Mohos Zsófia jelenleg Rimóc és Kupuszina településein igyekszik megörökíteni az ott élő idősek arcképeit, történeteit, korábbi munkáit a Görbeország című kötetben publikálta. A fotográfussal a magyar népviselet napja alkalmából beszélgettünk elhomályosuló tradíciókról, egyes ruhadarabok jelentéséről, s azt is megtudtuk, mit jelentenek a tüdőszín és lajbi kifejezések.
Coloré: Mit jelent számodra a fotózás?
Mohos Zsófia: Kiskorom óta bennem volt a vágy aziránt, hogy megörökítsem a pillanatot. Nagyon sokáig naplót vezettem például, a mai napig gyakran jegyzetelek is, tehát a megőrzésre való igény valamilyen formában mindig bennem volt. 17-18 évesen kezdtem el foglalkozni a fotózással. A családomban volt egy digitális gép, azzal kezdtem a kertben fényképezni, majd elkezdett jobban érdekelni a fotózás technikai háttere, s ezzel együtt megszületett bennem az igény egy komolyabb fényképezőgépre. Fokozatosan, a saját tempómban tanultam meg a szakmát.
Honnan származik a tradíciók iránti rajongásod?
Egyrészt otthonról hozom, hiszen édesanyám régész, vagyis az „értéket őrizni” mondat akár a családunk mottója is lehetne. Másrészt nagyon sok időt töltöttem anno a nagymamámnál egy Nógrád megyei falucskában, Kisecseten. Innen származik a paraszti világ és a falvak iránti vonzódás. Ott megtapasztaltam azt a szabadságot, ami szerintem minden gyereknek – aki vidéken huzamosabb időt töltött nyáron – megvolt.
Pont, amikor elkezdett érdekelni a fényképezés feltűnt, hogy egyre kevesebb néni van a faluban, ami így egyre inkább kiüresedik. Itt találkozott bennem a fotózás és a megőrzés vágya, mert éreztem, hogy valahogy meg kell örökítenem ezt a világot, hiszen az nemsokára el fog tűnni. Az eddigi tapasztalataim alapján úgy vélem, nagy különbség van aközött, hogy valaki a hagyományban él, vagy inkább őrzi azt. Előbb-utóbb csak a hagyományőrzőket tudom majd fotózni, viszont a Magyar Művészeti Adakémia ösztöndíja kapcsán azokra igyekszem koncentrálni, akik a hagyományban élnek.
Pályakép:
Az egyre inkább homályba vesző paraszti világ képeit merevíti ki fotóin Mohos Zsófia fotográfus. Munkája nagymamája szülőfalujában, Kisecseten kezdődött, az itt készült képeket és hallott történeteket a Görbeország című kötetében tette közzé 2020-ban. Nemrég elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíját, amely kapcsán Rimóc és Kupuszina lakóit, s mindennapjaikat örökíti meg. Hitvallása, hogy szeretné konzerválni a múlt értékeit, ezzel megőrizve az általa fotózott idős emberek történeteit, hagyományait.
Egy veled készült korábbi interjúban azt mondtad, hogy afféle küldetéstudat vezérelt, hogy megörökítsd a kisecseti életképeket. Mivel egyébként segítő szakmában dolgozol, gyógytornászként, felmerült bennem a kérdés: nem fárasztó a világ folyamatos jobbá tétele?
Nagyon betalált a kérdés, mert épp most élek meg egy mélypontot ezzel kapcsolatban. (Nevet.) Év elején nagyon sok emberhez eljutott a munkám az Instagramon, emellett sok új embert, sorsot ismerhettem meg. Mivel lelkileg nagyon belevonódom az idősek történeteibe, pont néhány hete érzékeltem azt, hogy megteltem, és nem tudok többet befogadni, ennél fogva nem tudok már többet adni magamból. Jelenleg épp az egyensúlyt keresem. Nem tudom és nem is szeretném abbahagyni a fotózást, hiszen hajt a küldetéstudat, de meg kell találnom a módját annak, hogy balanszba kerüljek. Fontosnak tartom, hogy megmaradjon az érzelmi töltete a munkámnak, hiszen ők nem csak az utcán lekapott arcok, hanem szoros kapcsolatot alakítok ki minden időssel, akik beengednek az életükbe, életterükbe. A lelki bevonódásnak köszönhetően lesz olyan az eredmény, amilyen.
