II. Erzsébet királynő halála miatt erőteljes izgalmak övezték A korona következő évadának megjelenését, ám nem igazán sikerült megugrani az előző szériák és szereplők által olimpiai magasságra helyezett lécet. A korona 5. évad – kritika.
Napra pontosan csaknem két évvel a negyedik évad után, november 9-én került a Netflix kínálatába A korona ötödik évada, amelyet – a közelmúlt eseményeinek fényében – lélegzetvisszafojtva várt úgy a magyar, mint a nemzetközi közönség, s ha hihetünk a híreknek, a brit királyi család egésze is.
Persze, a két hallgatóság izgatottsága egészen eltérő, hiszen, míg a nézők arra voltak kíváncsiak, hogyan sikerül megjeleníteni a kilencvenes évek legviharosabb eseményeit a filmvásznon, addig a királyi családban rettegve várták az új évadot.
Volt is félnivalója a frissen királlyá avanzsált III. Károlynak, hiszen elérkeztünk a família történelmének „legszaftosabb” időszakához, amikor a királyi pár négy gyermeke közül három ugyanabban az évben (1992-ben) elvált, s ezzel annyi muníciót szolgáltattak a médiának, hogy egy-egy szerkesztőség évekig eléldegélt a botrányok legocsmányabb részleteiből.
Sokat lendített viszont a királyi család jelenlegi helyzetén, hogy a még élő, a sorozatban is fel-felbukkanó karakterek, így például Sir John Major volt brit miniszterelnök vagy Tony Blair is erősen bírálták a Netflixet azért, mert nem jelenítik meg az egyes részek előtt, hogy fikcióról van szó: Major szerint egy rakás zagyvaság a történet, Blair pedig „teljes szemétnek” titulálta az alkotást. Dame Judi Dench is kiállt az igazság mellett, amikor kijelentette: nála jobban senki nem hisz a művészi szabadságban, de mindennek van határa. A színésznő követelte, ha a gyászoló brit nemzetközösség és a család miatt nem is, de azért az uralkodóért, aki hetven éven keresztül hűségesen szolgálta a népét gondolják meg, nem lenne-e érdemes feltüntetni a történet valóságtól elrugaszkodott mivoltát az egyes részek előtt.
A Netflix mindezeket figyelembevéve sem engedett a kérésnek, ám valószínűleg ez mit sem változtat azon, hogy Peter Morgan forgatókönyvíró végül hogyan ábrázolta Nagy Britannia leghatalmasabb családjának viharos éveit. Spoiler: nem volt benne köszönet.
Viharos évek, „csendes” megvalósítás
Ezen a ponton szeretnék óva inteni mindenkit, aki még nem látta az 5. évadot, hogy ne olvasson tovább, innentől ugyanis gyakoriak lesznek a spoilerek. Sokat gondolkodtam azon, vajon más szemmel nézünk-e a sorozatra II. Erzsébet halála után, egyáltalán mennyiben befolyásolja egy róla készült művészeti alkotás megítélését az, ha a „főszereplő” idő közben meghal. Rá kellett jönnöm, hogy nagyon is: míg a sorozat nyitánya után alig vártam a második évadot, s azonnal, egyben befaltam az egészet, az ötödik etapot tudatosan halogattam: a megjelenés előtti „viharok” annyira beették magukat a fejembe, hogy nem akartam (mertem?) egy nemrég elhunyt idol emlékét „bemocskolni” harminc évvel ezelőtti történetekkel. Így tehát kijelenthetem, hogy más, mondhatni „gyászszemüveggel” néztem végig az új évadot, míg a korábbiakban igyekeztem objektív lencsén keresztül szemlélni minden figurát, s azok gyarló és kevésbé gyarló döntéseit.
Hasonló a helyzet a történelmi kort illetően is, hiszen, ahogy közeledünk a jelenkorhoz, egyre több dologra emlékszem, emlékszünk a királyi család történetéből: Diana BBC-s interjúját vakuemlékként őrzöm az emlékezetemben, akárcsak később az ikertornyok ledőlését, vagy épp II. Erzsébet idén bekövetkezett halálhírét.
Nem csoda tehát, hogy az ötödik évadban a legapróbb részletekre is kínosan ügyeltek a készítők –beszéljünk akár a szereplőválogatásról, a színészek karakterhű mimikájáról és dialektusáról, vagy épp a színben és szabásban tökéletesen azonos ruhákról –, valahogy azonban mégsem sikerült a korábbiakhoz hasonló, grandiózus hatást elérniük.
Casting: West leugrik a vászonról, Debicki elvész Diana poklában
Casting tekintetében csak kevés ponton hibázott a Netflix: noha a stáblista első megjelenésekor el sem tudtam képzelni, hogy tudom majd kiverni a fejemből Imelda Staunton alakítását Dolores Umbridge-ként, örömmel konstatáltam, hogy a színésznő ügyesen megoldotta a feladatot: a részek alatt eszembe sem jutott parádés performansza a Harry Potter és a Főnix rendje c. alkotásban.
