A maffiafilmek alfája és omegája, Francis Ford Coppola A keresztapa-trilógiájának első része ötven évvel ezelőtt került a mozikba.
A szicíliai bevándorlócsaládba született amerikai író, Mario Gianluigi Puzo a hatvanas évek alkonyán épp maffiaregénye végénél járt, azonban anyagilag nem állt túl jól. Olyan szerencsés helyzetbe került, hogy a Paramount Pictures filmstúdió ismert producerének, Robert Evansnek megtetszett A keresztapa, és még a regény befejezése előtt megvette a megfilmesítés jogait. A film, ahogy tudjuk, óriási siker lett, ennek köszönhetően aztán a regényt is elkapkodták, és 67 héten keresztül vezette a New York Times bestsellereinek listáját.
A keresztapa címmel az évek során egybeforrt a rendező, Francis Ford Coppola neve, pedig a magyar alapítójú Paramount számos rendezőt felkeresett, mielőtt nála landolt volna a feladat, hiszen akkor még egyáltalán nem volt nagy név a szakmában. Azelőtt nem volt egy emlékezetes dobása sem, és épp kilábalófélben volt Az esőemberek (The Rain People) című mozijának buktájából. Miután Sergio Leone, Peter Bogdanovich és Arthur Penn is visszadobták a lehetőséget, Coppola kapta meg azt, részben olasz-amerikai származása miatt, amit Robert Evans fontos tényezőnek tartott.
A egyes forgatási napok, főleg az esküvői részek szinte családi banzájnak hatottak Coppoláéknál, hiszen a rendező nem egy rokona feltűnt a filmben. A szülei, felesége és két fia is láthatóak voltak cameószerepekben, csakúgy, mint lánya, Sofia, aki Carlo és Connie babáját “alakította”, maga Connie pedig Talia Shire volt, Coppola húga.
Puzo, aki forgatókönyvíróként is részt vett a munkálatokban, nagyon szerette volna, ha a minden idők legjobb színészének tartott Marlon Brando alakítja a főszereplő Vito Corleonét, a New York-i olasz maffiacsalád fejét – még levelet is írt neki arról, hogy szerinte ő az egyedüli színész, aki hűen el tudja játszani a karaktert. A végén Brandóra és Ernest Borgnine-ra szűkült le a lista, és bár néhányan az igazgatóságból aggódtak előbbi miatt, mert az a hír járta, hogy nehéz vele együtt dolgozni, a castingon egyértelmű lett, mennyire fontos számára is a szerep. Vattapamacsokat tett a szájába, hogy megváltoztassa beszédét és elővarázsolja Vito szerinte jellegzetes külsejét – ezzel pedig meggyőzte a készítőket. A filmben aztán persze nem vatta volt a szájában, hanem egy direkt a számára készített protézis, amitől bulldogszerű lett a szájtartása.
Ahhoz, hogy minél életszerűbb legyen a színészi játéka, súgókártyákat használt, amit a berendezési tárgyakra, sőt, még színésztársai ruhájára is ráragasztott. Nem mintha nem lett volna képes megtanulni a szöveget – ám úgy tartotta, ha látszik, hogy spontán módon keresi a szavakat, hihetőbb lesz a néző számára is a való élethez hasonló habozás. A színészóriás ezt a szokását egyébként más forgatásokon is megtartotta, de valószínűleg ott sem örültek neki túlzottan a stábtagok, akik igyekeztek minél jobban elrejteni a kártyákat, hogy azok ne látsszanak a felvételeken.