Számomra mindig fontos, hogy írjak is valamit a képek mellé, ez egyfajta terápia is. Az utóbbi időben többször elgondolkodtam azon, jó-e, hogy ennyi mindent megosztok, mert szeretném elkerülni, hogy az emberek „nyomorpornónak” tartsák a képeimet, hiszen ezek egyáltalán nem ilyen szellemben készülnek. Szerencsére egyébként nem látok változást a fotóimon a „telítődésem” hatására, hiszen azzal az alapgondolattal vágok neki minden alkalomnak, hogy szépnek látom az alanyaimat, így nem is tudnék másfajta végeredményt produkálni, mint amilyet.
Ha már az érzelmi bevonódást említetted: mivel nagyrészt időseket fotózol, érdekelne, hogyan nyered el a bizalmukat. Hogy éred el, hogy beengedjenek a legbelsőbb terükbe, megmutassák neked életük kincseit, például a ruháikat?
Kisecseten és környékén az volt a szerencsém, hogy a nénik egészen kiskoromtól kezdve ismertek a nagymamám miatt. Persze, nem mindenkihez voltam bejáratos, de amikor az utcán összefutottunk és megkérdeztem, beengedne-e magához kicsit beszélgetni és fotózni szívélyesen fogadtak, hiszen ismerős voltam nekik. A rimóci és kupuszinai idősekkel viszont nem ilyen közvetlen a viszonyom, itt általában két dolog van segítségemre: az egyik, hogy el tudom mondani, hogy mivel foglalkozom, és be tudom mutatni a Görbeország című fotókönyvemet, másrészt pedig rengeteg türelem kell ehhez, mert van olyan néni, akit egy éve ostromolok. Van, aki egy idő múlva beenged az életterébe, de persze az ellentéte is előfordul. Sokat segít a kapcsolati háló is, ha már el tudom mondani, hogy járok Erzsi nénihez és Sanyi bácsihoz, akkor szívesebben beszélgetnek velem az idősek. Sokat számít az ilyesfajta bizalom.
Melyik a kedvenc „görbeországos” történeted, ami népviselethez, ruhadarabhoz kötődik?
Nagyon szeretem, amikor az idősek megmutatják nekem a szekrényeiket, ami, lássuk be, meglehetősen intim dolog. (Ha most valaki ide bejönne, hogy mutassam meg a szekrényeimet, nem biztos, hogy azonnal kötélnek állnék.) Az egyik legkedvesebb emlékem Terka nénihez kötődik Rimócon, ő három órán keresztül mutogatta meg nekem a szekrényeit, és elmagyarázott mindent, hogy a helyi népviseletnek melyik része micsoda. Ugyanez a néni mesélte, hogy virágkorában több mint száz felsőszoknyája is volt. Ez számomra azért volt érdekes, mert korábban az a kép élt a fejemben, hogy a népviseletben mindenki egyforma, hiszen megvoltak az életeseményekhez köthető szigorú viseletek, így például, ha valaki férjhez ment, később gyermeket szült.
Az előzetes koncepcióm aztán hamar megdőlt, hiszen, ahogy a fenti példából is látszik, igenis volt és van lehetőség az önkifejezésre a népviselet kapcsán is. Lehet játszani a színekkel, anyagokkal, vagyis egyedi elképzelések születtek a hagyományos keretek mentén. Érdekes egyébként megfigyelni, hogy kor ide vagy oda, mennyire előjön a ruhák kapcsán a nagybetűs nő az asszonyokból. Öröm nézni!