Noha Staunton egyenletes alakítást nyújt a részekben, be kell látnunk: ebben az évadban kevés teret hagytak neki a kibontakozásra, hiszen az 5. felvonás egyértelműen Elizabeth Debicki (Diana megformálója) és Dominic West (Károly herceg szerepében) „héja nász az avaron”-ja. Debicki félelmetesen jól jeleníti meg a házasságában vergődő Dianát (olyannyira, hogy akárhányszor „alulról felfelé” pislog, kiráz a hideg), nem beszélve a dialektusáról. Utóbbiról egyébként a színésznő azt nyilatkozta: nehéz volt elsajátítani Lady D. beszédstílusát, mert furcsamód felfelé viszi a hangsúlyt a mondatai végén, mintha mindig „benne szakadna egy gondolat”.
Néhány dolgot tudok csak felhozni a színésznő ellen, s azok nagy része is szőrszálhasogatás csupán: elsőként a magasságát, amellyel színésztársai fölé magasodik. Nem tudok napirendre térni afelett, hogy ha már az első Mission Impossible-ben szimpla kamerabeállítással meg lehetett oldani, hogy Tom Cruise magasabbnak látszódjon kollégiáinál, akkor 2022-ben hogy nem sikerült ugyanezt kivitelezni A koronában, de persze, ennél nagyobb bajom sose legyen.
Olykor viszont erősen az volt az érzésem, hogy Debicki elveszett Diana pszichológiai poklában, s ez negatívan hatott a színészi teljesítményére. Gyakran eltúlzottnak éreztem a szorongását alátámasztandó mozdulatait, mimikáját. Ugyanakkor tény, hogy még ennek fényében is társa, Dominic West fölé tornyosul, már ami az alakítást illeti. West túlságosan domináns a folyton őrlődő, bizonytalan Károly szerepében, s sem gesztusaiban, sem beszédstílusában nem sikerül hoznia a trónörökös vívódó jellemét: egész egyszerűen kilóg a lóláb az alakításában.
Nem úgy a Fülöp herceget megformáló Jonathan Pryce, aki ugyan nem érte be a 3.-4. évadból megismert Tobias Menziest a szerepben, mégis elvitathatatlanul jól áll neki a gyakran morcos, hitében néha megingó, az öregkor küszöbén ácsingózó Edinburgh-i herceg karaktere.
Amiben A korona a legerősebb: a vizualitás
Ha az alakításokról nem is, a vizuális megjelenítésről annál inkább lehetne ódákat zengeni, hiszen a színészek nonverbális interakciói, s az ezeknek keretet adó környezet egyértelműen a show legnagyobb kincse.
S valójában e tekintetben igazán zseniális ez a sorozat: semmit nem mondanak ki expresszíven, csupán sejtetnek a vizualitás különböző eszközeivel, beszéljünk akár a szereplőket körülvevő környezetről, tárgyakról vagy épp ruházatukról.
Semmi nem fejezi ki jobban az uralkodó öregedését s a monarchia intézményének leáldozását annál, mint amikor Staunton a leégett Windsor kastély romjai között egyedül sétál. (Érdekesség: több mint 200 tűzoltó kellett ahhoz, hogy megfékezzék a Viktória királynő kápolnájából kiinduló tüzet, s mindeközben 115 szoba, köztük 9 fogadóterem ment tönkre, amelyeket 47,5 millió dollárért újították fel az elkövetkezendő öt évben: nem csoda, hogy az ilyesfajta költségek miatt sokak szemét szúrta a „korona” költekezése a kilencvenes évek recessziója közepette.)
Hasonlóan erőteljes pillanat, amikor Diana és Károly, mint két rossz gyerek, külön bársonyfotelokban ülve bejelentik az óriási, aranykeretes festmény előtt ülő királynőnek válási szándékukat, s nem tudjuk, kit sajnáljunk jobban: a család szétesett romjain ülő méhkirálynőt, vagy a két fiatalt, akiknek beletört a bicskája abba, hogy magukon kívül mindenki más kedvére igyekeztek tenni.
Elképesztő vizualitás ide, ügyes casting oda, valamiért mégis vontatottra sikeredett a végeredmény. Talán nézőként (is) belefáradtunk abba, hogy egy család újra és újra ugyanazokat a hibákat követi el? Hiszen akárhányszor új, lelkes „tagokat” emelnek be maguk közé, a végén rá kell jönniük: ők maguk, s a szigorú szabályaik szipolyozzák ki belőlük az életet, amelynek végén nem marad más, mint fájdalom és harag. Hogy sokadszorra is képtelenek megérteni, hogy a szabadelvű embert nem lehet igába hajtani, mert abban összeroppan? Hogy hiába próbálnak a szerelem útjába állni, az a leglehetetlenebb körülmények között is utat tör magának?
Vagy inkább annak köszönhető az epizódok közben gyakran érzett unalom, hogy sikeresen elérte a célját az a gondolat, amelyen Károly herceg rugózik az egész ötödik évad alatt: a monarchia egy elavult, unalmas intézmény, s szükség lenne egy új arcra, hogy „a cég” élére álljon? Netán az elmúlt időszakban olyannyira felteltünk a brit királyi családról szóló történetfolyammal, hogy egy mestermű is csak nagy nehezen ugorja meg az ingerküszöbünket?
Akárhogy is: A korona ötödik évada csak halovány árnyéka a korábbiaknak, de ha szerencsénk van, az utolsó fejezetre marad még bennünk elég muníció ahhoz, hogy újraéljük az elmúlt évek történéseit, hiszen annyi már most bizonyos, hogy az sem lesz majd egy könnyed gyalogmenet.
Borítókép forrása: Shutterstock/PuzzlePix