A forrófejű Corleone-fiút, Sonnyt James Caan alakította, olyan mesterien, hogy a szerep Oscar-jelölést is ért neki az 1973-as gálán. Sokan nem tudják azonban, de eredetileg a legfiatalabb fiú szerepére választották ki, Coppola viszont Al Pacinót szerette volna Michaelként látni, így megegyeztek a producer Evanssel, hogy az utóbbié lehet Michael szerepe, ha Caan megkapja a másik karakter eljátszásának lehetőségét. Azt hiszem, mind egyetérthetünk abban, hogy jól döntöttek. A harmincas éveiben járó, Coppolához hasonlóan olasz származású Pacinónak ez volt a legelső nagy filmszerepe, alakítása (na meg A keresztapa sikere) egyből az A-listás sztárok közé repítette őt, és később is előszeretettel játszott olasz maffiához kötődő mozikban. Érdekesség egyébként, hogy az apját alakító Brando mindössze tizennégy évvel volt idősebb nála.
Sok, mára ikonikussá vált filmjelenetről derült ki az évek során, hogy eredetileg nem szerepelt a forgatókönyvben, hanem a véletlen, a színészek improvizációja vagy a rendező hirtelen ötlete által születtek meg – nincs ez máshogy A keresztapával sem. A “Leave the gun, take the cannoli” – mondatból eredetileg csak az első három szó hangzott volna el, és a második hármat a Clemenzát játszó színész, Richard Castellano adta hozzá. Vito macskája sem szerepelt volna a filmben, de a forgatás környékén sündörgő állatot Coppola egyszer csak nyakon ragadta, elvitte a helyszínre, így a nyitójelenetbe is bekerült. Így született meg az éles kontraszt a Don kemény szavai és a macskával szemben tanúsított gyengédség között. Lenny Montana (Luca Brasi), aki eredetileg nem színész, hanem pankrátor volt, annyira izgult a színészóriás jelenlétében, hogy a dolgozószobában játszódó jelenetet egy napon keresztül vették fel, mégsem sikerült jól egyik sem. Mivel nem volt már idő az újraforgatásra, Coppola felvett egy plusz részt, ahol Brasi felmondja magának a szöveget, mielőtt bemenne a Donhoz, hogy úgy tűnjön, a karakter ideges és nem a színész. Az ágyban hagyott lófejre mindenki emlékszik, de azt tudtátok, hogy a fej nem kellék volt, hanem igazi tetem? Szerencsére nem fejeztek le egy élő, egészséges patást a jelenet kedvéért, hanem egy kutyaeledel-gyártó vállalat segítségét kérték. A fejet megtaláló Jack Woltzot alakító John Marley sikolya azonban pont emiatt teljesen őszinte volt.
A film sok későbbi mozit inspirált, nem egy alkotásban utaltak Coppola klasszikusára, hol szóban, hol pedig jelenet szinten is. De nemcsak Hollywood merített belőle ötletet, hanem a való élet is, 1991-ben például egy valódi szicíliai maffiózó vette kölcsön a levágott lófejes mozzanatot, és próbált meg ilyen módon ráijeszteni egy ellenfelére.
A keresztapa három Oscar-díjat nyert, a szobrocskák egyike Brandóé lett a főszerepért, aki azonban nem ment el átvenni az elismerést, hanem egy őslakos indián lányt küldött el maga helyett. Azért Sacheen Littlefeather képviselte a színészt a gálán, mert Brando így tiltakozott az őslakosokat érő kegyetlen bánásmód ellen, és amikor a díjat átadni készülő Roger Moore a lány felé nyújtotta a szobrot, az nem fogadta el. Az incidens miatt született meg az az Oscar-szabály, miszerint minden díjazott maga „kénytelen” átvenni a szobrot, senki nem helyettesítheti őket, kivételt ez alól csak a posztumusz elismerés (utóbbi legismertebb példája Heath Ledger Oscarja, amit A sötét lovagban nyújtott Joker-alakításáért kapott). Ha már Oscarról van szó, érdemes megemlíteni, hogy a film második része felülmúlta az elsőt ilyen tekintetben. Hat szobrocskát vihetett haza, ami azért is volt nagy dolog, mert a folytatások sokszor egyet jelentettek a bukással, azonban A keresztapa II sikeresebb lett elődjénél. Mi több, a harmadik részt is díjazta az Akadémia, ezt a teljesítményt azóta csak A Gyűrűk Ura-trilógia tudta megismételni.
