Bár sokak szerint megbocsátás arról szól, aki megbocsát, ez a folyamat valójában a bántalmazott és a bántalmazó közötti kapcsolatra fókuszál. A pszichoterapeuta 5 érve arra, hogy miért nem érdemes sem barátként, családtagként, sem pedig szakemberként erőltetni, sugalmazni a megbocsátást.
Mit értünk voltaképp megbocsátás alatt? Azt, hogy már nem neheztelünk a másikra? Hogy nem akarunk bosszút állni rajta? Hogy rendezni akarjuk vele a kapcsolatunkat és visszaengedjük az életünkbe? Megbocsátható, ha a bántalmazó nem vállalt felelősséget a tettéért? És ha igen, a bántalmazottnak kell-e keresnie őt online vagy személyesen, hogy ezt elmondja neki?
Rengeteg a kérdés, a válasz azonban nem egyszerű. Bár szótári értelemben véve a megbocsátás egy evolúciós jelenség, egy folyamat, amely bár szükséges a közösségépítéshez és annak fenntartásához, de ez nem jelenti azt, hogy az érintett elfelejti az őt ért sérelmeket, vagy, hogy felmenti a (jogi) felelősség alól az elkövetőt, a szó hétköznapi értelmében azonban gyakran azt értjük alatta, hogy minél hamarabb béküljünk ki a másikkal, engedjük el a haragunkat, nyissunk tiszta lapot.
Amanda Ann Gregory, bántalmazottakkal foglalkozó pszichoterapeuta szerint azonban a bántalmazó kapcsolatok túlélőinek azonban fontosabb feladatuk is van a megbocsátásnál, méghozzá a saját testi-lelki épségük. Az alábbiakban 5 érvet sorakoztat fel arra, hogy miért nem érdemes sem barátként, családtagként, sem pedig szakemberként erőltetni, sugalmazni a megbocsátást.
A megbocsátás visszaránthatja a túlélőt a bántalmazó kapcsolatba
A fizikai, szellemi és lelki biztonság sokkal fontosabb a megbocsátásnál a terapeuta szerint. Amennyiben a túlélőt továbbra is veszélyezteti a bántalmazó, a megbocsátással ismét kezdetét veheti az elnyomás. Szintén gyakori, hogy a bántalmazott a környezet unszolására tér vissza bántalmazójához: McNulty (2011) arra a következtetésre jutott, hogy a megbocsátóbbnak bizonyuló felek, nagyobb valószínűséggel tapasztalnak fizikai és pszichológiai agressziót a házasság első négy évében. Míg akik kevésbé megbocsátóak, ők arról számoltak be, hogy partnerük agressziója idővel csökkent. Ez azt sugallja, hogy a megbocsátás visszaránthatja a túlélőt a bántalmazó kapcsolatba.
A megbocsátás „felmenti” az elkövetőt a felelősségvállalás alól
A gyereknevelésben létezik egy úgynevezett Montessori-módszer, melynek célja nem az, hogy a gyerekek féljenek a büntetésektől, és ez határozza meg a viselkedésüket, hanem legyenek tisztában a tetteik következményeivel, és ez alapján cselekedjenek. A gyakorlatban mindez úgy néz ki, hogy ha a gyerek mondjuk verekedett az iskolában, akkor a következő héten nem mehet el a barátja születésnapjára.
A gyerekpszichológusok szerint a büntetés és a szemet hunyás helyett sokkal célravezetőbb az, ha a gyermekek megismerkednek a természetes következményekkel. Mert abban az esetben, ha (az előző példánál maradva) a megütött gyerek megbocsát támadójának, aki ezáltal részt vehet a születésnapi partin, akkor a bántalmazó sosem tanulja meg, hogy mi a helyes és mi nem. Gregory szerint a bántalmazottak is hajlamosak arra, hogy akár sajnálatból, akár más indíttatásból megbocsátanak az elkövetőnek, csakhogy ezzel lényegében felmentik őket a felelősségvállalás alól.
A megbocsátás tévútra vihet
A traumák kezelése érzelmileg (és időnként fizikailag is) fájdalmas. Hogy enyhítse ennek a hatását, a bántalmazott kényszerítheti magát arra, hogy megbocsásson bántalmazójának. Ez ebből eredő megkönnyebbülés azonban általában csak átmeneti, sokaknál pedig el sem jön. A pszichoterapeuta szerint a traumafeldolgozás, a gyász nem megkerülhető, csak rajtuk keresztül lehet továbbhaladni. Sok idő (és tér) kell ahhoz, hogy a túlélő elismerje és megtapasztalja az érzelmek széles arzenálját, beleértve a dühöt, a félelmet, a haragot és a szégyent.
A megbocsátás a bántalmazóra helyezi a figyelmet
Bár sokak szerint megbocsátás arról szól, aki megbocsát, ez a folyamat valójában a túlélő és a bántalmazó közötti kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. Arról már kevesebbet hallani, mekkora érzelmi és fizikai energiabefektetést igényel a túlélő részéről megvédeni magát bántalmazójától, ezért a gyógyulás során inkább abban kellene segíteni őt, hogy az önmagával való kapcsolatára fókuszálhasson: hogy felismerje belső folyamatait és szükségleteit, újra kapcsolódhasson az érzelmeihez, és a többi. Röviden mindig a túlélő érzelmi és fizikai biztonsága az első.
A megbocsátás fokozhatja a bántalmazott szégyenérzetét
A pszichoterapeuta szerint bár valamikor előnyös lehet, ha a bántalmazott megbocsát a bántalmazónak, nem szabad sem barátként, családtagként, sem pedig szakemberként erőltetni, sulykolni a megbocsátást. Teljesen mindegy, miért nem szeretne a túlélő megbocsátni,a környezetének ezt tisztelettel, együttérzéssel kellene fogadnia. Ahhoz, hogy valaki fel tudjon épülni egy traumából, hogy újra biztonságban érezhesse magát, és ismét magabiztosan kezelhessen egy szituációt, ahhoz a terapeuta szerint meg kell hagynunk az érintett önrendelkezési jogát.
Dr. Rober Enright, a megbocsátás pszichológiájával foglalkozó tudományos disszertációjában arról ír, hogy tiszteletben kell tartanunk, ha valaki nem a megbocsátást választja. Persze taníthatunk másokat a megbocsátásról és annak folyamatáról, de a végső döntést magunknak kell meghoznunk. Hiszen mindenkinek joga van a megbocsátás megtagadásához, a moralizálás ebből a szempontból teljesen alaptalan a terapeuta részéről, a megbocsátás sulykolása ráadásul gyakran fokozhatja a bántalmazott szégyenérzetét.
Borítókép forrása: Shutterstock/Puzzlepix