Az Instagram oldaladon közzétett posztokban gyakran emlegeted, mennyi új szóval bővül a szókincsed a ruhákat illetően egy-egy látogatás alkalmával. Fel tudnád idézni a kedvenceidet?
Korábban nem ismertem a rimóci népviseletet, így az azokkal kapcsolatos szavakat sem. Pont Terka néninél hallottam először a tüdőszín kifejezést, amit ők a rózsaszín pink árnyalatára használnak, de újdonság volt például a gyöngyös fékető (így nevezik Rimócon a gyöngyökkel díszített főkötőt, ezt csak az asszonyok viselhetik, a lányok még nem) és a lajbi (mellény) is. A másik új kedvencem a tutri, ezt Nógrádsipeken gyűjtöttem nemrég: ez a helyi főkötő megfelelője.
Mit gondolsz, mit jelent a népviselet a képeiden szereplő asszonyok számára, s mit jelent neked? Vannak-e hasonlóságok, különbségek a két fél között?
Szokták kérdezni, hogy miért pont viseletes asszonyokat fotózom. Ennek kapcsán arra jöttem rá, ha valaki a viseletet hordja a 21. században is, az szerintem egy jel arra, hogy tiszteli a hagyományokat, lényegében abban él. Ez a gondolkodásmód nemcsak a ruhák terén, hanem a hétköznapokban is megmutatkozik.
Úgy látom, tartást és biztonságot ad nekik a népviselet, emellett egy közösséghez való tartozást is kifejeznek ezek a ruhák.
Ha a saját szemszögemből nézem a kérdést: felejthetetlen élmény, amikor a nénik engem öltöztetnek. Ez egyfajta átszellemülés, teljesen másképp látom magam ezekben a pillanatokban. Így be is vonnak a saját körükbe, kicsit én magam is közéjük tartozom azáltal, hogy viselhetem picit a ruháikat.
Mit gondolsz, miért nem trendi manapság a népviselet? Hogyan tudnánk (ha lehet egyáltalán) integrálni a népviseletet a 21. századi ruhatárba?
Manapság inkább kezd újra divatba jönni, hiszen több magyar tervező is igyekszik becsempészni a jellegzetes népi motívumokat a kollekcióiba. Azt látom, hogy a fiatalok kezdik ezeket a darabokat örömmel és büszkén viselni. Erre az egyik jó példa április 24-e, a magyar népviselet napja. Amikor végignézem az eseményről készült képeket, örömmel tölt el, hogy a népviseletben lévők mellett már felbukkannak azok is, akik csak egy-egy motívummal díszített ruhadarabon vagy jellegzetes ingvállon viszik magukkal a hagyományokat, de ez is már haladás az eddigiekhez képest. Fontos kiemelni, hogy a népviselet sosem volt egy konzervált dolog. Ugyanúgy, mint a nagy divatláncok egy-egy kollekciója, úgy a vidéki falvakban fellelhető öltözködés is óriási változásokon ment keresztül akár egy generáción belül: például rövidebb lett a szoknya hossza, mert az kényelmesebb volt, vagy esetleg többet mutatott.
A népviselet mindig élő és lüktető dolog volt.
Persze, nincs is a változással baj, ami fontos, hogy dokumentálható legyen az átalakulás, ha valaha bárki visszatérne a gyökerekhez, megtehesse.
Egyébként mára már nem sokan vannak, akik a viseletkészítéssel foglalkoznak, hiszen az óriási munka és nem fizetik meg. Az említett tutrit például három napba telik elkészíteni. Most épp azon a ponton egyensúlyoz a társadalom, hogy vagy elsajátítja a technikát egy fiatal, vagy örökre feledésbe merül, s majd utólag kell kitalálnunk, mit és hogyan kellene csinálni. Nemcsak az öltözködés lenne a lényeg, hanem az utánpótlás is. A másik nagy probléma, hogy azok az anyagok, amikből régebben a ruhák többsége készült, már nem elérhetők, így mással kell azt pótolni, ami persze végeredményében nem lesz ugyanolyan.
