősségteljes döntés, ha lemond az anyaságról:

„Mérhetetlenül sokat adott a puszta beszélgetés is veled, mert valóban érdeklődő, nyitott és érzelmileg biztonságos módon kapcsolódó vagy. Sokat segít ez a könyv saját gyászfolyamatomban és saját szavaimat újra visszaolvasva erősödöm meg saját döntésemben. Mérhetetlen hálás vagyok, hogy ilyen embernek ismerhettelek meg.”

Olyan, mintha valamiféle terápiát folytattál volna, nem?

Érdekes, hogy erre rákérdeztél, mert nem egy beszélgetés során tapasztaltam ezt a terápiás jelleget. Volt, amikor négy órán át beszélgettünk a gyerektelenségről, majd azt mondták az interjúalanyaim, hogy számukra ez olyan volt, mint egy terápiás ülés. Többektől megkaptam, hogy én vagyok az első és egyetlen, akivel egyáltalán tudtak erről beszélni.

Feldolgoznád még valamilyen más módon a gyermektelenség kérdését?

Úgy érzem, a könyvben ezt elég alaposan kiveséztem, de abban gondolkodom még, hogy érdemes lenne körbejárni pszichológussal vagy szociálpszichológussal egy jelenséget: miért van az, hogy a társadalmat zavarja, sőt irritálja a tudatosan gyermektelen életvitel? Mi ebben az irritáló vagy netalántán az irigylésre méltó? Miért érzik egyesek feljogosítva magukat arra, hogy kritizálják ezeket az embereket? És miért vitatják el a childfree emberektől azt az érzést, hogy boldogok gyerek nélkül? Ezt lenne jó tudományos szemszögből megvizsgálni.

Amennyire sok nőt hoz lázba az anyaság kérdése, vannak, akik pont attól érzik magukat teljesnek, hogy nincs gyerekük, mert nem vágynak rá. Fogadjuk el, hogy felelősen döntöttek és hadd éljék úgy az életüket, ahogyan nekik tetszik!

Rácz Laura Rebecca kulturális újságíró, a Közelítő – Közelről nem is ijesztő blog alapítója. Diplomáját az ELTE jogi karán, újságírói végzettségét a Komlósi Oktatási Stúdióban szerezte. Első nagy társadalmi projektjének a Tudatosan gyermektelenek című könyv a gyümölcse. Cikkei saját blogján kívül a WMN-en, a ContextUson és a BorPortrén olvashatók. Nagy étvágyú kultúrafogyasztó, szenvedélyes utazó.

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Jessica Chastain ingyen játszotta el Donald Trump nővérét az Armageddon Time-ban