Vajon mi annak az oka, hogy nem értékeljük a helyén a múlt olyasfajta értékeit, mint a népviselet?
A paraszti világ hanyatlása, a téeszesítés és a munkalehetőségek szűkülése miatt sokan kivetkőztek, vagyis eldobták maguktól a népviseletet anno, hiszen (csúnyán hangzik vagy sem) egy időben ciki volt parasztnak lenni. Ha a néniket megkérdezem, miért vetkőztek ki, gyakran számolnak be arról, ha elhagyták a falu határát, kinevették őket az ósdinak titulált ruhák miatt. Ez olyannyira megsértette a büszkeségüket, hogy inkább elhagyták a népviseletet. Az érem másik oldala pedig, hogy a fiatalok nem vitték tovább a szüleik öltözködésének hagyományát.
Milyennek látod a fotózott falvak és közösségek jövőjét?
Kisecseten például volt egy pont, amikor nagyon kiüresedett a falu, aztán a koronavírus-járvány alatt érdekes dolog történt: sok régi házat megvásároltak olyan fővárosiak, akik home office-ban dolgoztak otthon, de valószínűleg vágytak a friss levegőre. Ma sokan közülük nemcsak hétvégi házként használják a megvett telkeket, hanem odaköltöztek és gazdálkodásba kezdtek távol a főváros zajától. Azok a falvak, amelyek távolabb esnek Budapesttől, nem ennyire szerencsések, ráadásul ezeken a településeken a kisebbség-kérdés is gyakran rendezetlen.
Mennyire befogadók ezek a közösségek az újonnan érkezőkkel szemben?
Azt látom, hogy aki tisztelettel áll hozzájuk és elfogadja azt, hogy volt és van egy közösség, kultúra, s netán érdekli is, azzal igazán szívélyesek és befogadók. Én, aki nem költöztem oda például Rimócra és nem is fogok, maximálisan otthon érzem magam, mintha csak odavalósi lennék, hiszen látják rajtam, hogy tisztelem a falu múltját és az ottlakókat. Aki viszont nem köszön vissza az utcán, vagy odaköltözik és nem kommunikál a szomszédokkal, ott gyakori a „gyüttmentezés”. Itt aztán előkerülnek a falu-város különbségek, hiszen a kisecsetiek nem értik, miért nem lehet két szót váltani a szomszéddal, míg a nagyvárosi nincs hozzászokva az ilyesfajta közeledéshez.
Tervezed-e, hogy kiterjeszted a Görbeország projektjét Kupuszinán és Rimócon kívülre?
Igen, sőt, ez lényegében már meg is történt. Jelenleg Nagytarcsán lakunk, itt is laknak idősebb asszonyok, akikhez nemrég nyertem bebocsátást. Ezt már a saját szabadidőmben csinálom, mintegy kedvtelésként. Rimóc környékén van öt falu, amik jelenleg is egységnek tekinthetők. Arra gondoltam, érdekes lenne feltérképezni ezt a területet, és az ott élő időseket, de két kisgyermek mellett korlátozottak a kapacitásaim.
Van-e a kedvenc képed és milyen történet fűződik hozzá?
Zsuzsika néni ugrott be először, aki nagymamám szomszédasszonya Kisecseten, ő engedett be magához először. Van róla egy kép, amikor egyszer télen mentünk ki a bárányokhoz és megállt az út közepén, ekkor fotóztam le.
Ezekben az asszonyokban nincs benne az a fajta attitűd, hogy muszáj mosolyogni egy képen, mindig a saját valóságukban állnak a kamera elé. Az arcán teljesen átjön az egész élete: a küzdés, a remény, a hit és mindent, amit élete során átélt. Ez egy 7-8 éves fotó, de számomra nagyon sokat jelent.
